Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Ami bűvös védőfalat csak tudott, azzal körülbástyázta otthonát s a szigetet, ahol lakott. Az effajta varázskorlátokat azonban minduntalan meg kellett újítania, s Kóbor hamarosan felismerte, hogy ha minden erejét e falak emelésére fordítja, akkor nem tud hasznára lenni a szigetlakóknak. Mihez is kezdene így, két tűz között, ha Pendorból egy sárkány felbukkanna?

Megint álmodott, ám ezúttal az árny bévül volt, a házában, az ajtó mellől nyúlt feléje a sötétben, érthetetlen szavakat suttogva. Kóbor rémülten riadt fel, s a lidércfénnyel körbepásztázta a csöpp ház minden zegét-zugát, de az árnyat nem találta. Aztán fát tett a még izzó parázsra, s a tűz fénye mellett üldögélve hallgatta a szalmatető meg a csupasz, nagy fákat cibáló őszi szél vijjogását. Sokáig töprengett. Az egykori düh felébredt a szívében. Nem tűri tovább ezt a tehetetlen várakozást, az őrző és védekező varázsigék hasztalan mormolását e kis sziget csapdájába esve! Csakhogy nem futamodhatott meg ilyen egyszerűen, nem rúghatta fel a szigetlakókkal kötött egyezséget, védtelenül a sárkány elé vetve őket, mely bármelyik percben támadhatott. Egyetlen választása maradt.

Másnap reggel lement Kishalom nagy kikötőjébe a halászok közé, s a fő szigetgazdát ott találva ezt mondta neki:

— El kell hagynom ezt a helyet. Veszélyben vagyok, s tirátok nézve is veszélyt jelentek. Mennem kell. Kérlek hát, add meg az engedélyt, hadd menjek el Pendorra a sárkányokkal leszámolni, hogy elvégezhessem a feladatot, amivel nektek tartozom, s akkor szabadon távozhatok. Vagy ha kudarcot vallok, kudarcot vallanék akkor is, ha ők jönnének ide, s ezt jobb most megtudni, mint később.

A szigetgazda egészen elképedve bámult rája.

— Karvaly úr — nyögte —, kilenc sárkány vár odaki!

— Nyolc még fióksárkány, azt mondják.

— De a vén…

— Mondtam, el kell mennem innét. Engedj, kérlek, hadd szabadítsalak meg mielőbb a sárkányátoktól titeket.

— Ahogy akarod, uram — felelte búsan a szigetgazda. Mind, akik e beszélgetést hallgatták, esztelen merészségnek, könnyelműségnek tartották ifjú varázslójuk szándékát, s bánatos képpel figyelték távolodó alakját, nem remélve, hogy valaha is hallanak felőle. Egyesek arra célozgattak, talán vissza akar hajózni Eszknél a Legbenső-tengerre, cserbenhagyva őket; mások, közöttük Tarpáni is, úgy vélték, varázslójuk megháborodott, s a vesztébe rohan.

Négy emberöltőn át minden hajó messze elkerülte Pendor szigetének partjait. Mágus sohasem járt arra, hogy megverekedjék a sárkánnyal, mivel a sziget járatlan tengeri út mentén feküdt, s lakóit — kalózokat, rabszolga-kereskedőket és háborús uszítókat — Óceán-föld délnyugati fertályának minden népe gyűlölte. Ez okból kifolyólag senki sem próbálta Pendor nagyurát megbosszulni, miután nyugatról a sárkány váratlanul lecsapott, s őt alattvalóival együtt, amint a várban épp lakomáztak, a torkából kilövellő lángokkal elborította, a város sikoltozó népét pedig a tengerbe hajtotta. Pendor — bosszulatlanul — a sárkányé lett, az elpusztultak csontjaival, a várakkal és kincsekkel egyetemben, amiket a pálni és eszki partok rég halott hercegeitől rabolt el.

Mindezt jól tudta Kóbor, sőt amióta Kishalomra érkezett, emlékezetében megőrizte s fontolgatta mindazt, amit a sárkányokról valaha is megtudott. Kis csónakját nyugat felé kormányozva — nem evezővel s nem is a Tarpánitól tanult tengerészismeretekkel, hanem varázsló módjára, varázsszéllel dagasztva a vitorlát, a csónak orrát és gerincét pedig ráolvasással tartva helyes irányban — Kóbor figyelt, mikor pillantja meg az elnéptelenedett szigetet a tenger karimáján. Sebesen akart haladni, ezért használta a varázsszelet, mivelhogy sokkal inkább rettegett attól, ami mögötte, mint ami előtte volt. Ám a nap előrehaladtával türelmetlensége a félelemből egyfajta szilaj lelkesültségbe fordult. Ezt a veszélyt legalább a saját akaratából kereste; s minél közelebb került hozzá, annál biztosabb volt benne, hogy legalább arra az időre, arra az egy órára — lehet, a halála előtt — szabad lesz. Az árny nem meri majd követni őt egy sárkány torkába. Alatta fehér tarajos hullámok vágtáztak a szürke tengeren, felette szürke fellegek sodródtak a vad északi szélben. Kóbor nyugatnak tartott a sebes varázsszél segítségével, s nemsokára feltűntek a szemhatáron Pendor sziklái, a város néptelen utcái és a kiégett, omladozó várfalak is.

A kikötő, egy sekély, félhold alakú öböl bejáratánál Kóbor abbahagyta a szélgerjesztést, s kis csónakja ringatózva megállapodott a hullámokon. Akkor megszólította a sárkányt:

— Pendor bitorlója, gyere elő, védd a birodalmad! Hangját szinte elnyelte a hamu borította partokat ostromló törőhullámok harsogása; a sárkányok hallása azonban kiváló. Egyikük, mint valami hatalmas, vékony szárnyú, tarajos hátú fekete denevér, tüstént felszállt a város egyik berogyott tetejű épületéről, körözve rárepült az északi szélre, és Kóbor felé közeledett. E népe számára mitikus lény láttára megdobbant Kóbor szíve, felkacagott, és így kiáltott:

— Eredj, mondd meg a vén sárkánynak, te szárnyas pondró, hogy bújjon elő!

Ez ugyanis az egyik fiatal sárkány volt, amely egy évekkel ezelőtt itt járt nyugati-perem vidéki anyasárkány tojásából kelt ki; az anyasárkányok, mint mondják, jókora bőrhéjú tojásokat raknak, s ez is otthagyott egy fészekalja tojást a vár egyik napos, szétdúlt szobájában, majd elrepülvén, Pendor vén sárkányára bízta fiait, melyek mint kártékony gyíkok tekeregtek elő a tojásokból.

A fióksárkány nem válaszolt. Fajtájához képest nem számított nagynak, talán egy negyvenevezős hajóhossznyi lehetett, és keskeny volt, akár egy hernyó, hiába nyúlott hártyaszerű, fekete szárnya oly szélesre ki. Sem teljes nagyságát, sem sárkányhoz méltó hangját és ravaszságát nem érte még el. Mint a nyíl, egyenesen nekirepült a kis, ringatózó csónakban ülő Kóbornak, kitátva hosszú, éles fogú állkapcsát, úgyhogy Kóbornak csak annyit kellett tennie, hogy egy gyors varázslattal megbénította a szárnyát meg a lábát, az meg belezuhant a tengerbe, akár egy darab kő, a szürke hullámok pedig összecsaptak fölötte.

Most két másik, az előbbihez hasonló sárkány emelkedett föl a legmagasabb torony mellől. Akárcsak a legelső, ezek is egyenesen Kóbornak tartottak, de ő emezekkel is elbánt, lehajította és vízbe fullasztotta mindkettőt, s még csak a varázslóbotját sem emelintette meg.

Kis idő elteltével újabb három sárkány rontott elő a szigetről. Egyikük sokkalta nagyobb volt, torkából lángot okádott. Kettő éktelen szárnycsattogtatással támadott, a harmadik viszont igen sebesen Kóbor mögé került, hogy tüzes leheletével eméssze el a csónakjával együtt. Megkötő varázslattal nem bírt volna el Kóbor mind a hárommal, ugyanis kettő északról, egy meg délről jött. Abban a minutumban, hogy felmérte a helyzetet, Kóbor egy lélegzetvételnyi idő alatt sárkánnyá változott, s felröppent a csónakjából.

Kiterjesztette széles szárnyait, kimeresztette karmait, és a kettőre gyilkos tűzzel szemből sújtott le, majd az ugyancsak tűzzel felfegyverkezett harmadik felé fordult. A szürke hullámok felett, a levegőégben estek egymásnak, összeakaszkodtak, ütötték, vágták egymást, míg a szájukból kilövellő lángok vörösre nem festették a körülöttük gomolygó füstöt. Kóbor hirtelen felszökkent, a másik utána. Feleúton a sárkány-Kóbor szárnyát feltartva megtorpant, s lecsapott, akár a sólyom, rávetve magát a másikra, kimeresztett karmait pedig belevágva annak nyakába és horpaszába. Kavarogtak a fekete szárnyak, s fekete sárkányvér hullott nehéz csöppekben bele a tengerbe. A pendori sárkány megfutamodott, s alacsonyan, nyomorultan szállt vissza a szigetre, ahol elrejtőzött, megbújva a lerombolt város valamelyik kútjában vagy üregében.