Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

A városszövetség házat adományozott új varázslójának. Ott állt zöldellő árpamezők közepében a hegyoldalban, s a nyugati széltől füzökfa-ligetecske óvta, mely épp virágoktól piroslott. Ajtajából szalmatetőkre, ligetekre s kertekre lehetett látni, meg a többi sziget háztetőire, mezőire s hegyeire, közöttük pedig meg-megvillant a tenger összes kanyargózó csatornája. Szegényes házacska volt, döngölt földpadlóval, bár annál jobb, mint amelyikben Kóbor született. Kishalom szigetgazdája, aki hódolattal állt a Kútfőről jött varázsló előtt, bocsánatot kért a lak szerény mivoltáért.

— Itt nincsen kő, amiből építkezhetnénk — szólalt meg valaki.

— Nem vagyunk mi vagyonosak, bár azért nem éhezünk — tette hozzá egy másik.

A harmadik meg azt mondta:

— Legalább száraz lesz, uram, a zsúpfedelet én magam húztam fel.

Kóbornak egyre ment, milyen házat kap. Őszinte köszönetet mondott a városszövetség elöljáróinak, mire azok mind a tizennyolcan, mindenik a maga ladikjában, hazatért a maga szigetére, hogy elmondja a halászoknak meg az asszonyoknak, minő különös, komor ifjú lett új varázslójuk, ki keveset beszélt, de nyíltan s nem rátartian.

Kóbor első tisztsége nem sok okot adhatott a büszkeségre. A Kútfőn tanult varázslók általában nagyvárosokba vagy kastélyokba kerültek, nagyurak szolgálatába, akik őket nagy becsben tartották. Ezeknek a kishalmi halászoknak rendesen egy boszorkány vagy egy alacsony rangú varázsló is elegendő lett volna, hogy ráolvasson a halászhálókra meg az új csónakokra, vagy hogy a maguk vagy állataik nyavalyáit gyógyítgassa. Csakhogy az utóbbi években a pendori vén sárkány fiakat hozott a világra: úgy mondták, kilenc sárkány tanyázik most a pendori tengerurak várának romjai között, föl-le vonszolva pikkelyes hasukat a márványlépcsőkön s a bedőlt kapukon át. Ha felnőnek, s éhük felébred e puszta szigeten, előbb-utóbb kirepülnek étek után nézni. Már láttak is négyet repülni Eszk délnyugati partjai felett, noha le nem csaptak, de igen kémlelték a birkanyájakat. Egy sárkány étvágya lassan támad fel, de nehezen csillapodik. A kishalmi szigetgazda ezért üzent Kútfőre, hogy küldenének olyan varázslót, ki megvédi népüket a nyugati horizontról fenyegető veszedelemtől, s félelmüket a főmágus igencsak indokoltnak találta.

— Nincs azon a helyen se jólét, se hírnév, se gazdagság, se veszély, remélem — mondta a főmágus Kóbornak azon a napon, amikor varázslóvá avatta. — Elmégy-e hát?

— Elmegyek — bólintott Kóbor s nem csupán engedelmességből. Az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta minden törekvése a hírnév és a hivalkodás ellen fordult, ugyanolyan mértékben, mint ahogy egykor minden vágya volt. Még most is kételkedett az erejében, és rettegett attól, hogy próbára tegye. A sárkányok híre mégis kíváncsiságot ébresztett benne. Gonton hosszú évszázadok óta nem voltak sárkányok, és Kútfőn sem látták sárkánynak sohasem nyomát, sem varázslat révén létrejött alakját, így azután ott is pusztán a regékben s dalokban éltek, megénekelt, de sosem látott lényekként. Kóbor minden tőle telhetőt megtanult a sárkányokról, de egész más olvasni róluk, s megint más találkozni velük. A nagyszerű alkalom ím előállt, s ő lelkesen válaszolta:

— Elmegyek.

Nemsher főmágus bólintott, de a tekintete komor volt.

— Áruld el — szólott végül —, félsz-e itt hagyni Kútfőt, vagy mindenáron menni akarsz?

— Ezt is, azt is, uram.

Nemsher megint csak bólintott.

— Nem tudom, helyesen teszem-e, hogy elküldlek innen a biztonságból — mondta egészen halkan. — Nem látom, milyen út áll előtted. Sűrű homály fedi. Pedig ott északon van valami hatalom, amely a vesztedre tör, de hogy miféle és merre, s hogy a múltadban avagy a jövődben, meg nem tudnám mondani: átláthatatlan rejtély. Amikor a kishalmiak elém járultak, én azonnal terád gondoltam; félreeső, biztonságos helynek tűnik, ahol elég időd lesz erőt gyűjteni. Bár nem tudom, van-e számodra biztonságos hely, vagy hogy utad merre vezet. Nem akarlak kivetni téged a sötétségbe…

A virágzó fák alatt megbúvó házacska kellően derűsnek tűnt Kóbornak elejétől fogva. Ott éldegélt, s gyakran fürkészte a nyugati égboltot, varázslófülét pikkelyes szárnyak suhogására hegyezve. Sárkánynak mégsem volt semmi nyoma. Kóbor halászgatott hát a cölöpgátjáról, és a kertecskéjét gondozgatta. Egész napokat foglalkozott a Kútfőről hozott tudós könyvek egyetlen lapjával, sorával vagy szavával, kint üldögélve a füzökfák alatt a nyári napsütésben, a pomat pedig ott szunyókált mellette, vagy elvonult egérvadászatra a csalitos, százszorszépekkel teli erdőkbe. Kóbor mint javasember és idővető szolgálta Kishalom népét, amikor csak kérték. Meg sem fordult a fejében, hogy varázsló létére szégyenkezzék ily egyszerű feladatok elvégzése miatt, hiszen boszorkányinas korában ezeknél is nyomorultabbakat kellett orvosolnia. A falusiak azonban ritkán fordultak hozzá, félelemmel vegyes tisztelettel viseltettek iránta, részben mert a Bölcsek szigetéről való varázsló volt, részben meg hallgatag természete és forradásos arca miatt. Nem csoda, hogy fiatal kora ellenére az emberek zavarban voltak a jelenlétében.

Mindezek ellenére mégis barátra akadt, egy csónakkészítőre, aki a keleti szomszéd szigeten lakott. Úgy hívták, Tarpáni. Először annak mólójánál találkoztak, amikor Kóbor megállt, hogy lássa, miként állítja be a fészkébe egy kis csónak árbocát. Az ember széles mosollyal tekintett fel a varázslóra, és megszólította.

— Íme, kis híján kész egy hónapig tartó munkám. Neked csak egy szavadba kerülne, s egy pillanat alatt meglenne, nem igaz, uram?

— Úgy van — ismerte el Kóbor —, csakhogy nyomban el is süllyedne a következő pillanatban, ha nem tartanám fenn a varázslatokat. De ha akarod… — Kóbor elhallgatott.

— Hogyan, uram?

— Nos, pompás kis csónak ez. Nem hiányzik ennek semmije. De ha akarod, bocsáthatok rá egy megkötő varázslatot, ami segít, hogy épségben maradjon; vagy egy felkutató varázslatot, ami segít, hogy a tengerről hazataláljon.

Tétován beszélt Kóbor, nehogy a mesterember megbántódjon, de Tarpáni arca felragyogott.

— Uram, ezt a csónakot a fiacskámnak készítettem, s igen nagy szívességet tennél, ha lennél olyan jó, és ráolvasnád ezeket az igéket.

Mindjárt felszökkent a mólóra, hogy azon nyomban megszorítsa Kóbor kezét, s köszönetet mondjon neki.

Ezután gyakorta dolgozgattak együtt, Kóbor beleszőtte varázserejét Tarpáni keze munkájába, amikor az építette vagy javította a csónakokat, amiért cserébe Tarpáni csónaképítésre tanítgatta Kóbort, meg arra is, miként kell egy csónakkal varázslat segítsége nélkül bánni; Kútfőn ugyanis meglehetősen híján voltak a legegyszerűbb vitorlázási gyakorlatnak. Kóbor meg Tarpáni meg kicsi fia, Jóét, sűrűn kifutottak a csatornák meg a lagúnák vizére hol ezzel, hol azzal a csónakkal vitorlázni vagy evezni, míg Kóbor kifogástalan tengerésszé nem lett, s kapcsolatuk Tarpánival szilárd barátsággá vált.

Őszutó táján a csónaképítő kisfia megbetegedett. Anyja elhívatta a Teszk-szigeti vajákos asszonyt, ki a gyógyításban igen ügyes volt, s egy-két napig minden rendben lévőnek is tűnt. Aztán az egyik viharos éjszaka kellős közepén Tarpáni döngetett Kóbor ajtaján, s könyörgött, jöjjön, mentse meg gyermeke életét. Együtt rohantak le a csónakhoz, s zuhogó esőben, sötétségben eveztek lélekszakadva Tarpáni házához. Kóbor a szalmazsákon heverő gyermek mellett ott találta hallgatagon gubbasztó édesanyját meg a vajákos asszonyt, aki karingógyökérből füstöt gerjesztett, s kántálta a kórűző mondókát, leghatásosabb ráolvasását. De odasúgta Kóbornak: