Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Nem azért jött, hogy a maga életéért alkudozzék. Egyszer, csak egyetlenegyszer kerekedhet a sárkány fölébe. Félresöpörte hát a reményt, s tette, mi kötelessége. — Nem ezt kérem, Jővüd.

Miközben a sárkány nevét mondta, úgy érezte, mintha finom, vékony szíjjal a nyakánál fogva tartaná feszesen az óriási lényt. Szinte égette a sárkány szeméből sütő ősi embergyűlölet; látta acélos karmait, melyek akkorák voltak, mint egy ember karja, látta kőkemény bőrét meg a torkában fortyogó pusztító tüzet, a szíj azonban mindegyre feszesebb és feszesebb lett.

Kóbor megint felkiáltott:

— Jővüd! Esküdj a nevedre, hogy se te, se a fiaid nem teszik be a lábukat soha a Szigetvilágba!

Erős lángok lövelltek ki hirtelen, harsogva a sárkány torkából, ahogy megszólalt:

— Esküszöm a nevemre!

Utána csend borult a szigetre, s Jővüd lehajtotta hatalmas fejét.

Mire ismét felemelte s szétnézett, a varázsló már messze járt, vitorlája fehér pötty volt csak keleten a hullámok fölött, s igyekezett a belső tengerek termékeny, ékes szigetei felé. Haragjában akkor a pendori vén sárkány felszökött, hányta-vetette magát, szétdúlta a várát, s szárnyával, mely az omladozó várost teljes szélességében átérte, csapkodott, verdesett. Az esküje azonban kötötte, és sem akkor, sem soha nem röpült el a Szigetvilágba.

Alighogy Pendor a tenger pereme alá süllyedt, Kóbor szívébe ismét visszatért az árnytól való félelem, ahogy kelet felé nézett. Nyomasztó érzés volt a sárkányok jelentette kézzelfogható veszedelem után ezzel a megfoghatatlan, vigasztalan irtózattal szembesülni. Elállította a varázsszelet, s a rendes széllel vitorlázott tovább, nem kívánta már a sebességet. Nem volt határozott terve, hogy eztán mihez kezdjen. Futnia kell, mondta a sárkány, de merre? Gondolta, Kútfőre, ott legalább oltalmat talál, s esetleg tanácsot a bölcsektől. Először azonban még egyszer el kellett mennie Kishalomra, beszámolni a történtekről a szigetgazdáknak. Amikor híre ment, hogy visszatért, öt nappal elindulása után, a városszövetség népének jó a fele a szigetgazdákkal együtt özönlött csónakon vagy futva, hogy Kóbor köré gyűlve bámulja s hallgassa őt. Kóbor elmesélte a történteket, valaki azonban megszólalt.

— De ki látta e mesébe illő tettet, hogy kiirtotta s elriasztotta a sárkányokat? Hátha…

— Hallgass! — förmedt rá az emberre a fő szigetgazda, mert tudta, akárcsak a többség, hogy bár nemegyszer körmönfont módon fogalmazza meg egy varázsló az igazságot, sőt van, hogy be sem vallja, de ha egyszer kimondja, az úgy is van. Hiszen ez a mestersége. A nép igen csodálkozott, aztán mikor megértette, hogy a rettegés ideje elmúlt, kezdett végre örvendezni. Szorosan körülvette ifjú varázslóját, s kérlelte, mesélné el újra, hogy s mint történt. Majd még többen jöttek a környező szigetekről, azoknak megint el kellett hogy beszélje az eseményeket. Leszállt az alkony, mire abbahagyhatta Kóbor. A nép már betéve tudta, nálánál is jobban. A falusi dalnokok egy régi dallamba foglalva már énekelték is Karvaly tettei t. Örömtüzek gyúltak nemcsak Kishalom szigetein, hanem a déli és keleti városszövetségekben is. Halászok kurjongatták a hírt csónaktól csónakig, szigetről szigetre. Megtört a Gonosz hatalma, soha többé nem jönnek sárkányok Pendorról Kishalomra!

Az az éjszaka, az az egyetlen éjszaka örömteli volt Kóbor számára. Nem férhetett hozzá semmilyen árny a hálaadó tüzek ragyogásán át, melyek ott lobogtak minden hegy tetején, minden sziget partján, sem a körötte karikázó, dicsőségét zengő, kacagó táncosok gyűrűjén át, kik fáklyáikat lengették, s a sűrűn hulló, tündöklő szikrákat felkapta a hűvös őszi szél.

Másnap Tarpáni jött elébe, és így szólt hozzá:

— Nem tudtam, hogy ily nagy a hatalmad, uram. — Félelem csendült a hangjából, merthogy barátként merte kezelni Kóbort, de volt benne szemrehányás is. Hiába pusztított el sárkányokat, ha egy kisgyermek életét nem tudta megmenteni. Újult erővel tört föl Kóbor lelkében a szorongás s a türelmetlenség, amely Pendorra űzte, s amely most Kishalomról is továbbkergette. A következő nap, noha szívesen marasztalták, hogy töltse ott élete hátralevő részét dicsőségben s megbecsülésben, Kóbor mégis elhagyta a hegyen álló házát, semmi mást nem víve magával, csak könyveit, botját meg pomatját a vállán.

Egy kis csónakon távozott két fiatal kishalmi halász társaságában, akik abban a megtiszteltetésben akartak részesülni, hogy az evezősei lehettek. Ahogy haladtak előre a Kilencven-sziget bárkákkal zsúfolt keleti csatornáin, el a víz fölé hajló ablakok és erkélyek alatt Nesh rakpartjai, Dromgun esőáztatta legelői s Géap bűzös olajraktárai mellett, tettének híre mindig megelőzte Kóbort. Az emberek a Karvaly tettei nek dallamát fütyülték, ahogy elsiklottak előttük, s versengtek azért, hogy kinél töltse az éjszakát, s elmesélje sárkánykalandját. Amikor megérkezett végre Szerd szigetére, a hajóskapitány, akit Kóbor megkért, hogy vigye át Kútfőre, meghajolt, úgy válaszolt.

— Nagy öröm énnekem, varázsló uram, s megtiszteltetés a hajómnak!

Kóbor tehát hátat fordított a Kilencven-szigetnek —, ám alighogy hajójuk kifutott Szerd belső kikötőjéből, s vitorlát bontott, kelet felől erős szélroham tört rájuk. Érthetetlen volt, mivel a téli égbolt tisztán kéklett, s aznap reggel hosszan tartó csöndes idő ígérkezett. Szerdtől harminc mérföldre volt Kútfő, vitorláztak hát tovább, a szél meg mind csak erősödött, s ők mégis vitorláztak tovább. A kis hajó, mint a Legbenső-tengeren majd minden kereskedőhajó, fel volt szerelve hosszvitorlával, amivel ellenszélben is lehet vitorlázni, s a kapitány rátermett tengerész volt, büszke a tudományára. Lavírozva — hol északnak, hol délnek — küzdöttek magukat tovább kelet felé. Eső s fellegek követték a szelet, mely minduntalan irányt változtatott, és rohamra indult, de oly vadul, hogy komoly veszélytől, a hajó átfordulásától lehetett tartani.

— Karvaly uram — szólította meg a kapitány az ifjút, aki rangban vele egyenlőnek számított a taton, bár csekélyke méltóságot lehetett csak megőrizni ilyen esőben és szélben, amikor szánalmasan csapzottan álltak átázott köpönyegükben. — Karvaly uram, nem intéznél esetleg pár szót ehhez a szélhez?

— Milyen közel vagyunk Kútfőhöz?

— A feleúton már túljutottunk. De ez alatt az utóbbi óra alatt semmit sem mentünk előre, uram.

Kóbor szólt a szélnek. Meg is csappant valamelyest az ereje, s kis ideig szépen haladtak előre. Ám akkor hirtelen süvöltő széllökések érkeztek dél felől, melyek ismét csak vissza, nyugat felé sodorták őket. A felhők egymásra torlódtak, kavarogtak az égen, s a hajó kapitánya éktelen haragra gerjedt.

— Ez az átkozott szélvihar minden utat nyomban elvág előlünk! Uram, ezen a bolond időn csak a varázsszél segít át minket!

Kóbor elkomorult erre, de a hajó s a legénysége veszélybe került miatta, ezért felgerjesztette a varázsszelet. A hajó nyomban szelni kezdte a hullámokat egyenest kelet felé, mire a kapitány megint felvidult. Azonban fokozatosan, bár Kóbor fenntartotta a varázslatot, a varázsszél ellankadt, mind erőtlenebb lett, mígnem a hajó egy pillanatra látszólag megült a hullámok tetején, ernyedt vitorlával a tomboló fergeteg kellős közepén. Aztán a vitorlarúd, akár egy mennykőcsapás, átvágódott, a hajó megpördült, s mint egy megriadt macska, nagyot szökkenve megindult nyugatnak.