Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

A mesterektől és az ősrégi tudós könyvekből Kóbor minden lehetőt megtudott az efféle lényekről, mint amit maga szabadított el, de az igen kevésnek bizonyult. Ilyen teremtményről pontos leírás vagy beszámoló nem létezett. Jobb híján utalásokat talált itt-ott a régi könyvekben olyasvalamire, mint az ő árnyszörnyetege. Nem volt sem kísértet, sem emberi lény, sem a Föld Őserőinek a műve, mégis úgy tűnt, van közöttük valami kapcsolat. A sárkánymondák ban, amelyeket Kóbor igen figyelmesen olvasott végig, rálelt egy sárkányvitézről szóló évezredes regére, melyben a vitéz az Őserők egyikének, egy a messzi északon lévő beszélő kőnek a végzetes hálójába került. „A Kő parancsára — szólt az írás — előszólított egy holt lelket a halál birodalmából, ám varázsereje áradását a Kő hamis irányba térítette, s a lélek nyomában hívatlanul elétoppant valami, ami a vitéz lelkét kifordítva, annak testébe költözve emberek életére tört.” A könyv azonban arról nem beszélt, hogy mi volt az a lény, s arról sem, hogy ért véget a történet. A mesterek meg nem tudták kideríteni, hogy egy ilyen árny ugyan miféle helyről származik: a főmágus úgy vélte, a túlvilágról; az elvarázsolómester szerint a bűnös alvilágból; a megidézőmester viszont kijelentette: Nem tudom. A megidézőmester sűrűn ott üldögélt Kóbor betegágyánál. Zord és komoly volt, mint mindig, de Kóbor felismerte benne az együttérzést, és igen megszerette.

— Nem tudom. Az árnyról én mindössze annyit tudok, hogy ilyesmit csakis egy erős hatalom volt képes megidézni, talán csak egyetlen hatalom… csak egy hang… a te hangod. Ám hogy ez mire vezet, nem tudom. Majd te kitalálod. Ki kell találnod, különben elveszel, vagy még annál is rosszabb történhet veled…

A mester szelíden, de komor tekintettel szólt Kóborhoz.

— Gyermekként hitted, hogy egy mágus bármire képes. Ezt hittem én is egykor. Mindnyájan így voltunk. Pedig az igazság az, hogy amiközben nőttön-nő az ember igazi ereje, gyarapodik a tudása, az előtte feltáruló út mindegyre szűkebb lesz, míg végül választása nem marad, s teszi csakis és kizárólag, mit tennie kell …

A tizennyolcadik születésnapja után Kóbort a főmágus elküldte a rendtudómesterhez. Hogy miféle tanítás folyik a Lappang-ligetben, arról másutt nem sokat beszélnek. Mondják, varázsolni nem is szoktak ottan, a liget mégis maga a csoda. Van, hogy látni a benne álló fákat, van, hogy mind láthatatlan, s előfordul, hogy nem ugyanott, Kútfő szigetének ugyanazon csücskében vannak. Mondják, hogy a ligetnek a fái is bölcsek. A szóbeszéd azt tartja, hogy a rendtudómester ott szerezte páratlan varázstudományát, s ha a liget fái valaha elpusztulnának, velük pusztulna az ő bölcsessége is, s akkor, azokban a napokban a vizek úgy felduzzadnának, hogy elnyelnék Óceánföld szigeteit, minden földet, ahol emberek és sárkányok élnek, s amelyeket Tritán emelt ki a mélységekből az idők kezdete előtt. Ám az egész csak mendemonda, varázslók erről nem beszélnek soha.

Teltek-múltak a hónapok, míg végre egy tavaszi napon Kóbor visszatért a Nagy Házba, s fogalma sem volt róla, a következő kérdés hozzája mi lesz most. Annál a kapunál, ahonnan ösvény indul keresztül a réteken a Kútfő-hegy felé, egy öregember várta őt a bejáratnál. Először Kóbor nem ismerte meg, aztán ahogy eltűnődött, rájött, hogy ez az öreg eresztette be őt az Iskolába érkezése napján, öt esztendővel ezelőtt.

Az aggastyán mosolyogva a nevén köszöntötte, aztán megkérdezte:

— Tudod-e, ki vagyok?

Kóbor eltöprengett, hogy miért mondják, Kútfői Kilencek, amikor ő csak nyolc mestert ismer: a szélvigyázó, a gyógyfüves-, a dalnok-, az elvarázsoló-, a megidéző-, a névtanító-, a rendtudó- és a trükkmestert. Ő úgy hitte, a főmágust tartják a kilencediknek. Márpedig amikor új főmágust kellett választani, kilenc mester volt jelen.

— Szerintem te vagy a kapusmester.

— Az vagyok, Kóbor. Kútfőre úgy nyertél bebocsátást, hogy megmondtad a nevedet. Most elnyerheted a szabadulást innen, ha megmondod az enyémet.

Ekképpen szólt az öreg mosolyogva, s várakozott. Kóbor döbbenten állt.

Természetesen ezernyi útját-módját és eszközét ismerte, miként lehet tárgyak és emberek nevét kitalálni; az ilyennemű ismeret részét képezte mindannak, amit Kútfőn szerzett, enélkül ugyanis nemigen sikerülhet semmilyen varázslat. De egy mágusmester nevét megfejteni az egészen más. Könnyebb megtalálni egy heringet a tengerben, könnyebb megközelíteni egy sárkány barlangját, mint felfedni egy ilyen nevet. A fürkésző bűbáj erősebbel találja szemben magát, a ravasz fogások kátyúba dőlnek, a fondorlatos faggatózásnak fondorlatos akadályok állják útját, s az erőszak végzetesen fordul magába vissza.

— Szűk rést hagytál az ajtón, mester — felelt végre Kóbor. — Jobb, ha lételepedek itt a mező szélében, s koplalok, míg úgy el nem fogyok, hogy átférjek a résen.

— Tessék, ameddig csak tetszik — mosolygott a kapus.

Így hát Kóbor kissé odébb sétált, leült egy égerfa tövébe az Alkánypír partjára, s hagyta a pomatot, hadd pancsoljon a csermely vizében, s kutasson pataki rák után a sáros partoldalban. A nap későn és fényesen tért nyugovóra, hisz jól benne jártak már a tavaszban. A Nagy Ház ablakaiból odalátszott a lámpások és a lidércfények ragyogása, lent a hegy lábánál pedig megteltek sötétséggel Alkány utcái. A háztetők fölött baglyok huhogtak, a csermely fölötti szürkületben denevérek cikáztak, Kóbor meg még mindig azon törte a fejét, miként tudná erővel, csellel vagy ördöngösséggel kitalálni a kapus nevét. Minél többet tanakodott, annál kevésbé látott akár egyet is azok között a boszorkányos mesterkedések között, amiket az eltelt öt év alatt Kútfőn tanult, amely alkalmas lett volna arra, hogy egy ilyen mágusból a nevét kihúzza.

Lefeküdt a pázsitra, és ott aludt a zsebében megbúvó pomattal a csillagok alatt. Mikor a nap felkelt, ismét a Nagy Ház kapujához járult, még mindig töprengve, és bekopogott. A kapus ajtót nyitott.

— Mester — szólt Kóbor —, nem tudom megszerezni tőled a nevedet, nincs hozzá elég erőm, és kicsalni sem tudom belőled, nem lévén elég bölcs. Hajlandó vagyok hát itt maradni, tanulni vagy szolgálni, amit csak kívánsz, hacsak meg nem felelsz egy kérdésemre.

— Mondd hát.

— Mi a neved?

A kapus elmosolyodott, és elárulta a nevét Kóbor utánamondta, majd bebocsáttatott — utoljára — abba a Házba.

Amikor ismét kilépett onnan, súlyos, sötétkék köpönyeg volt rajta, Kishalom városszövetség ajándéka. Oda indult, a városnak ugyanis varázsló kellett. Kezében botot tartott, akkorát, mint ő maga. Tiszafából volt faragva, a végén bronzsarkantyú. A kapus búcsút vett tőle, kitárva előtte a Nagy Ház hátsó kapuját, mely szaruból és csontból volt, s Kóbor leballagott Alkány utcáin egy hajóhoz, mely a reggeli csillogó hullámokon reá várakozott.

Kútfőtől nyugatra két hatalmas ország, Eszk és Smarág között fekszik Kilencven-sziget seregnyi földdarabja. A legközelebb Kútfőhöz Szerd található, a legtávolabb meg Szipik, amely szinte már a Pelági-tengerhez tartozik s hogy a számuk valóban kilencven-e, eldöntetlen kérdés marad örökre, ugyanis ha csak az édesvizű forrással bírókat nézzük, úgy hetven szigetet számlálhatunk meg, ha pedig minden szikla-szirtet, akkor százig is elmehetünk, s még akkor sincs vége, a tenger szintje meg amúgy is folyton váltakozik. A szigetecskék között keskeny csatornák húzódnak, melyekben a Legbenső-tenger enyhén emelkedő és süllyedő tengermozgása uralkodik, dagálykor három együtt álló szigetet mutatva ottan, hol apálykor csak egy van. Az árapály mindeme veszélyei ellenére minden gyermek, ki már járni tud, jól bánik az evezővel s kicsiny csónakjával is, az asszonyok áteveznek a szomszédokhoz egy csésze iramfűteára, a házaló árusok meg az evezőjük ritmusára kántálva kínálják portékáikat. Minden út a sós vízen vezet, melyen akadályt csak a szorosokon át, háztól házig kifeszített hálók jelentenek, azokkal fogják a csigóknak nevezett apró halat, melynek olajából Kilencven-sziget gazdagsága fakad. Híd csak kevés van, nagyváros meg egy sincs. Mindenik sziget zsúfolásig van majorokkal meg halászkunyhókkal, melyek tíz-húsz szigetecske alkotta városszövetségekbe tömörültek valahányan. Ilyen volt Kishalom is, a legnyugatibb városszövetség, mely nem a Legbenső-tenger felé, hanem ki, a sivár óceán felé nézett, a Szigetvilág eme elhagyatott csücske felé, ahol már csak Pendor szigete fekszik, sárkányok prédájaként, mögötte pedig a Nyugati-peremvidék kietlen vizei.