Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Varázsló uram, úgy nézem, ez a vörösláz, a gyermek belehal még ma éjjel.

Amikor Kóbor letérdelt, s kezét a gyermekre tette, ugyanazt állapította meg, és egy pillanatra visszahőkölt. Hosszú betegsége utolsó hónapjaiban a gyógyfüvesmester sok mindent tanított neki a vajákosmesterségből, ám az első és utolsó dolog, amit egy vajákosnak tudnia kötelező, az az, hogy gyógyítson sebet, kezeljen nyavalyákat, de a halálba induló lelket vissza ne tartsa.

Az anya észrevette mozdulatát, s megértette annak jelentését is, ezért kétségbeesésében hangos jajszóra fakadt. Tarpáni lehajolt melléje, úgy vigasztalta:

— Asszony, Karvaly úr meg fogja menteni. Ne sírj! Hisz itt van már. Segít, meglásd!

Hallván az anya jajkiáltását, látván az apa bizakodását, Kóbor nem is értette, hogy tudott ilyen csalódást okozni nekik. Kételkedni kezdett az ítéletében, és arra gondolt, tán megmenekülne a gyermek, ha a lázát el tudná mulasztani. Így szólt hát:

— Megteszem, ami tőlem telik, Tarpáni.

Megmosdatta a fiúcskát friss, hűvös esővízben, s rákezdett az egyik lázűző rigmusra. A varázslat nem hatott, nem akart megfoganni, s Kóbor hirtelen rájött, hogy a gyermek haldoklik a karjában.

Azon nyomban összeszedte minden erejét, magával mit sem törődve, s a maga lelkét a fiúcska lelke után küldte, hogy visszahozza szerettei közé. Elkiáltotta a gyermek nevét: — Jóét! — Úgy rémlett, valami gyönge válasz elérte belső hallását, ezért újból elkiáltotta a fiú nevét. Akkor megpillantotta az előtte igen messze, valami rengeteg nagy hegy fekete lejtőjén sebesen lefelé rohanó gyermeket. Körülötte végtelen csend uralkodott. A hegy fölött csillagokat vett észre Kóbor, amiket addig sohasem látott. A csillagképek elnevezéseit mégis ismerte: a Kéve, a Kapu, a Forgó meg a Fa. Ezek a csillagok sosem hunytak ki, sosem halványította el őket semmilyen pirkadat. Túl messzire követte a haldokló gyermeket.

Amint erre rádöbbent, egyedül találta magát a sötét hegyoldalban. Nehéz volt visszafordulni, rettenetesen nehéz.

Lassan hátrafordult mégis. Egyik lábát kínlódva felemelte, s megindult az emelkedőn, most a másik lábát tolva előre. Lépésről lépésre haladt, a puszta akaraterejével. S minden lépés keservesebb volt, mint az előző.

A csillagok meg se rezdültek. Szél nem fújt a szikkadt, meredek kaptatón. A sötétség irdatlan nagy birodalmában ő volt az egyetlen, vonszolódva kapaszkodó mozgó pont. A hegytetőre érve Kóbor alacsony kőfalat vett észre. A falon túl pedig, vele szemben, valami árnyék állott.

Nem volt annak sem emberi, sem állati körvonala. Alaktalan volt, alig kivehető, de valamit suttogott, habár suttogása szavakat nem tartalmazott. Az a valami feléje nyújtózkodott az élet oldaláról, míg Kóbor a halál féltekéjén ácsorgott.

Két választása volt: vagy leereszkedik a hegyoldalon a holtak sivár országába s fénytelen városaikba, vagy átlép a falon, vissza az életbe, ahol a formátlan, gonosz árny egyenesen őreá várt.

Szellembotja ott volt a kezében, amit hirtelen magasra emelt. Ettől a mozdulattól az erő visszatért beléje. Amint nekirugaszkodott, hogy az alacsony kőfalon általvesse magát, egyenesen neki az árnynak, botja egyszerre fehéren felizzott, vakító fényt bocsátva ki magából a homályba. Kóbor elugrott, érezte, hogy esik, aztán már semmit sem látott.

Tarpáni, a felesége meg a javasasszony a következőket látta: az ifjú varázsló a rigmus közepén elnémult, s egy darabig rezzenetlen tartotta a gyermeket a karjában. Majd miután finoman lefektette a kis Joétot a szalmazsákra, kiegyenesedett, s botjával a kezében állt szótlan. Egyszer csak magasra tartotta a botját, ami olyan fehér tüzű lángra lobbant, mintha villámot tartott volna a markában, s a kunyhó egész bensőjét rendkívüli, éles ragyogás árasztotta el egy pillanatra. Amikor káprázó szemük kitisztult, meglátták a földpadlóra zuhant ifjút az ágy mellett, melyen holtan feküdt a gyermek.

Tarpáni azt hitte, hogy a varázslóból is elszállt a lélek. Felesége zokogott, ő maga pedig egészen meg volt rémülve. A javasasszony azonban tudott egyet s mást hallomásból a mágiáról meg arról, hogyan távozik egy igazi varázsló ezen árnyékvilágból, ezért gondoskodott róla, hogy a hideg és élettelennek látszó Kóborral ne halottként, hanem beteg vagy delejes álomba esett emberként bánjanak. Hazavitték tehát, s otthagytak egy öregasszonyt, hogy figyelje, vajon álmából felébred-e, vagy örök álom borul reá.

Az aprócska pomat a gerendák között rejtezett, mint mindig, ha a házba idegen lépett. Mindaddig ott kucorgott, amíg az eső a házfalakat csapdosta, s ahogy telt-múlt az éjszaka, a kialudt tűz mellett bóbiskolni kezdett a vénasszony. A pomat akkor lesurrant, s odament az ágyán mereven és mozdulatlanul fekvő Kóborhoz. Reszelős, levélszerű barna nyelvével nyalogatni kezdte gazdája kezét és csuklóját, hosszan és türelmesen. A fejéhez kuporodva megnyalogatta a homlokát és forradásos orcáját meg lágyan lehunyt szemeit is. Erre a finom érintésre Kóbor igen lassan, de feltámadt. Felébredt, azt sem tudva, hol van, mint került oda, s hogy mi az a halványszürke derengés körülötte, ami pedig a világra köszöntő új napnak volt a fénye. A pomat eztán Kóbor vállához húzódott, mint szokta, s elaludt.

Később, amikor Kóbor visszagondolt eme éjszakára, tudta, hogy ha akkor senki sem érinti meg, amint ott lelkevesztetten hevert, és senki sem kísérli meg őt valamiképpen visszahívni, örökre elkárhozott volna. Megmenekülését pusztán az oktalan állat ösztönös bölcsességének köszönhette, mely sebesült társát nyalogatással vigasztalja, s e bölcsességben Kóbor olyasféle, a maga hatalmával rokon vonást látott, amely ugyanolyan mélységeket rejtett, mint a mágia maga. Azontúl bölcsnek csak olyan embert tartott, ki a többi élő teremtménytől — akár képes szólani, akár nem — magát el nem szigetelte, s további életében hosszú időn át igyekezett szemlélődve megtanulni, amit csak lehetett, az állatok tekintetéből, a madarak röptéből s a fák méltóságteljes taglejtéseiből.

Most első alkalommal sikerült az átkelést és visszatérést ép bőrrel megúsznia, amire nyitott szemmel csak egy varázsló képes, de kockázat nélkül megtenni még a legnagyobb mágus sem tudja. Csakhogy mélységes bánatra s aggodalomra érkezett vissza. Bánkódást barátja, Tarpáni miatt érzett, aggodalmat pedig maga miatt. Értette már, miért félt a főmágus attól, hogy őt elbocsássa, s hogy mi árnyékolta be s homályosította el még a mágus jövőbe látó jóstekintetét is. Ugyanis maga a sötétség, a névtelen, nem e világi lény volt, mi őrá várakozott, az árny, amit ő szabadított el, ami általa keletkezett. E kísértet az élet és a halál mezsgyéjén várta őt hosszú éveken át, míg végül rá is talált. Eztán egyre a nyomában lesz, hogy mindenáron a közelébe férkőzhessen, hogy erejétől megfossza, az életét magába habzsolja, s a testébe költözzék.

Nem sokkal ezután megjelent álmában a lény, mint fej és arc nélküli medve, mely a házfalakon túl matatott, a bejáratot keresve. Ilyesmit nem is álmodott azóta, hogy az árny okozta sebei begyógyultak. Amikor felriadt, fázott, és gyengének érezte magát, s arcán meg vállán húzódtak, fájtak a forradások.

Keserves idő vette kezdetét. Amikor álmában előjött vagy egyáltalán csak eszébe jutott az árny, ugyanaz a jeges rémület töltötte el: ereje, józan esze elhagyta, tompaság és ájulás környékezte. Saját gyávasága feldühítette, de azzal nem ment semmire. Kutatott valamiféle oltalom után, de semmit sem talált. Az árny nem volt sem húsból-vérből való, sem élőlény, sem kísértet, nem volt neve, s nem volt más létezése, csak maga az a borzalmas erő, amit ő, Kóbor hívott életre, s amely a napfény világának minden törvényén kívül esett. Mindössze annyit tudott róla, hogy hozzá van bilincselődve, s minekutána az ő teremtménye, a maga akaratát rajta keresztül próbálja meg érvényesíteni. De hogy milyen alakban — saját, valóságos alakja eddig nem lévén —, hogyan és mikor, azt Kóbor nem is sejtette.