Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Kóbor felébredt, s hosszú ideig csupán arra gondolt, hogy milyen jóleső érzés felébredni, hiszen nem is remélte, hogy még valaha felébred, s eltöprengett, micsoda boldogság világosságot látni maga körül, megszokott, mindent elborító, nappali fényességet. Úgy érezte, mintha lebegne ebben a fényben, vagy egészen selymes hullámokon ringatózna egy csónakban. Végül rájött, hogy ágyban fekszik, de olyanban, aminőben még soha életében. Ezt az ágyat négy hosszú, faragott láb tartotta, a széles, selyem derékalj pehellyel volt töltve, ettől érezte úgy, mintha lebegne, s az egész ágy fölött bíborszín baldachin feszült, hogy a huzattól óvja. Kétfelől a függönyök félre voltak kötözve, s Kóbor kitekinthetett egy kőfalú s kőpadlójú szobára.

Három hosszú ablak nyílott a barna és kopár lápra, melyen itt-ott hófolt virított a gyenge téli napsütésben. Szobája nagyon magasan lehetett, mert messzire ellátott a szem a tájék felett.

Ahogy felült az ágyban, díszes, atlaszselyem pihepaplan siklott le róla, s észrevette, hogy rá meg selyeminget s ezüstös köntöst húztak, akárcsak egy uraságra. Az ágy melletti széken szattyánbőr csizma és pellevetprémmel szegett köpönyeg várakozott reá. Kóbor csöndben, kábán üldögélt egy darabig, mintha igézet alatt állna, aztán felemelkedett, botja után nyúlva. De a botját nem találta.

Jobb keze égett, pedig a tenyerét s ujjait bekenték gyógyírral, s be is kötözték. A sebei lüktettek, s egész testében fájdalmat érzett.

Megint mozdulatlanul állt egy darabig. Majd nem hangosan, nem is reménykedve, suttogni kezdett:

— Mók… Mók… — De a kis hűséges, félénk jószágnak, néma társának, mely egykor visszavezérelte őt a halál birodalmából, nyoma veszett. Vele volt-e még a múlt éjszakai rohanás alatt? Egyáltalán tegnap éjjel volt-e vagy sok-sok éjszakával ezelőtt? Nem tudta. Emlékezetében minden összezavarodott, elhomályosult: a zombit, az izzó bot, a futás, a suttogás, a kapu. Nem bírta tisztán felidézni a történteket még most sem. Még egyszer elsuttogta kedvence nevét, de választ már nem is remélt, s könnyek futották el a szemét.

Valahol messze kis harangocska szólt, majd közvetlenül az ajtó előtt hallatszott finom csilingelés. Feltárult az ajtó, és belépett egy asszony.

— Isten hozott, Karvaly — mondta mosolyogva. Fiatal volt, és sudár, ruhája csupa ezüst és fehér, s fekete zuhatagként leomló fürtjeire ezüstös háló borult fátyolként.

Kóbor mereven meghajolt.

— Látom, nem emlékszel reám.

— Emlékeznem kellene, úrnőm?

Hozzá hasonlatos gyönyörűséges asszonyt életében csak egyetlenegyszer látott: O-sziget úrnőjét, aki a napforduló ünnepén urával Kútfőn tartózkodott. Ő tündöklő volt, s karcsú, mint a gyertya lángja, emez viszont olyan, mint az újhold hófehér sarlója.

— Gondoltam, hogy nem fogsz — felelte mosolyogva az asszony. — Ha feledékeny vagy is, azért mint régi barátot köszöntlek itt téged.

— Miféle hely ez? — kérdezte Kóbor még most is mereven és akadozó nyelvvel. Nehezen préselte ki a szavakat magából, s nehezére esett a tekintetét elfordítania az asszonyról. Szokatlan volt a hercegi öltözék, amit viselt, ismeretlen volt a kövezet, amin állt, s idegen volt még a levegő is; ő maga sem volt az, aki annak előtte.

— Ezt a vártornyot a Terranon várának hívják. Az én uram, Gonoroszk e vidék fejedelme, a Kákvány-mocsaraktól egészen a Rosz-hegységig, s az ő birtokában van a Terranonnak nevezett drágakő. Engem itt Rosszánban Cerrüsznek hívnak, ami az itteniek nyelvén ezüstöt jelent. Téged pedig tudom, hogy Karvalynak neveznek, s a Bölcsek szigetén tanult varázsló vagy.

Kóbor letekintett égett tenyerére, s így felelt:

— Nem tudom, mi vagyok. Volt erőm valaha. Elvesztettem, úgy hiszem.

— Nem! Nem vesztetted el! Vissza fog térni, meglásd, tízszeresen! Itt biztonságban vagy, barátom, attól, mi idáig kergetett. Hatalmas falak veszik körül ezt a tornyot, s nemcsak kőből valók. Itt megpihenhetsz, erőre kapsz újra. Roppant erőket gyűjthetsz itt magadba, s botod is lesz, amely nem hamvad el a markodban. Jöjj most velem, megmutatom neked a kastélyunkat.

Oly kedvesen beszélt, hogy Kóbor alig értette, mit mondott, csupán hangja édes csengésétől egészen elbódult. Követte az asszonyt.

Kóbor szobája valóban fent volt a toronyban, mely mint hegyes agyar emelkedett ki a csúcson. A márvány csigalépcsőn Kóbor megindult lefelé Cerrüsz nyomában, által díszes szobákon és termeken, s elhaladt boltíves ablakok mellett, melyeken át északi, déli, keleti és nyugati irányban rálátott a napfényben fürdő téli égboltig nyúló lakatlan, fátlan és egyhangú lápvilágra. Csak messze északon meredeztek kis fehér hegyormok a kék ég alján, dél felé pedig a tenger csillogása sejlett.

Sápadt, mogorva rosszáni szolgák tárták ki az ajtókat, és álltak félre Kóbor és a várúrnő előtt. Úrnőjük bőre világos volt ugyan, de velük ellentétben ő jól beszélte az archik nyelvet, sőt Kóbornak úgy tűnt, némi gonti akcentussal. Később a nap folyamán Cerrüsz a Terranon ura, Gonoroszk elé vezette Kóbort. A hófehér hajú, csonttá aszott s megtört tekintetű Gonoroszk, ki asszonyánál háromszor idősebb volt, merev, hűvös udvariassággal köszöntötte Kóbort, kérve, hogy ameddig csak tetszik, legyen a vendége. Ezután nemigen maradt mondanivalója, nem kérdezősködött sem Kóbor útjáról, sem az őt idáig üldöző ellenségről; ezekről a dolgokról Cerrüsz sem tett említést.

Különösnek tűnt ugyan, de Kóbornak még különösebb volt maga a hely, s hogy miként került ő oda. Emlékezete sehogy sem akart kitisztulni. Nem látott világosan. Véletlen folytán került-e a várkastélyba, s e véletlen mögött mégis csupa szándékosság rejlett; ám lehet, hogy szándék vezérelte ide, amely mégis puszta véletlenségből következett be. Észak felé indult útnak: egy arományi idegen tanácsára jött ide segítséget kérni; rosszáni hajó várakozott reá; Szighor mutatta az utat. Mennyi volt mindebből az őt üldöző árny műve? Vagy lehet, hogy őt is meg az üldözőjét is valami más hatalom csalta ide, s míg ő az árnnyal a nyomában a csábítást követte, az a hatalom Szighort fordította az adott pillanatban fegyverként ellene? Így kell hogy legyen, mert — amint azt Cerrüsztől hallotta — a Terranon várába az árny nem juthatott be. Semmi jelét, fenyegető s lapuló közelségét nem érezte, amióta a toronyban felébredt. Hát akkor mi vonzotta ide? Hisz nem olyan hely volt ez, ahová véletlenül téved az ember; tompasága ellenére is belátta ezt. Más idegen nem lépett át ezeken a kapukon. A torony mindentől távol, közönyösen állt, háttal a legközelebbi város, Kuszám felé vivő útnak. A vártoronyba se be, se onnan ki nem lépett senki. Ablakai elhagyatott pusztaságra nyíltak.

Nap nap után bámult kifelé magányos toronyszobája ablakain Kóbor fásultan, csüggedten és fázva. Ott mindig hideg volt, a vastag padló, és faliszőnyegek, a prémmel dúsan díszített öltözékek és a terjedelmes márványkandallók ellenére is. A hideg csontig hatolt, átjárta a velejéig, s onnan semmi sem űzte ki. De Kóbor szívébe is hideg költözött, dermesztő szégyen, amitől nem bírt szabadulni, mert egyre csak az járt a fejében, hogy az ellenségével való összecsapásban legyőzetett, hogy megfutamodott. Lelki szemei előtt egybegyűlt Kútfő minden mestere, köztük a homlokát ráncoló Nemsher, a főmágus, s megjelent Nemmeziz, sőt a boszorkány is, aki az első varázsigét tanította neki: szemüket mindnyájan reája függesztették, s Kóbor tudta, hogy kudarcot vallott, reményeiket nem váltotta valóra. Mentegetőzött: „Ha nem futottam volna el, az árny a hatalmába kerített volna. Már magába olvasztotta Szighor minden erejét meg az enyémnek is egy részét, nem tudtam szembeszállni vele: tudta a nevemet. El kellett rohannom. Egy zombittá változott varázsló iszonyatosan gonosz és pusztító hatalommá válhat. El kellett rohannom!” Választ azonban a lelkét fürkészők egyikétől sem kapott. Csak bámult kifelé egyre az ablakon a szakadatlan hóesésbe, az alant elnyúló sivár vidékre, s a bensőjét mindinkább tompa hideg árasztotta el, míg szinte nem is érzett már egyebet, mint kimerültséget.