Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Cerrüsz külseje megváltozott, amint kikerültek a Terranon várának ezüstös félhomályából. Szépségét nem tompította a láp rideg derengése, de melléje valami ádáz boszorkányos jelleg társult —, s Kóbor végre felismerte Re Albi nagyurának s a rosszáni varázslónőnek a lányát, ki sok-sok évvel ezelőtt az Oromon háza mögötti zöld réteken évődött vele, s aki rávette, hogy olvassa el azt a rigmust, amely az árnyat szabadon engedte. De nem sokat gondolt vele, minden érzékével azonnal és éberen kémlelt körül, ellenségét, az árnyat keresve, amely őt várta valahol a mágikus erejű falak innenső oldalán. Lehetséges, hogy zombit még most is, Szighor porhüvelyébe bújva, de lehet, hogy a sűrűsödő sötétségben rejtőzködik, várva, hogy reá vethesse magát, s az ő élő húsába itassa alaktalan valóját. Kóbor érezte, hogy közel jár, de látni nem látta. Fürkésző szeme azonban észrevett néhány lépésnyire a kaputól egy apró, sötét valamit, amit a hó félig betemetett. Lehajolt, aztán lágyan fölemelte a két tenyerében. A pomat volt, selymes, rövid szőre csatakos a vértől, s kicsiny teste könnyű, merev és hideg.

— Változz át! Változz át, jönnek! — sikította Cerrüsz megragadva Kóbor karját, s a torony felé mutogatott, mely mint hosszú, fehér agyar magaslott mögöttük a szürkületben. A talpazata táján rések támadtak, melyekből fekete teremtmények kúsztak elő, s hosszú szárnyukat csattogtatva lassú csapásokkal, körözve felemelkedtek, s a falakon át a hegyoldalon védtelenül álló Kóbor és Cerrüsz felé igyekeztek. Az a rázkódó morajlás, amit a várban hallottak, mind hangosabb lett, s talpuk alatt a föld nyögni, rengeni kezdett.

Kóbor rettentő haragra gerjedt, szívét heves gyűlölet töltötte el minden kegyetlen s ördögi mesterkedés ellen, mely őt tévútra vezette, csapdába csalta, s halálra üldözte.

— Változz át! — sikoltotta neki Cerrüsz, aki egy lihegve elhadart varázsigével szürke sirállyá zsugorodott s elrepült. Kóbor azonban lehajolt, és letépett egy szál hóból kimeredő, száraz és vékony vadfüvet a halott pomat mellől. Magasra emelte a fűszálat, s beszélni kezdett hozzá Igazi Nyelven, amire az megnyúlt, megvastagodott, s amint az utolsó szó elhangzott, Kóbor jókora varázslóbotot tartott a kezében. Még nem lángolt pusztító, vörös tűzzel, amikor a Terranon várából előrajzott fekete, szárnyas szörnyetegek lecsaptak rá, s ő kaszabolni kezdte őket, csak a fehéren izzó varázstűzig hevült, mely nem éget, csak a sötétséget űzi el.

A kő szolgái újra támadtak. E rücskös szörnyetegeket, melyek még a madarakat, sárkányokat és az embert megelőző korokban éltek, rég elfeledte napjaink világa, de a kő ősi, gonosz és sohasem feledő hatalma új életre keltette őket. Nekirontottak Kóbornak, le-lecsaptak rá. Érezte a körülötte kavargó pengeéles karmok suhintását, s dögletes bűzüktől rosszullét környékezte. Vadul védekezett, vagdalkozott, s a dühéből meg egy szál vadfűből összekovácsolt botjával visszaverte seregüket. Hirtelen mind felemelkedett, mint dögről elrebbenő hollók, s hangtalanul, csapkodó szárnyakkal elhúztak abba az irányba, amerre Cerrüsz szürke sirály alakjában repült. Rengeteg szárnyukkal lomhának tűntek, de sebesen szálltak, egy-egy csapással hosszan lendülve előre a levegőben. Egyetlen sirály sem bírhatja sokáig a versenyt e roppant sebességgel.

Akkor hirtelen, mint egykor Kútfőn, Kóbor magára öltötte egy nagy sólyom alakját; nem a karvalyét, amelyről elnevezték, hanem a vándorsólyomét, mely röpül, mint a nyíl, sebes, mint a gondolat. Erős, hegyes, csíkos szárnyán röpült, röpült, üldözőbe véve üldözőit. A levegő elsötétült, s a felhők között csillagok tűntek elő. Messze az égen a fekete, zilált falka mind egy pontban tülekedett egymás hegyén-hátán. A fekete, kavargó kupac mögött ott nyújtózott a tenger a nap utolsó, sápadtszürke fényében. A sólyom-Kóbor sebesen és egyenesen a kő teremtményei közé vetette magát, de azok szerteszét rebbentek, akár a vízcsöppek egy kavics csobbanásakor. A prédájukat azonban elkapták. Egyiknek vér tapadt a csőrére, a másiknak fehér toll ragadt a karmai közé, s mögöttük nyoma sem volt sirálynak a halovány tenger fölött.

Aztán megint nekirontottak Kóbornak ormótlan, sebes kő gyanánt, éles csőrük tátva. Ő pedig, fordulva még egyet fölöttük, kieresztette haragvó sólyomvijjogását, aztán nekilódult, keresztülsuhanva Rosszán lapos partjai és a hullámtörők felett a nyílt tenger irányába.

A kő vartyogó, károgó szörnyszüleményei kerengtek még egy ideig, aztán egymás után, esetlen szárnycsapásokkal visszavonultak a mocsárvidék fölé. Az Őserők nem jutnak át soha a tengeren, hozzá vannak láncolva egyetlen szigethez, egy bizonyos helyhez, barlanghoz, sziklához vagy forráshoz. A fekete csürhe visszalebegett hát a vártoronyba, hol a Terranon ura, Gonoroszk tán siránkozva, de lehet, hogy kacajjal fogadta őket. Kóbor azonban csak szállt egyre messzebb sólyomszárnyán, vad sólyomdühvel, akár a nyíl, akár a gondolat, megállíthatatlanul, kitartóan, keresztül a Rosszáni-tengeren kelet felé, a téli szélben, az éjszakán át.

Hallgatag Oromon megkésve tért meg Re Albi-i otthonába őszi vándorútjáról. Ahogy teltek-múltak az évek, még hallgatagabb, még magányosabb lett. Gont új nagyura egyetlen szót sem bírt belőle kicsikarni, pedig felkapaszkodott egészen a Sólyomfészekig, hogy egy, az Andrádok ellen kieszelt kalózhadjáratához a mágus segítségét kérje. Oromon, ki a hálójukon gubbasztó pókokkal társalgott, és látták őt udvariasan meghajolni fák előtt, egy árva szót sem szólt a sziget nagyurához, aki elégedetlenül távozott. Lehet, hogy Oromon lelkére is valami elégedetlenség, nyomasztó gondolat nehezedett, mert az egész nyarat és őszt egymagában töltötte fent a hegyekben, s csak most, a napforduló közeledtével tért meg hajlékába.

A visszatérését követő reggelen későn ébredt, s mivel megkívánt egy csésze iramfűteát, leballagott vízért a háza alatt, a hegyoldalban nem messze fakadó forráshoz. A forrás öblében csillogó kis víztükröt jégkéreg szegte körbe, a sziklákra tapadt száraz mohát pedig zúzmara lepte be. Már fényes nappal volt, de a nap csak egy óra múlva bukkant volna fel a hegy roppant háta fölött; Gont egész nyugati felére, a tengerparttól a gerincig homály, csönd és a téli reggel éles levegője telepedett. Ahogy ott állt a mágus a forrás szélén, szemét a lankás tájon, a kikötőn és a tenger szürkeségbe vesző távlatain legeltetve, a feje fölött verdeső szárnyak hangjára lett figyelmes. Feltekintett, s egyik karját felemelte. A jókora sólyom nagy szárnycsapkodással leereszkedett, s megült a csuklóján, mint valami betanított vadászsólyom, ám sem tépett szíj, sem szalag vagy csengettyű nem volt a nyakán. Karmai keményen belevágtak Oromon csuklójába; csíkos szárnya remegett, s kerek szeme, aranyfényű tekintete tompa volt, és zilált.

— Mi vagy, hírnök vagy maga a hír? — szólott szelíden Oromon a sólyomnak. — Gyere szépen velem… — Ahogy beszélt, beszélt, a madár ráemelte a szemét. Oromon egy pillanatra elhallgatott.

— Azt hiszem, én adtam neked nevet egykor — mondta, aztán a házához ballagott, s belépett a csuklójába kapaszkodó sólyommal. Odabent a kemence mellé ültette a madarat, s megkínálta vízzel, de az nem ivott. Erre Oromon igen halkan mormolni kezdett egy rigmust, inkább csak kézzel, mint szóval szövögetve a varázslat hálóját. Amikor végigmondta s létrehozta a varázst, halkan megszólalt: — Kóbor — de a padkán gubbasztó sólyomra oda se pillantott. Várt egy darabig, aztán hátrafordult, felállt, s odalépett a tűz előtt remegő, fásult tekintetű ifjúhoz.