Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Kóbor egy támoszlopba kapaszkodott, mert a hajó majdnem az oldalán feküdt, s elkiáltotta magát:

— Vissza Szerdbe, kapitány!

A kapitány szitkozódott, és azt kiáltotta vissza:

— Egy varázslóval a fedélzeten visszaforduljak, én, a kereskedőhajók legjobb kapitánya, életem legpompásabb hajójával?!

Majd amikor a hajó ismét pördült egyet, mintha örvény kapta volna el a hajógerincet, s a kapitány is belecsimpaszkodott egy gerendába, hogy a fedélzetről le ne essen, Kóbor azt mondta neki:

— Tégy le engem Szerd szigetén, te meg menj, amerre jónak látod. A szél nem a te hajód ellen fúj, hanem énellenem.

— Ellened, egy kútfői varázsló ellen?

— Sosem hallottál a kútfői szélről, kapitány?

— Dehogynem, az tartja távol a gonosz erőket a Bölcsek szigetétől, de mi közöd van neked, ki sárkányokat zabolázol, ahhoz?

— Az rám és az árnyékomra tartozik — felelte kurtán Kóbor, ahogy az varázslóhoz illik; aztán már nem is beszélt többet, míg sebesen, egyenletes szélben és a mindinkább felszakadozó felhők alatt visszafelé, Szerd szigetére tartottak.

Nehéz szívvel s riadt lélekkel bandukolt fel a szerdi rakpartról. A téli nappalok rövidebbek lettek, s hamar leszállt az alkony. Az alkony közeledtével mindig erősödött Kóbor nyugtalansága, most minden utcasarok új fenyegetést jelentett számára, s úgy kellett erőt vennie magán, hogy hátra ne tekingessen folyton, jön-e valami utána. Betért Szerd Tengerészházába, ahol utazók és kereskedők együtt eddegéltek jóízűen a városszövetség kontójára, s megalhattak a hosszú gerendaépületben: a Legbenső-tenger gazdag szigetein imigyen fogadják a vendégeket.

A vacsorájából Kóbor meghagyott egy darab húst, s később a tűz mellett előcsalogatta a pomatot a csuklyája ráncából, ahol az egész nap lapult, s becézgetve igyekezett rávenni, hogy egyék, így suttogva neki:

— Kicsi Mók, csendes Mók… — De az sehogy sem akart enni, bebújt a zsebébe. Ebből meg saját bús nyugtalanságából s a ház sarkait kitöltő sötétségnek a puszta látványából megértette Kóbor, hogy az árny nem volt már messze.

Errefelé senki sem ismerte őt. Távoli szigetekről való utazók voltak, akik nem hallották a Karvaly tettei ről szóló éneket. Senki sem szólt hozzá. Kóbor kiválasztott végül egy fekhelyet, leheveredett, de egész éjjel nem jött álom a szemére a körülötte alvó idegenek között. Egész éjjel azon töprengett, hogy s mint határozzon, tervezgette, merre menjen, mihez kezdjen, de minden szándékát, minden tervét keresztülhúzta egy végzetes balsejtelem. Minden lehetséges utat elzárt előle az árny. Egyedül Kútfő lett volna biztonságos, de oda nem juthatott be, a veszedelmes szigetet erős, ősi varázslatok áthatolhatatlan hálója sáncolta el előle. Hogy a kútfői szél feltámadt ellene, azt bizonyította, a nyomát követő rém immár egészen a sarkában kell hogy legyen.

E rémség testetlen volt, birodalmában, ahonnan jött, nem volt se fény, se tér, se idő, napfényben semmit sem látott. Bizonyára úgy tapogatózott utána napokon és tengereken át e napvilágban, s látható alakot csak álomban és sötétségben öltött. Alaktalan lényén eleddig nem csillant meg napfény; Sarog tettei ben így szól erről az ének: „A földet s a tengert mind a hajnalhasadás szüli, árnyékból gyúrva nekik alakot s a sötétség birodalmába űzve az álmot.” De ha egyszer utoléri az árny Kóbort, elrabolhatja tőle minden erejét, megfoszthatja testét annak súlyától, utolsó csöpp melegétől, életének utolsó szikrájától s akaratától, mely addig mozgatta.

Minden lehetséges irányban ezt a végzetet látta Kóbor maga előtt. S tudta, könnyen ármány áldozatául is eshet, hiszen a mindinkább közeledő árny — ereje növekedvén — bírhat immár oly erővel, hogy gonosz hatalmakat vagy gonosz embereket használhat fel őellene: csalóka látomással vagy más hangján szólva félrevezetheti. Majdnem biztosra vette, hogy ma éjjel, a Tengerészház hálótermének valamelyik sarkában, valamelyik emberben ott lapul a sötét lény, megvetve a lábát valamelyik sötét lélek mélyén, s csak vár, lesben állva, e pillanatban is Kóbor erőtlenségéből, bizonytalanságából és félelméből táplálkozva.

Elviselhetetlen volt. Kóbor úgy döntött, a véletlenre bízza magát, elfut, amerre a vakszerencse viszi. A hajnal első borzongató érintésére fölkelt, s lesietett a kihunyó csillagok alatt Szerd rakpartjára, elhatározva, hogy felszáll az első hajóra, amely hajlandó őt innen elvinni. Egy gálya épp csigóhalolajat rakodott; úgy volt, hogy napkeltekor fut ki, az enyhelyi Nagy Kapuba indult. Kóbor engedélyt kért a kapitányától, hogy velük tarthasson. A varázslóbot a legtöbb hajón felér az útlevéllel s fizetséggel. Szívesen fölvették a fedélzetre, s egy órán belül fel is szedték a horgonyt. Kóbor fellélegzett, amikor a negyven hosszú evező végre megemelkedett, s fülének becses muzsika volt a dob ütemes pergése.

Azt azonban még nem tudta, mihez kezd majd Enyhelyen, vagy onnan merre fut tovább. Észak éppúgy megteszi, mint bármelyik másik irány. Maga is északi volt; lehet, hogy talál egy hajót, amely Enyhelyről Gontra juttatja, s viszontláthatja Oromont. Vagy esetleg olyan hajóra száll, amely elviszi a messzi peremvidékekre, hogy az árny elveszítse a nyomát, s ne tudja üldözni tovább. Az efféle kétes kimenetelű ötleteken kívül semmi más terv nem fogant meg a fejében, nem látott egyetlen határozott kiutat sem. Annyit tudott csak, hogy menekülnie kell…

A negyven evező a második nap estéjéig százötven mérföldnyire juttatta el a hajót Szerdtől a téli tengeren. Befutottak Eszk hatalmas szigetének keleti parti kikötőjébe, Arományba, mivel a keleti-tengeri kereskedőgályák a partvonalak mellett haladva mindig behúzódnak éjszakára egy kikötőbe, amikor csak tehetik. Kóbor kisétált a partra, minthogy még világos volt, s céltalanul, töprengve rótta a kikötőváros meredek utcáit.

Aromány súlyos kövekből és téglákból épült ódon város volt, körülvéve védőfallal Eszk sziget belsejének törvényeket nem tisztelő urai ellen; a dokkok menti áruraktárak inkább erődítménynek hatottak, a kereskedők házai pedig megerősített váraknak. Az utcákon kószáló Kóbor számára e masszív falak mégis fátylaknak látszottak, melyek mögött üres sötétség rejtezett; a mellette elhaladó, dolguk után siető polgárokat pedig nem is valóságos embereknek, hanem hangtalan szellemeknek látta. Amikor leszállt a nap, leballagott megint a rakpartra, de hiába piroslott előtte az alkonyi ég alja, hiába fújt az esti szél, számára a tenger is meg a föld is szürke és néma maradt.

— Merre tartasz, varázsló uram?

Valaki váratlanul megszólította hátulról. Kóbor megpillantott egy szürkébe öltözött férfit, akinél nehéz fabotot vett észre, amely mégsem varázslóbot volt. Az idegen elrejtette arcát csuklyájával a vörös fény elől, de Kóbor megérezte, amikor a láthatatlan szemek sugara összetalálkozott az övével. Visszahőkölt, s a maga tiszafa botját kettejük közé tartotta.

Az ember szelíden kérdezte:

— Csak nem félsz?

— Félek attól, ami hátulról követ.

— Nocsak! Hiszen én nem az árnyékod vagyok.

Kóbor hallgatott. Tudta, hogyne, hogy akármiféle is volt ez az ember, nem őtőle rettegett: nem volt az sem árny, sem kísértet, sem zombitféle teremtmény. A világra telepedett sűrű csönd és homály ellenére megőrzött még némi hangot s valódiságot. Akkor hátralökte csuklyáját. Alóla különös, barázdált, tar koponya s ráncos arc került elő. Bár hangja nem árulta el korát, öregembernek tűnt.