Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Kóbor nyomban visszaváltozott, és elfoglalta a helyét újra a csónakban, mert rettentő veszélyes volt a szükségesnél hosszabb ideig a sárkányalakot viselni. A keze sárkányvértől feketéllett, a haja is megperzselődött, de ezzel most nem törődött. Addig várt csupán, míg lélegzetét visszanyerte, aztán elkiáltotta magát:

— Hatot már láttam, ötöt levágtam, de én kilencről tudok! Kifelé, pondrók!

Hosszú ideig semmi mozgást, semmi hangot nem tapasztalt a szigeten Kóbor, csak a hullámok harsogása hallatszott a partról. Aztán egyszer csak ráeszmélt Kóbor, hogy a legmagasabb torony alakja megváltozott, kitüremkedett az egyik oldalon, mintha kart növesztett volna. Tartott a sárkányok mágiájától, merthogy az öregje igencsak járatos és fondorlatos művelője volt mind az emberi, mind a nem emberi bűvös praktikáknak. Egy pillanattal később megértette, hogy nem a sárkány, hanem a saját szeme űzött tréfát vele. Amit ő a torony darabjának vélt, az a pendori sárkány válla volt, amint hatalmas testét kinyújtóztatva lassan feltápászkodott.

Amikor egészen talpra állt, háromágú nyelvét öltögető pikkelyes feje s tarajos nyaka az omladozó torony fölé magasodott, s karmos mellső lábai alant, a város düledező, romos szélén pihentek. Szürkésfekete pikkelyei kőtörmeléknek tűntek a nappali fényben. Szikkadt volt, akár egy agár, s hatalmas, akár egy hegy. Kóbor áhítattal nézte. Semmilyen ének, semmilyen monda nem készíthette föl kellően az elmét eme látványra. Majdnem belenézett a sárkány szemébe, ami veszélyes lett volna, hisz a sárkány nézése az embert megbabonázza. Kóbor elkapta a szemét a rámeredő olajzöld tekintet elől, s maga elé tartotta a botját, amely most inkább szálkára vagy pálcikára hasonlított.

— Nyolc fiam volt, te apró varázsló — szólott a sárkány rideg, zengő hangon. — Öt meghalt, egy haldoklik. Elég! Nem lesz tiéd a kincsem, hiába ölted meg őket!

— Nem kell a kincsed.

Sárga füst tört elő süvítve a sárkány orrlikaiból: így nevetett.

— Miért nem szállsz partra, aprócska varázsló, nézd meg legalább! Megéri!

— Nem, sárkány.

A sárkányok a széllel és tűzzel lévén rokonságban, nem szívesen küzdenek a tenger felett. Eddigelé ebben rejlett Kóbor fölénye, amit meg is tartott, ám a keskeny tengervízsáv közte meg a hatalmas, szürke karmok között már nem jelentett túlontúl nagy fölényt. Nem volt könnyű a figyelő, zöld szemekbe nem belenézni.

— Nagyon ifjú varázsló vagy te — jegyezte meg a sárkány. — Nem tudtam, hogy az emberek ilyen ifjan az erejük birtokába jutnak.

A sárkány, akárcsak Kóbor, az ősnyelvet használta, hiszen ma is ezt a nyelvet beszélik. Az ősnyelv az embert igazmondásra kényszeríti, a sárkányoknál azonban nem így van. Ez az ő saját nyelvük, amelyen hazudni is tudnak, csalárd módon elferdítve az igaz szavak jelentését s olyan tükörszavak útvesztőjébe csalva az óvatlan hallgatót, melyek mind igazságnak tűnnek fel, ám sehova se vezetnek. Gyakran figyelmeztették erre Kóbort, ezért aztán bizalmatlanul hallgatta a sárkány beszédét, minden kétkedésre készen. De a szavak egyértelműen, tisztán csengtek.

— Te apró varázsló, a segítségemet jöttél kérni?

— Nem, sárkány.

— Pedig én tudnék neked segítséget nyújtani. Hamarosan szükséged lesz rá az ellen, ami a sötétben üldöz téged.

Kóbor elképedt.

— Mi az, ami a nyomodban van? Áruld el a nevét.

— Bár tudnám… — Kóbor elharapta a mondat végét. Sárga füst gomolygott elő a sárkány orrlikaiból, melyek mint két kerek tűzkatlan, ültek hosszú fején.

— Ha tudnád a nevét, talán le is tudnád győzni, aprócska varázsló. Talán ha közelről látnám, meg tudnám mondani, minek hívják. Márpedig közel jön, ha te a szigetem körül járkálsz. Jön az mindenhová, ahová te. Ám ha nem akarod, hogy utolérjen, akkor futnod kell, folyton-folyvást futnod előle. És mégis követni fog. Akarod tudni a nevét?

Kóbor most is csak hallgatott. Nem bírt rájönni, honnan szerzett tudomást a sárkány az általa elszabadított árnyról. S honnan tudná meg a nevét? A főmágus azt mondta, az árnynak nincs neve. A sárkányok azonban sajátos bölcsességgel rendelkeznek; régibb faj az övék az embernél. Kevesen tudják kitalálni, mit és honnan tud egy sárkány, s eme keveseket sárkányvitézeknek hívták. Kóbor azonban egy dologban bizonyos volt: noha feltehetően a sárkány igazat szólt, s valószínűleg meg is tudná fejteni az árnylény mibenlétét s nevét, ezáltal hatalmat adván fölötte Kóbornak, akkor is — hiába mond igazat — csakis a maga érdekében cselekszik.

— Ritkaság — szólalt meg végre Kóbor —, hogy sárkány akarjon embernek szívességet tenni.

— Az viszont teljesen megszokott — felelt a sárkány —, hogy a macska eljátszik az egérrel, mielőtt megöli.

— Csakhogy én nem azért jöttem ide, hogy játsszak, vagy hogy énvelem játsszanak. Alkut akarok kötni veled.

Mint egy éles kard, de annál ötször hosszabb, vágódott fel a sárkány farka ívben, akár a skorpióé, páncélbőrű háta fölé, magasabbra a toronynál is.

— Nem szoktam alkudozni — felelte szárazon. — Elveszem, ami kell. Ugyan mit kínálsz nekem, amit nem tudnék elvenni tőled, ha akarom?

— Sértetlenséget. A te sértetlenségedet. Esküdj meg, hogy sose repülsz Pendortól keletre, akkor én is megesküszöm, hogy nem bántalak.

A sárkány torkából olyasféle morajlás hallatszott, mint valami távoli, lezúduló kőgörgeteg robaja a hegyek között. Háromágú nyelvén lángok táncoltak. Felágaskodott még magasabbra, kiemelkedve a romok közül.

— Sértetlenséget ajánlasz nekem?! Fenyegetsz?! Mivel?

— A neveddel, Jővüd.

Kóbornak megremegett a hangja, ahogy a nevet kimondta, de tisztán és hangosan ejtette. Hallatára a vén sárkány megdermedt minden ízében. Eltelt egy perc, el a másik, s akkor Kóbor lélekvesztőjében állva elmosolyodott. A tétet s az életét egyetlen sejtelemre tette föl, amely a sárkányokról Kútfőn tanult ismeretekben gyökerezett. Megsejtette, hogy ez a pendori sárkány ugyanaz volt, mint amely feldúlta Rosszán nyugati felét Habtündér és Mórred napjaiban, s amelyet egy nevek terén járatos varázsló, Tel űzött el Rosszánról. A sejtés beigazolódott.

— Egyenrangúak vagyunk, Jővüd. Neked ott az erőd, nekem itt a neved. Áll az alku?

A sárkány még most sem válaszolt.

Időtlen idők óta heverészett már ezen a szigeten a porral, téglákkal és csontokkal elkeveredett aranyozott mellvértek és smaragdok között; szemmel tartotta fekete sárkányivadékait melyek az omladozó házak között játszadoztak, vagy a sziklákról szárnyaikat próbálgatták, és rengeteget szunyókált a napon háborítatlanul. Eljárt felette az idő. Igen nehezére esett most megmozdulni, szembenézni e máguspalántával, e törékeny ellenséggel, akinek a varázslóbotja elől Jővüd, a vén sárkány meghátrált.

Kiválaszthatsz kilenc drágakövet a kincseim közül — szólalt meg végre a sárkány, s hangja sisteregve, szűkölve tört hosszú pofájából elő. — A legszebbeket. Válassz! Aztán eredj!

— Nem kellenek a köveid, Jővüd.

— Hová tűnt az emberek kapzsisága? Hajdan, északon, szerették a csillogó ékköveket… Tudom már, mi kell neked, varázsló. Én szintén felkínálhatom neked a sértetlenséget, mert tudom, mi menthet meg téged. Tudom, egyedül mi menthet meg. Nyomodban az iszonyat jár. Megmondom a nevét.

Kóbor szíve nagyot dobbant, s mozdulatlanul, akár a sárkány, megmarkolta a botját. Egy pillanatig hirtelen támadt, riadt reménnyel küzdött magában.