Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Kóbor drága, csupa szőrme, selyem és ezüst külországi öltözéke mind össze volt szaggatva, s merev lett a sós tengervíztől, maga pedig csapzott hajjal, elesetten s görnyedten állt forradásos arcával.

Oromon lefejtette válláról a sáros hercegi palástot, bevezette a hálókuckóba, hol egykori tanítványa aludni szokott, majd lefektette a dikóra, s álmot bocsátva reá magára hagyta. Egy árva szót nem szólt hozzá, tudván, hogy most Kóbor az emberi beszédet fel sem fogná.

Gyermekként Oromon, mint minden gyermek, úgy képzelte, mily nagyszerű játék lenne a mágia furfangja révén tetszőleges külsőt ölteni, emberét vagy állatét, fáét avagy felhőét, s ezerféle lénnyé válni. Varázslóként azonban megtanulta, mi az ára e veszélyes játszadozásnak: az ember könnyen elveszítheti önmagát, eljátssza az igazságot. Minél tovább marad valaki másnak az alakjában, annál nagyobb veszélynek teszi ki magát. Nincs varázslótanonc, aki ne ismerné az út-szigeti Mezsgyer varázslóról szóló mesét, ki igen szeretett medve alakban járni-kelni. Idővel oly gyakran tette ezt, hogy benne a medvetermészet elhatalmasodott, az emberi meg kihunyt, s mint medve, az erdőben kioltotta saját kicsi fia életét, amiért viszont elfogták és agyonverték. Ki tudja, a Legbenső-tengerben szökellő delfinek közül hány volt egykor ember, bölcs ember, ki örömét lelve a nyughatatlan hullámokban, elfeledte bölcsességét s nevét.

Kóbort a mérhetetlen elkeseredés s a heves düh késztette arra, hogy sólyommá változzék, s amikor Rosszánból útnak eredt, egyetlen dologgal törődött csak: hogy elmenekülhessen a kő és az árny elől, hogy maga mögött hagyhassa eme alattomos, zord vidéket, és hazajusson. A sólyom haragvó elszántságát a sajátjának érezte, azonosult vele, s repülni akarása a sólyom akarata is lett. Ekképpen siklott el az Angládok fölött, épp csak annyira érintve a földet, hogy vizet kortyoljon egy magányos erdei tavacskából, aztán kapott is szárnyra nyomban, a nyomában járó árny elől futva. Imigyen szelte át az Angládok Torkának nevezett nagy tengeri átjárót, s csak röpült, röpült tovább délkeletnek tartva, jobb felől Oránéa ködlő hegyeit, bal felől az Andrádok még halványan derengő vonulatait, maga előtt pedig csak a tenger tükrét látva, míg végül a messzi távolban egy mozdulatlannak látszó hullám emelkedett ki a tengerből, mely mind magasabbra tört: Gont fehér hegycsúcsa. Minthogy Kóbor sólyomszárnyakon tette meg e roppant utat nappalokon és éjszakákon át, sólyomszemmel tekintve a világra, ember voltát feledve már csak sólyomgondolatok foglalkoztatták: éhség, a szél és röptének iránya.

Biztosabb menedékre nem is lelhetett volna. Kútfőn is csak kevesen, Gonton meg végképp csak egyvalaki tudta őt emberré visszaváltoztatni.

Amikor felébredt, riadt volt, és néma. Oromon egy szóval sem zavarta, de adott neki húst meg vizet, és hagyta, hadd gubbasszon mogorván, mint valami elcsigázott, bizalmatlan nagy sólyom a tűz mellett. Ha jött az éjjel, Kóbor aludt. A harmadik reggelen odalépett a kemencénél üldögélő és a lángokat bámuló mágushoz, s megszólította:

— Mester…

— Hozott isten, fiam — felelte Oromon.

— Úgy tértem vissza hozzád, ahogyan elmentem: ostobán — fakadt ki rekedt, mély hangon az ifjú. A mágus elmosolyodott, aztán hellyel kínálta Kóbort a padka túloldalán, s nekilátott teát főzni.

Odakünn havazott, e télen először Gont alacsonyabban fekvő lankáin. Oromon jól behúzta az ablaktáblákat, de hallani lehetett a tetőre hulló súlyos, nedves hópelyheket meg az egész környéket beborító hótakaró mélységes csöndjét. Hosszan ücsörögtek ott a tűznél, s Kóbor beszámolt egykori mesterének, hogy s mint teltek az évek azóta, hogy Gontról eltávozott az Árny nevezetű hajó fedélzetén. Oromon nem zaklatta kérdésekkel, s amikor Kóbor befejezte, csak hallgatott sokáig, nyugodtan, tűnődve. Majd felállt, kenyeret, sajtot meg bort tett az asztalra, és falatozni kezdtek. Amint azzal is végeztek, és rendbe tették a szobát, Oromon ajka szóra nyílott.

— Minő iszonyú forradások vannak terajtad, fiam — jegyezte meg.

— Nincs erőm, hogy megbirkózzam a szörnnyel — felelte Kóbor.

Oromon megcsóválta a fejét, de nem szólt megint egy darabig. Nagy sokára megjegyezte:

— Különös. Volt elég erőd, hogy legyőzz egy varázslót a saját birodalmában, Rosszánban. Volt elég erőd, hogy ellenállj az asszonyi csábításnak, s hogy visszaverd az Őserők szolgahadának támadását. Pendorban pedig volt elég erőd, hogy merészen kiállj egy sárkány ellen.

— Rosszánban a véletlen segített, nem az erőm — legyintett Kóbor, s megborzongott, ahogy emlékezetében felidéződött a Terranon várát betöltő nyomasztó, testet-lelket nyomorító hideg. — Ami meg a sárkányt illeti, hát tudtam a nevét. A rémnek, az árnynak viszont, ami a nyomomban van, nincsen neve!

— Mindennek van neve — szögezte le Oromon oly bizonyossággal, hogy Kóbor elő se mert hozakodni Nemsher főmágus szavaival, miszerint az efféle gonosz hatalmaknak, amilyent ő is előhívott, nincs nevük. Ámbátor a pendori sárkány felkínálta, hogy megmondja az árny nevét, Kóbor nemigen hitt neki, mint ahogy Cerrüsz ígéretében sem bízott, hogy a kőtől megtudhatná, amire oly nagyon vágyott.

— Ha van is neve az árnynak — szólalt meg Kóbor —, nem hiszem, hogy szépszerével elárulná nekem…

— Nem — felelte Oromon. — Te sem árultad el neki a nevedet. Mégis tudta. A rosszáni lápon a neveden szólított, a neveden, amit tőlem kaptál. Különös, igen különös…

Oromon újfent töprengésbe merült. Majd Kóbor kijelentette:

— Mester, én ide tanácsot kérni jöttem, nem menedéket lelni. Nem szándékozom az árnyat a nyakadra hozni, márpedig itt lesz hamarosan, ha maradok. Egyszer már elűzted eme szent helyről…

— Nem. Az csak az előjele volt, az árny árnyéka. Most már nem tudnám elkergetni. Csak te lennél arra képes.

— Hisz én tehetetlen vagyok vele szemben! Lenne bár egy hely… — Az óhaj befejezetlenül halt el az ajkán.

— Nincsen biztonságos hely — szólott Oromon szelíden. — Ne varázsold el magad többé, Kóbor. Az árny tönkre akarja tenni az igazi valódat. Majdnem célt is ért azzal, hogy sólyomlétbe kényszerített. Nem, nem tudom, merre kellene indulnod. Ám hogy mit kellene tenned, arra van egy elgondolásom, de nehezemre esik eléd tárnom.

Kóbor hallgatása az igazságot követelte, mire Oromon nagy nehezen kibökte:

— Vissza kell fordulnod.

— Forduljak vissza?

— Ha egyre csak futsz tovább, előre, bármerre mégy is, a vesztedbe s a gonosz karmaiba rohansz, mert az szabja meg neked az utat, az választ. Vedd át te a választást! Vedd üldözőbe te, mi téged üldöz! Vadássz te a vadászra!

Kóbor semmit sem felelt.

— Az Ár forrásában adtam neked nevet — szólt a mágus —, egy patakban, mely a hegyekből a tenger felé siet. Az ember mind arra törekszik, hogy megtudja, útja merre visz, ám addig meg nem tudja, míg vissza nem fordul, vissza nem tér a kezdetekhez, s azokat a lelkében nem hordozza. Ha nem akarja, hogy elragadja, elsodorja a patak árja, legyen ő az ár maga, a forrás is meg a tengerbe ömlő folyam is. Ím, visszatértél Gontra, vissza énhozzám, Kóbor. Akkor most fordulj hátra, kutasd mindenek eredetét, a kezdet kezdetét. Abban rejlik erőd s reménységed.

— Abban, mester? — kérdezte Kóbor rettegéssel teli hangon. — Miben?

Oromon nem felelt.

— Ha megfordulnék — érvelt Kóbor némi töprengés után —, ha, mint mondod, vadásza lennék a vadásznak, nem hinném, hogy sokáig tartana a vadászat. Az árny csak arra vár, hogy szemtől szembe kerüljön velem. Kétszer már megtörtént, s mindkétszer fölibém kerekedett.