Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Napokig tartott, mire kilábalt a mélységes elkeseredésből. Amikor mégis lejött a szobájából, hallgatag volt, és tartózkodó. A várúrnő szépsége zavarba ejtette, s eme gazdag, fényűző, fegyelmezett rendű és különös várkastélyban vérbeli suta kecskepásztornak érezte magát.

Ha egyedül kívánt lenni, magára hagyták, ha meg belefáradt már kínzó gondolataiba s hogy figyelje a hulló hópelyheket, sűrűn felkereste Cerrüszt, s valamelyik boltíves, faliszőnyegekkel borított teremben lejjebb a toronyban, kandallófénynél társalkodtak. A vártorony úrnőjéből hiányzott a vidámság, nevetni soha, bár mosolyogni gyakran látta; szinte egyetlen mosolyával képes volt enyhülést hozni Kóbornak. Mellette kezdett megfeledkezni szégyenéről, engedett a merevsége. Nemsokára naponta találkoztak, s hosszan, csöndesen, el-elgondolkodva beszélgettek — kissé elhúzódva a szolgálóktól, akik mindig körülvették Cerrüszt — vagy a kandallónál, vagy a magas falú szobák ablakainál.

A vár vénséges ura túlnyomórészt a saját lakrészében tartózkodott, s csak reggelente jött elő, hogy a kastély behavazott belső udvarain járkáljon fel s alá, akár egy agg varázsló az egész éjszakán át tartó bűbájoskodás után. Amikor csatlakozott Kóborhoz meg Cerrüszhöz a vacsoraasztalnál, szótalan üldögélt, csak néha pillantott fel fiatal feleségére szúrós és sóvár tekintettel. Ilyenkor megesett a szíve Kóbornak az asszonyon, aki olyan volt, mint egy ketrecbe zárt fehér szarvas vagy egy szárnyaszegett fehér madár vagy mint ezüstgyűrű egy vénség ujján. Csupán Gonoroszk kincseinek volt egyik darabja. Amikor a várúr eltávozott, Kóbor Cerrüsz mellett maradt, s igyekezett felvidítani őt magányában, akárcsak őt az asszony.

— Miféle drágakő az, amiről e vártorony a nevét kapta? — kérdezte Kóbor egyszer, amikor magukra maradtak üres aranytányérjaik és aranyserlegeik mellett a barlang módjára kongó, gyertyafényes ebédlőteremben.

— Nem hallottál róla? Pedig nevezetes kő.

— Nem. Csak azt tudom, hogy a rosszáni nagyuraknak híres kincstáraik vannak.

— Ó, ez a drágakő minden mást túlragyog. Gyere, megmutatom, ha akarod.

Cerrüsz csúfolódó s merész tekintettel mosolygott, bár mintha meg is riadt volna kissé attól, amit mondott, aztán kivezette az ifjút a teremből, át a torony aljában futó keskeny folyosókon s le a föld alá búvó lépcsőkön egy csukott ajtóhoz, amit Kóbor azelőtt nem látott. Cerrüsz ezüstkulcsot illesztett a zárba, s miközben elfordította, olyan mosollyal nézett Kóborra, mintha csábítani akarná, hogy csak menjen utána. Az ajtó mögött volt egy rövid átjáró, aztán egy második ajtó, amit Cerrüsz egy aranykulccsal nyitott ki, a mögött pedig egy harmadik ajtó, amit az egyik főbb feloldó varázsigével tárt ki. Az utolsó ajtó mögött gyertyája fénye egy apró, tömlöcnek látszó szobát világított meg: üres és sötét üreget, amelynek durva kőből volt a padlója, a falai és a mennyezete.

— Látod? — kérdezte Cerrüsz.

Ahogy Kóbor körbepillantott a szobában, varázslószeme nyomban megakadt a padló egyik kövén. Durva volt, és nyirkos, akár a többi, súlyos és formátlan burkolókő, de ő megérezte az abból áradó erőt, mintha csak szólott volna hozzá. Elakadt a lélegzete, s egy pillanatra rosszullét tört rá. A torony alapköve előtt állt. Ez volt a középpont, és hideget, kegyetlen hideget lehelt magából soha semmi nem tudná felmelegíteni e kis szobát. Ősrégi holmi volt e kőtömb: börtöne egy rég múlt időkből származó gonosz szellemnek. Kóbor se igennel, se nemmel nem felelt Cerrüsznek, csak állt dermedten, mire az gyors, kíváncsi pillantást vetve Kóborra, a kőre mutatott.

— Az a Terranon. Nem furcsállod, hogy egy ilyen értékes drágakövet a legmélyebb kincseskamránkba zártunk?

Kóbor még most sem felelt, csak állt szótlanul, gyanakvóan. Hátha csak próbára teszi a vár úrnője, de aztán úgy vélte, Cerrüsznek fogalma sincs a kő mivoltáról, ha ily könnyedén beszél róla. Nem tudott eleget felőle, hogy féljen tőle.

— Beszélj, mi mindenre képes — felelte végül.

— Azelőttről származik, hogy Tritán kiemelte a világ szigeteit a Nyílt-tengerből. Akkor keletkezett, amikor maga a világ is létrejött, s fenn is marad, míg a világ világ. Az idő számára nem létezik. Ha a kezedet reá teszed, és kérdezel tőle valamit, válaszolni fog, attól függően, mily erő lakozik tebenned. Megszólal, ha tudod a módját, miként hallgasd. Beszélni fog múltról, jelenről, jövőről. Megmondta a te jöveteledet is, jóval azelőtt, hogy lábad e földre tetted volna. Kérdezz hát tőle valamit!

— Nem.

— Felelni fog!

— Nincs mit kérdeznem tőle.

— Lehet, hogy elárulja — unszolta lágy hangján Cerrüsz —, hogyan győzd le ellenségedet.

Kóbor némán állt.

— Te félsz a kőtől? — hitetlenkedett Cerrüsz, s Kóbor rábólintott:

— Igen.

A varázslatba és kőbe ágyazott üreg dermesztő csöndjében s egy szál gyertya fényénél Cerrüsz újra Kóborra tekintett.

— Karvaly — mondta csillogó szemmel —, nem igaz, hogy félsz.

— Márpedig nem szólítom meg a szellemet — jelentette ki Kóbor egyenesen Cerrüsz szemébe nézve, higgadt merészséggel. — Úrnőm, ezt a szellemet bezárták egy kőbe, a követ pedig varázskapcsok, titkos zárak, bűvös lakatok és erődfalak hármas gyűrűje mögé temették egy isten háta mögötti pusztaságon, s nem az értéke miatt, hanem mert szörnyűmód veszedelmes. Nem tudhatom, mennyit árulták el neked róla, amikor idejöttél. De te fiatal vagy, gyengéd szívű, soha ne érj hozzá ehhez a kőhöz, pillantást se vess rá. Nagy bajt hozhat rád.

— Már megérintettem. Szóltam hozzá, és hallottam a hangját. Engem nem bánt.

Cerrüsz megfordult, s az ajtókon, folyosókon át kilépkedtek a torony főlépcsőjét megvilágító fáklyafénybe, ahol az asszony eloltotta a gyertyáját. Néhány szóval búcsút vettek egymástól, s elváltak.

Aznap éjjel Kóbor keveset aludt. És nem az árny gondolatára riadt fel minduntalan, azt majdhogynem teljesen kiszorította fejében a kőnek, a vártorony alapkövének folyton-folyvást visszatérő képe, valamint Cerrüsz feléje forduló arcának a gyertyafénytől felemás, fény-árnyékos látványa. Újra és újra magán érezte Cerrüsz tekintetét, s mind azon töprengett, vajon miféle érzelmet tükröztek azok a szemek, amikor visszautasította, hogy megérintse a követ: megvetést-e vagy megbántódást. Amikor nagy nehezen nyugovóra tért, a selyemtakarók mint a jég, sütötték a bőrét, s amikor fel-felriadt a sötétben, nyomban a kő és Cerrüsz szemei merültek fel előtte.

Másnap a szürke márványfalú, boltíves teremben, amit most a lenyugvó nap fénye ragyogott be, talált rá a vár úrnőjére, ott, hol gyakran töltötte a délutánt játék vagy a szövőszék mellett, szolgálóival körülvéve. Kóbor elé állt.

— Úrnőm, megbántottalak. Igazán sajnálom.

— Ó, nem — szólt Cerrüsz tűnődve —, nem… — Elküldte szolgálóit, s amikor magukra maradtak, így szólt Kóborhoz: — Vendégem, barátom, te igen tisztán látó vagy, de talán nem veszel észre mindent. Gonton és Kútfőn jeles varázstudományokat oktatnak, de mindegyik válfaját nem tanítják. Rosszán, a Hollók Földje, nem archik tartomány, a mágusok nem uralják, nem sokat tudnak róla. Itt megtörténnek olyan események is, aminőkről a déli tanítómesterek még csak nem is hallottak, s előfordulnak olyan dolgok is, amiknek a neve sem szerepel a névtanítók lajstromain. Az ember fél az ismeretlentől. Neked azonban nincs mitől félned a Terranon várában. Egy nálad gyöngébbnek lenne rá oka, igen. De neked soha! Neked veled született hatalmad van: képes vagy parancsolni a lepecsételt szoba szellemének. Tudom jól. Ez okból is kerültél te ide most.