Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Nem ismerlek téged — mondta a szürke ruhás ember —, de tán nem véletlenül hozott össze a sors minket. Hallottam egyszer egy történetet egy ifjúról, egy sebhelyes arcú ifjúról, aki legyőzte a sötétséget, s nagy hatalomra, sőt királyságra tett szert. Azt nem tudom, vajon rólad szól-e a történet, mégis elmondom neked: eredj a Terranon várába, ha kardra van szükséged árnyakkal harcolni. Egy tiszafa bottal nem sokra mégy.

Remény és bizalmatlanság dúlt Kóbor lelkében, hallván e beszédet. A varázslófélék hamar megtanulják, hogy a velük történő dolgok ritkán köszönhetők a véletlennek, akár jót, akár rosszat ígérnek.

— Melyik ország földjén áll a Terranon vára?

— Rosszán földjén.

E név hallatára, az emlékezet csalóka játékaként, Kóbor előtt felrémlett egy pillanatra egy zöld pázsiton álló fekete holló, mely oldalvást nézve rá csiszolt kőhöz hasonlatos szemével, beszélt hozzá; de a szavakat elfelejtette.

— Valahogy komoran hangzik ezen ország neve — szólt Kóbor egyre a szürke ruhás embert nézve, mind azt találgatva, miféle lehet. Volt valami a magatartásában, ami alacsonyabb rangú mágusra, sőt varázslóra utalt; s noha merészen viselkedett Kóborral, egész külsején valami furcsa levertség látszott, szinte mint egy beteg emberén vagy fogolyén vagy rabszolgáén.

— Te kútfői vagy — válaszolt amaz. — A kútfői varázslók komor névvel illetnek minden varázslást, ami más, mint az övék.

— Ki vagy te?

— Utazó, kereskedőágens Rosszánból; üzletet kötni vagyok itt — felelte a szürke ruhás. Minthogy többet nem kérdezett Kóbor, csöndesen jó éjszakát kívánt az ifjúnak, és elindult felfelé a rakpart fölötti keskeny, lépcsős utcán.

Kóbor megfordult. Tétovázott, vajon törődjék-e vagy ne ezzel a jellel, és nyugat felé tekintett. A vörös szín gyorsan kifakult a hegyeken és a szélborzolta hullámokon. Leszállt a szürke alkonyat, sarkában az éjszakával.

Kóbor hirtelen elszánta magát, és a rakpart mentén sietve odalépkedett egy halászhoz, aki a hálóit hajtogatta éppen ladikja fenekébe, s megszólította:

— Tudsz-e olyan hajót itt a kikötőben, amely észak felé, Szemelbe vagy az Angládokra indul?

— Az a rosszáni hosszú gálya amott ni, lehet, hogy megáll az Angládokon.

Ugyanolyan sietve Kóbor odament ahozz a hatalmas gályához, amire a halász mutatott. Hatvanevezős hosszú gálya volt, nyúlánk, akár egy kígyó, ívelt, magasra törő orrát faragás és lótukagyló héjából berakás díszítette, evezőrésfedelei pedig vörösre voltak festve, s rajtuk feketével rúnajel állt. Masszív, gyors hajónak látszott, melyen minden a helyén volt, s a legénység is a fedélzeten tartózkodott. Kóbor megkereste a kapitányt, s megkérdezte, elvinné-e Rosszánba.

— Fizetni tudsz?

— Értek valamit a szélhez.

— Idővető vagyok magam is. Semmid sincsen? Semmi pénzed?

Kishalomban a szigetgazdák a nekik legbecsesebbel, csontérmékkel fizettek Kóbornak, amilyeneket a Szigetvilág kereskedői használnak; Kóbor csak tízet akart elvenni, bár többet is adtak volna neki. Ezeket ajánlotta most föl a rosszáninak, de az megrázta a fejét.

— Mi nem ilyen érméket használunk. Ha nem tudsz fizetni, nincs számodra hely a hajómon.

— Erős karokra nincs szükséged? Eveztem már gályán.

— Hát, két embernek híjával vagyunk. Na, eredj, ülj a padodra! — intett a kapitány, s többet nem is törődött vele.

Így hát botját és könyvekkel teli iszákját Kóbor bedugta az evezőspad alá, s tíz keserves téli napra ennek az északi hajónak lett az evezőse. Hajnalban kifutottak Arományból, s aznap Kóbor azt hitte, ezt a munkát sosem szokja meg. Bal karja ügyetlen volt kissé a vállán lévő régi sebek miatt, s hiába evezett annyit a kishalmi csatornákon, nem erősödött meg annyira, hogy bírta volna a hosszú gályaevezővel való irgalmatlan, véget érni nem akaró kínlódást a dob ritmusára. Egy-egy menet két vagy három órát tartott, akkor a váltás került sorra, de a pihenőidő csak arra volt elég, hogy Kóbor izmai megmerevedjenek, s már ülhetett is vissza az evezőhöz. A második nap még keservesebb volt; de aztán hozzákeményedett a munkához, s attól kezdve elég jól elboldogult.

A legénység közt nem volt olyan barátságos, pajkos kapcsolat, mint ami az Árny fedélzetén volt, amikor először ment Kútfőre. Az andrádoki és a gonti hajók legénységei társak a kereskedésben, közös haszonra dolgoznak, a rosszáni kereskedők viszont rabszolgákat, szökött rabokat vagy felfogadott embereket ültetnek az evezőkhöz, s apró aranyérmékkel fizetik ki őket. Az arany komoly dolog Rosszánban. De nem a kebelbaráti viszony forrása ott sem, mint ahogy a sárkányok közt sem, melyek ugyancsak nagyra értékelik. Minthogy ennek a legénységnek a fele rabszolgákból állt, akiket munkára kényszerítettek, a hajó tisztjei rabszolgahajcsárok voltak, s igen kíméletlenek. Korbácsukkal sosem húztak olyan evezősök hátára, kik fizetségért vagy a hajóútért dolgoztak; de nemigen várható barátkozás az olyan legénységtől, ahol az egyik korbácsot kap, a másik meg nem. Kóbor társai alig szóltak egymáshoz, őhozzá még kevesebbet. Többségük rosszáni volt, s nem a Szigetvilág archik nyelvét beszélték, hanem valamilyen sajátos tájszólást. Morcos emberek voltak, arcuk sápadt, fekete bajuszuk lelógó, s a hajuk sima. Kóbort Kelub nak, vörösnek hívták maguk között. Bár tudták, hogy varázsló, tiszteletet nem mutattak iránta, inkább valami gyanakvó rosszindulatot, s ő maga sem volt olyan állapotban, hogy barátkozni lett volna kedve. Még ott a padon ülve is, beletörve az evezés erőltetett ritmusába, egy sivár, szürke tengeren rohanó hajó hatvan evezősének egyikeként, kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Amikor éjszakára lehorgonyoztak ismeretlen kikötőkben, s köpönyegébe burkolózott, hogy aludjon, a kimerültségtől minduntalan kizökkent az álomból, felriadt; rémisztő álmaira ébren nem bírt visszaemlékezni, bár úgy érezte, ott ólálkodnak a hajó meg az emberek körül, ezért aztán nem bízott egyikükben sem.

A rosszáni szabad emberek mind hosszú kést viseltek az övükön, s egy nap, amikor a váltás csapattal együtt költötték el ebédjüket, az egyik evezős, a Szighor nevű, megkérdezte Kóbort:

— Hé, Kelub, mi vagy te, rabszolga vagy esküszegő?

— Egyik sem.

— Akkor meg miért nincs késed? Félsz verekedni? — kérdezte vigyorogva Szighor.

— Nem.

— Ez a kutyakölyök verekszik helyetted?

— Nem kutya az — szólt közbe egy másik —, hanem pomat — és mondott valamit rosszáni nyelven, amire Szighor összeráncolt homlokkal elfordult. De Kóbor még éppen észrevette, hogy az arca valahogy elváltozott, a vonásai elmosódtak, eltorzultak, mintha egy pillanatra egészen másvalaki lett volna, aki az ő testéből, az ő szemén át tekintett volna sandán Kóborra. A következő pillanatban azonban megint szemből látta, s ugyanolyannak, mint azelőtt volt, ezért aztán meggyőzte magát Kóbor, hogy csak a tulajdon félelmével találta magát szemben, a saját rettegését látta tükröződni a másik tekintetében. Csakhogy aznap éjjel, Zsén kikötőjében álmában Szighort látta. Azontúl ha csak tehette, távol tartotta magát Szighortól, aki szintúgy kerülni látszott őt. Nem is esett több szó közöttük.

Enyhely hófödte hegyei elmaradoztak mögöttük délen alant, s homályba burkolta őket a kora téli köd. Eleveztek az Éa-tenger bejárata előtt, ahol Habtündér süllyedt hajdan a hullámsírba, s elsiklottak az Angládok mellett is. Két napot horgonyon álltak Berila, az Elefántcsontváros kikötőjében, mely fehéren virított az öböl oldalában a mítoszokat őrző Angládoktól nyugatra. Kivétel nélkül minden kikötőben, ahová befutottak, a legénységnek a fedélzeten kellett maradnia, nem tehették ki a lábukat a partra. Aztán ahogy vörösödni kezdett az ég alja, kieveztek a Rosszáni-tengerre, neki az északkeleti szeleknek, melyek akadálytalanul fújtak a szigettelen, végtelen Északi-peremvidék felől. Eme zord tengeren át, két nappal Berilából való indulásuk után, biztonságban megérkeztek rakományukkal együtt Kuszámba, Kelet-Rosszán legnagyobb kereskedővárosába.