Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Kóbor szeme előtt esőáztatta, szél ostorozta lapos part bontakozott ki a hosszú, kőből épült hullámtörők mögött meglapuló szürke várossal, a mögött pedig kopasz, fátlan hegyek a hófellegektől szigorú égbolt alatt. Messzire kerültek a napsütötte Legbenső-tengertől.

A kuszámi tengerészcéh rakodómunkásai ellepték a fedélzetet, hogy kihordják a partra a rakományt — aranyat, ezüstöt, ékszert, finom selymeket és délvidéki szőnyegeket —, mindenféle értékes holmit, amit a rosszáni nagyurak a kincseskamráikba gyűjtenek, s aztán a legénység szabad tagjait elbocsátották. Kóbor megállította egyiküket, hogy útbaigazítást kérjen; mind ez ideig a valamennyiük iránt érzett bizalmatlanság tartotta vissza attól, hogy elárulja úticélját, ámde most, hogy idegen földön állt egymagában, tanácsot kellett kérnie. A megkérdezett türelmetlenül odamordult, hogy nem tudja, Szighor azonban, meghallván, odaszólt Kóbornak:

— A Terranon vára? A Kákvány-mocsárnál. Arrafelé megyek.

Szighor nemkívánatos társaság volt Kóbor számára, de minthogy sem a nyelvet nem beszélte, sem az utat nem ismerte, nem sok választása maradt. Egyébként sem sokat számított, vélte Kóbor, nem ő akart idejönni. Ami eddig kergette, kergeti tovább is. Csuklyáját a fejére húzta, botját és iszákját felmarkolta, aztán megindult a rosszáni nyomában végig a város utcáin, fel a havasokba. A kis pomat nem maradt a vállán, belebújt báránybőr tunikája zsebébe a köpönyege alá, amint azt szokta volt hideg napokon. A hegyek kietlen, hullámos mocsárvidékké terpeszkedtek széjjel egész a látóhatár széléig. Csöndben bandukoltak mindketten az egész környékre rátelepedő téli csöndben.

— Meddig megyünk még? — kérdezte Kóbor néhány mérföldnyi gyaloglás után, minthogy semelyik irányban nem látott se falut, se tanyát, s eszébe jutott, hogy nem volt náluk ennivaló. Szighor egy szempillantásra odafordította a fejét, felhúzva a csuklyáját, azt felelte:

— Nem sokáig.

Arca rút volt, fakó, kegyetlen és durva, s noha Kóbor embertől nem félt soha, a gondolatra, hogy egy ilyen fickó ugyan hová vezetheti, nyugtalanság szállta meg. Bólintott, aztán mentek tovább. Útjuk keskeny csapás volt csak a vékony hó és csupasz bokrok födte pusztaságon át. Hol itt, hol ott ösvények keresztezték, vagy ágaztak el belőle. Majd amikor Kuszám kéményeinek a füstje eltűnt a hegyek mögött, a mind sötétebbé váló délután teljesen elnyelt minden nyomot előttük is, mögöttük is. Csak a szél fújt töretlenül kelet felől. S akkor, többórányi gyaloglás után Kóbor látni vélt valami apró, fehér agyarra emlékeztető vonalkát meredezni odébb, az északnyugati hegylánc tetején, amerre az ösvényük kanyargott. De a szürkületben oly gyér volt már a fény, hogy a következő bukkanónál ugyanolyan kevéssé tudta kivenni, mint azelőtt, hogy torony, fa vagy mi egyéb volt az a tárgy.

— Oda megyünk? — kérdezte előremutatva.

Szighor nem válaszolt, csak baktatott tovább, beburkolózva csúcsos, rosszáni csuklyás, prémmel szegett durva köpönyegébe. Kóbor mögötte lépkedett. Hosszú utat tettek már meg, s az egyenletes meneteléstől, no meg a hajón töltött megerőltető nappalok és éjszakák okozta kimerültségtől álmosság telepedett reá. Úgy érezte, örök idők óta bandukol, s örökké így fog bandukolni e mellett a hallgatag fickó mellett e sötétségbe boruló, néma tájékon. Figyelme s óvatossága eltompult. Csak ment, ment, mint egy soha véget nem érő álomban, előre, céltalan.

A pomat mocorogni kezdett a zsebében, mire őbenne is felébredt valami meghatározhatatlan félelem. Erőlködve megszólalt:

— Jő a sötétség meg a hó. Meddig megyünk még, Szighor?

A másik nem válaszolt nyomban, s hátra sem fordult.

— Nem sokáig.

Hangja azonban nem emberi hang volt, hanem hörgő és torz, akár egy vadállaté, amely emberi szavakkal próbál beszélni.

Kóbor megdermedt. Körös-körül elhagyatott hegy vidék terült el az alkonyi szürkületben. Itt-ott hópelyhek kavarogtak a szélben.

— Szighor! — kiáltotta Kóbor. A másik megtorpant és hátrafordult. A csúcsos csuklya alatt nem volt arc.

Mielőtt Kóbor kinyöghetett volna valami varázsigét, vagy összeszedhette volna az erejét, a zombit megszólalt rekedt hangon:

— Kóbor!

Az ifjú már átváltozni sem tudott, bezárult igazi lénye börtönkapuja, s védtelenül állt a zombittal szemben. Segítséget sem hívhatott ezen az idegen vidéken, ahol senkit és semmit nem ismert, aki vagy ami a védelmére kelt volna. Egy szál magában kellett szembeszállnia ellenségével, fegyverként egyedül tiszafa botját tartva a jobb kezében.

A Szighor lelkébe költözött és testét bitorló valami kinyújtott karral, tapogatózva Kóbor felé lépett. Kóbort páni félelem töltötte el, s botjával hatalmasat suhintott az árnyarcot rejtő csuklyára. A borzasztó ütéstől a csuklyás köpönyeg majd a földre omlott, mintha csak levegő lett volna benne, aztán vonagló, libegő mozdulatokkal megint kiegyenesedett. A zombittest nem igazi anyagból van gyúrva, inkább valamiféle ember formájú, de nem valódi hús és vér burok vagy pára, amit az árny, amely valódi, magára ölt. Mintha szél cibálta volna, rángatózva és imbolyogva, széttárt karral közeledett Kóbor felé az árny, hogy megpróbálja rávetni magát, mint a Kútfő-hegyen, s célját elérvén félrehajítsa Szighor porhüvelyét, befészkelje magát Kóbor testébe, s kiszipolyozza, bitorolja őt kénye-kedve szerint. Kóbor újra ráhúzott súlyos, füstölgő botjával, hogy agyonverje, de az árny megint támadott. Kóbor lesújtott ismét, de elejtette izzó, tüzes botját, amely égette a kezét. Aztán hátrálni kezdett, majd egyszer csak megfordult, s futásnak eredt.

Rohant, de a zombit egy lépéssel mögötte üldözte, megelőzni nem tudván ugyan, de le nem maradt soha. Kóbor egyszer sem pillantott hátra. Futott, futott, keresztül e hatalmas, sötétbe borult tájon, ahol elrejtőzni sem tudott sehova. Egyszer megint a nevén szólította érdes, süvítő hangján a zombit, de bár varázserejétől megfosztotta Kóbort, a testi ereje fölött nem volt hatalma, nem tudta megállítani. Kóbor rohant tovább.

Az éjszaka mind sűrűbb lett az üldöző s az üldözött körül, s a hó is kersztbe fújt Kóbor előtt az ösvényen, hogy az orráig se látott. Szeme majd kiugrott vére lüktetésétől, torka égett minden lélegzetvételtől, nem is futott már, csak bukdácsolt, támolygott előre; mégis úgy tűnt, csüggedetlen üldözője képtelen őt beérni, pedig a sarkában volt mindig. Suttogni, motyogni kezdett Kóbornak, szólongatta, s Kóbor rádöbbent, egész életében visszhangzott ez a suttogás a fülében, a hallás küszöbén éppen, de most jól hallotta, s érezte, arra kényszeríti, hogy engedjen, adja meg magát, álljon meg. Mégis erőlködött, kínlódva küszködte magát fölfelé egy hosszú, homályba vesző emelkedőn. Rémlett, mintha fényt látott volna valahol maga előtt, s hangot hallott volna vagy elölről, vagy valahonnan fölülről, amely egyre hívta: „Jöjj! Jöjj!”

Megpróbált felelni, de nem jött ki hang a torkán. A halvány fény megerősödött, egy közvetlen előtte álló kapun áradt kifelé. A falak nem látszottak, de a kapu igen. A küszöbön Kóbor megtorpant, ám erre a zombit megragadta a köpenyét, s a derekához nyúlva igyekezett őt hátulról átnyalábolni. Utolsó csepp erejével Kóbor átalvetette magát a tompán fénylő kapun. Még megpróbált hátranyúlni, hogy bezárja a zombit orra előtt, de a lába megroggyant alatta. Megtántorodott. Nyúlt, hogy megtámaszkodjék, de akkor vakító fény vágott a szemébe. Érezte, hogy esik, érezte, hogy esés közben valami elkapja, de végsőkig elkínzott tudatára ráborult a sötétség.