Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Nem értem.

— Az uram, Gonoroszk, nem volt egészen őszinte hozzád. Én őszinte leszek. Jöjj, ülj ide mellém.

Kóbor helyet foglalt mellette a mély, párnázott ab-lakpárkányon. Az alkonyi nap laposan küldte sugarait át az ablakon, elárasztva őket meleget nem adó ragyogásával alant, az árnyékba boruló lápon a megmaradt tegnap éjjeli hó fakófehér leplet vont a tájra.

Cerrüsz egészen szelíd hangon folytatta:

— Gonoroszk a Terranon ura és örököse, de nem tudja hasznát venni a kőnek, nem tudja egészen alávetni a maga akaratának. Erre én sem vagyok képes, sem egyedül, sem vele együtt. Egyikünk sem bír ekkora tudással és hatalommal. De te igen.

— Honnan tudod ezt?

— Magától a kőtől! Hisz említettem már, hogy megjövendölte az érkezésedet. Ismeri a gazdáját. A te eljöveteledre várt. Már akkor is téged várt, amikor még meg sem születtél, az egyetlen halandót, akit urának tekint. Azt, akinek a Terranon válaszol, akinek a parancsát teljesíti, hatalommal ruházza fel a saját sorsa felett: erőt ád neki, amivel legyőz minden ellenséget, halandót vagy másvilágbélit, s jövőbe látó képességet, tudást, gazdagságot, hatalmat és varázslói talentumot, mely előtt a főmágus is fejet hajt! Mindez a tiéd lesz, vagy amennyit ebből magadnak akarsz, csak kérdezz!

Cerrüsz megint Kóborra emelte különös, csillogó szemét, s átható tekintetétől Kóbort borzongás járta át. A várúrnő arca valahogy félelmet tükrözött, mintha segítségért esedezne, de büszkesége nem engedné kérni. Kóbor megzavarodott. Beszéd közben Cerrüsz a kezét Kóboréra tette: érintése puha, kacsója keskeny és halovány volt Kóbor sötét és erős kezén. Kóbor könyörögve kérte:

— Cerrüsz! Nincs énnekem olyan hatalmam, mint képzeled! Aminek egykor a birtokában voltam, magamtól eldobtam. Rajtad nem segíthetek, hasznodra nem lehetek. Jól tudom, a világ Őserőivel ember nem rendelkezhet. Nem valók a mi kezünkbe, csak végromlásba döntenének minket. Gonosz eszközök gonosz célra vezetnek. E helyre nem csalogatott, hanem hajszolt, kényszerített az a hatalom, amely a vesztemre tör. Nem segíthetek neked.

— Megesik, hogy ki a hatalmát magától elveti, sokkalta nagyobbat kap érte cserébe — felelte Cerrüsz mosolyogva, mintha gyermekesnek tartaná Kóbor félelmeit. — Lehetséges, hogy én jobban tudom, mi hozott téged ide. Nem szólított-e meg egy ember Aromány utcáin? Hírnök volt ő, a Terranon futárja. Egykor maga is varázsló volt, de elhajította botját, s egy minden mágusnál nagyobb hatalom szolgálatába állt. Te pedig eljöttél Rosszánba, s a mocsárban fabotoddal szegültél szembe az árnnyal; kis híján nem sikerült megmentenünk téged, mert üldöződ ravaszabb, mint képzeltük, s erődet már jócskán megcsapolta… Árnnyal csak árny tud küzdeni. Sötétségen csak sötétség tud győzelmet aratni. Figyelj, Karvaly! Mire van szükséged ahhoz, hogy az árnynak, mely falainkon túl terád vár, fölébe kerekedj?

— Amire szükségem van, tán sosem tudom meg: a nevét.

— A Terranon, amely ismer minden születést és el múlást, minden lényt a halál előtt és után, meg nem születetteket és halhatatlanokat e világon és a másvilágon, majd fölfedi előtted a nevét.

— S mi lesz az ára?

— Nem lesz ára. Higgyél nekem, a kő engedelmeskedni fog neked, a rabszolgád lesz.

Kóbor megtörten, elgyötörten hallgatott. Cerrüsz mind a két kezével tartotta az övét, s egyenesen a szemébe nézett. A nap a látóhatárt elhomályosító ködfüggöny mögé bújt, s a levegő is sűrűbb lett, de Cerrüsz arca csak úgy sugárzott a büszkeségtől s a diadaltól, látván Kóbor akaraterejét megrendülni. Lágyan suttogta:

— Hatalmasabb leszel minden halandónál, király az emberek között. Uralkodni fogsz, s én veled uralkodom…

Kóbor hirtelen felpattant, s előrelépve megpillantotta — közvetlen az ajtó mellett, a szoba hosszú falának hajlata mögött — a Terranon urát, ki enyhe mosollyal ajkán ott állt s hallgatózott.

Kóbor szeméről lehullott a hályog, feje is kitisztult. Letekintett Cerrüszre.

— A fény — szakadt ki belőle —, a fény az, mi legyőzi a sötétséget.

Saját szavai nyomán világosodott meg előtte, hogyan csalták, csábították őt valójában ide, rettegését használva korbácsként ellene, s hogy ha megkaparintották volna, milyen sors várt volna reája. Kimentették az árny karmai közül, igen, mert addig nem akarták átengedni az árnynak, míg a kő rabszolgájává nem lészen. Amint akaratát a kő megbénította volna, az árnyat beeresztették volna a falak mögé, hisz a zombit jobb rabszolga az embernél. Ha csak egyszer is megérintette vagy megszólította volna a követ, végleg elveszett volna. Mégis, ahogyan az árny sem volt képes őt egészen utolérni s lecsapni reá, a kő sem bírt el igazán vele. Már majdnem megadta magát, de nem teljesen. Ellenállt. S az ellenálló lelket nem egykönnyen tudja a gonosz megkaparintani.

Kettéhasadt énje egyik fele megadta magát, a másik ellenállt, úgy tekintett hol Cerrüszre, hol a közelebb lépő Gonoroszkra.

— Megmondtam neked — szólott tompa hangján Terranon ura az asszonyához —, hogy kicsúszik a markodból Karvaly. Eszes zsiványok a te gonti varázslóid. De zsivány vagy te is, gonti asszony, azt képzelted, becsaphatsz mind a kettőnket, leigázhatsz engem is, őt is a szépségeddel, hogy aztán magad vedd hasznát a beszélő kőnek. De én vagyok a Terranon ura, én, s neked, hűtlen asszony, ez jár: Ekávrö ai ölwántár… — Elhangzott egy átváltoztató varázsige, s Gonoroszk felemelte hosszú kezét, hogy az összegörnyedő asszonyt valami förtelemmé, disznóvá, kutyává vagy undorító szipirtyóvá varázsolja. Ám Kóbor odalépett a várúrhoz, s puszta kezével, egyetlen kurta szót kiáltva, rávágott annak kezére. S bár nem volt botja sem, s idegen, gonosz földön, sötét erők birodalmában tartózkodott, mégis az ő akarata győzedelmeskedett. Gonoroszk mozdulatlanná vált, s Cerrüszre meredő fátyolos tekintetére rádermedt a gyűlölet.

— Gyere — szólt Cerrüsz remegő hangon —, gyere, Karvaly, gyorsan, míg meg nem idézi a kő szolgáit…

Szinte válaszképpen morajlás futott végig a vártornyon, a kőfalakon és kőpadlókon, afféle tompa rázkódás, rengés, mintha a föld szólalt volna meg.

Cerrüsz megragadta Kóbor kezét, és futni kezdtek által folyosókon, termeken, le a hosszú csigalépcsőkön. Lejutottak a várudvarra, melynek szennyes, letaposott havát még megvilágította a nap utolsó, ezüstös sugara. Három mogorva s gyanakvó tekintetű várbéli szolga állta útjukat, mintha gazdájuk elleni összeesküvést tételeztek volna fel kettejükről.

— Sötétedik, úrnőm — szólt az egyik.

— Most nem lovagolhat ki — mondta a másik.

— Félre az utamból, hitvány férgek! — kiáltotta Cerrüsz sziszegő rosszáni nyelven. A szolgák a földre roskadtak, vonaglottak, egyikük felordított.

— A kapu felé kell mennünk, nincs más kiút. Te látod-e, Karvaly? Meg tudod találni?

Rángatta Kóbor kezét, de az tétovázott.

— Miféle varázslatot bocsátottál rájuk?

— Forró ólmot eresztettem a csontjaikba, hadd pusztuljanak bele. Gyorsan, ha mondom, mert mindjárt ránk uszítja a kő szolgáit, én meg nem tudom megtalálni a kaput! Erős varázslat van rajta! Gyorsan!

Kóbor nem értette Cerrüszt, hiszen ő ugyanolyan jól látta a bűvös kaput, mint a vár kőből épült árkádsorát, melyen keresztül az odalátszott. Átvezette hát Cerrüszt alatta, majd át az előudvar érintetlen haván, s miután elmormolt egy nyitó varázsigét, kiléptek a bűvös fal kapuján.