Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Kóbor keresztülvágott az öblön, át a Páncél-szirtek között, s kivitorlázott a Gonti-tengerre, hol északnyugatnak fordult, Oránéától nyugatra tartva. Ment vissza a már megtett útvonalon, minden külön fontolgatás vagy haditerv nélkül. Annak pedig, hogy a sólyom röptét napokon és viharokon át Rosszántól követő árny letért-e vagy sem az útról, csak a jóisten volt a megmondhatója. Hacsak vissza nem kotródott végleg az álmok birodalmába, el nem kerülhette Kóbort, ki nyíltan jött elébe a nyílt tengeren át, hogy találkozzon vele.

Ha már találkozniuk kellett, a tengeren vélte Kóbor a legalkalmasabbnak. Hogy miért, abban nem volt egészen bizonyos, de egy újabb szárazföldi párviadalra Kóbor rettegéssel gondolt. A tengerből fergetegek és szörnyek törnek elő, de gonosz erők sohasem, hatalmuk a szárazföldre terjed csak ki. A sötétség országában viszont, hol egykor járt Kóbor, nincs se tenger, se rohanó folyó vagy forrás. A halál birodalmának a földje száraz csak igazán. Noha Kóbor félte a tengert minden veszedelmével s az évszak zord időjárásával egyetemben, most e veszélyek s a nagy víz kiszámíthatatlan szeszélyei neki védelmet, esélyt jelentettek. Amikor pedig, gondolta, szembekerül majd a könnyelműsége folytán megnyíló szakadék peremén az árnnyal, talán sikerül végül megragadnia, amikor az is őt, és lerántania magával — akár a saját halála árán is — a tenger mélységes fenekére, ahonnan, mint mondják, már nincs visszatérés. Így legalább a maga halálával együtt elpusztul a gonosz is, amit ő keltett életre.

A háborgó, csapkodó hullámok felett hatalmas, lobogó gyászfátylak gyanánt felhők kergették egymást. Kóbor most nem varázsszéllel, hanem közönséges széllel sodortatta magát, mely hevesen fújt északnyugat felöl; egy-egy sűrűn elsuttogott szavára újra és újra kifeszült a varázslatból szőtt vitorla, amely magától a szélbe fordult. E nélkül a bűvös fogás nélkül nem tudta volna irányban tartani a törékeny kis csónakot ilyen vadul táncoló hullámokon. Kóbor csak ment, ment előre, s éles szemmel mindenfelé tekingetett. A halász felesége adott neki útravalóul két cipót meg egy korsó vizet, s amikor pár óra elteltével először pillantotta meg a Gont és az Oránéa között fekvő egyetlen szigetet, a Komord-zátonyt, evett is, ivott is, és hálával gondolt a csöndes gonti asszonyra, ki ellátta elemózsiával. Aztán továbbvitorlázott az alig kivehető földdarabka mellett, még nyugatabbra lavírozva a nyirkos, permetező esőben, mely a szárazföld felett szitáló hó formájában hullott volna le. Mély csönd vette körül, amit csak a csónak apró nyikkanásai meg a hullámok könnyed paskolása tört meg a csónak orra alatt. Se hajó, se madár nem haladt el mellette. E mozdulatlanságban csak a tenger hömpölygött szüntelen, s a felhők gomolyogtak, felhők, melyek — emlékezett vissza tompán — akkor is kavarogtak körülötte, amikor mint sólyom suhant keletnek ugyanezen az útvonalon, amelyen most nyugatnak tartott; ugyanúgy tekintett le akkor a szürke vízre, mint most fel a szürke égre.

Bármerre nézett, semmit sem látott. Akkor felállt, dideregve, a párás ürességbe meredéstől s kémleléstől kimerülten.

— Gyere hát — mormogta —, gyere hát, mire vársz, te árny?

Nem jött válasz, nem rezdült semmilyen sötét alak a homályba vesző sötét hullámok felett. Mégis érezte, egyre határozottabban, hogy a kísértet már egészen közel járhatott, vakon tapogatózva hűlő nyomában. Akkor hirtelen felkiáltott:

— Itt vagyok én, Kóbor, a Karvaly, megidézlek hát, árny!

A csónak nyikorgott, a hullámok locsogtak, s a szél sustorgott kissé a fehér vitorla alatt. Teltek-múltak a percek. Kóbor egyre csak várt, fél kézzel a tiszafa árbocba kapaszkodva, s bámult a permetező jeges esőbe, mely nyugatról csapkodott lomha foszlányokban a hullámok felett. A percek tovább peregtek. S akkor messze elöl az esőfüggöny alatt meglátta a közeledő árnyat.

A rosszáni evezős, Szighor testén már túladott, s nem mint zombit üldözte őt viharokon s tengereken át. Nem viselte azt a rémalakot sem, amelyben a Kútfő-hegyen és álmaiban megjelent. Mégis volt valamiféle alakja, még így napvilágnál is. A Kóbor utáni hajszában s a lápvidéki összecsapásuk alatt magába szívott s olvasztott némi erőt Kóborból. Lehetséges, hogy azzal, hogy fényes nappal hangosan szólította, valamiféle külsőt, képmást testált, vagyis kényszerített rá Kóbor. Valóban, az alakja emberére emlékeztetett, bár árny lévén, árnyékot nem vetett. Így közeledett az Angládok Torka felől Gont irányába a tétován imbolygó, halvány figura, míg a hullámokon botorkálva maga alatt a szelet vigyázta; a hideg esőcseppek áthatoltak rajta.

Minthogy nappal félig vak volt, s merthogy Kóbor maga hívta, Kóbor előbb észrevette, mint az őt. Felismerte volna akármennyi árny közül is, ahogy az is őt akármennyi halandó közül.

A téli tenger rémisztő elhagyatottságában csak állt Kóbor, és nézte a rettegett lényt. A szél látszólag odébb fújta a csónaktól, és a felcsapó hullámok is akadályozták a látást, mégis egyre közelebb tűnt hozzá. Kóbor nem tudta kivenni, hogy mozog-é vagy nem az árny. S akkor az megpillantotta végre őt. Kóbor szívét iszony és rémület szorította össze a gondolatra, hogy az árny jeges, halálos érintésére lelke mily sötét szenvedések árán távozik majd el, de várt mégis, nem mozdult. Majd hirtelen nagyot rikkantva feltámasztotta a varázsszelet, amely nyomban nekifeszült a fehér vitorlának úgy, hogy a csónak egyenest vágtázni kezdett a szürke hullámokon neki a szélben lefelé ereszkedő árnynak.

A mélységes csöndben a lebegő kísértet megfordult, és futásnak eredt.

Széllel szemben haladt, északnak. Széllel szemben követte Kóbor csónakja is: mágia az árny irama ellen, a zivatar meg mindkettejük ellen. Az ifjú úgy buzdította kurjongatva a csónakot, a vitorlát, a szelet meg a hullámokat, akár a vadász a kopóit, amikor farkas iszkol előttük ugrásnyira, s olyan heves széllel dagasztotta varázslatból szőtt vitorláját, amitől minden vászonból való vitorla menten felhasadt volna, de amitől vihar sodorta tajtékként száguldó csónakja mindjobban beérte a menekülő kísértetet.

Az árny azonban irányt változtatott, félkörben el-kanyarodott, s egyszerre sokkal elmosódottabbnak, ritkásabbnak látszott, nem is embernek, inkább széllel sodródó füstgomolynak tűnt, majd nekilódult a hátulról fújó orkánnal, mintha Gontnak tartana.

Kézzel és varázsigével Kóbor visszafordította a csónakot, amely felszökkenve, akár egy delfin, bukdácsolni kezdett a hirtelen fordulótól. Nyargalt az árny után, még gyorsabban, mint azelőtt, de az egyre halványabb lett. Kóbor hátát és a bal orcáját hóval keveredő ólmos eső püfölte, úgyhogy száz yardnál alig látott előbbre. Nemsokára, hogy a fergeteg erősebb lett, az árny egészen elveszett a szeme elől. Kóbor mégis oly biztosan követte a nyomát, mintha vadcsapás lett volna hóban, nem egy látomás a víz felett. Bár a szél már jó irányból fújt, a varázsszelet még hagyta, hadd feszítse, süvítve a vitorlát, amitől viszont sisteregve fröccsent a tajték szerteszét a csónak lekerekített orra alól, feneke meg nagyokat csattant a hullámok hátán.

Hosszú-hosszú ideje folyt már a végzetes, sebes hajsza üldöző és üldözött között, miközben gyorsan esteledett. Kóbor tudta, hogy ekkora iram mellett az eltelt órák alatt Gonttól délre kerülhetett, Lápos és Szikla-rév irányában száguldva, de az is lehet, hogy e szigeteken túl már kint a Peremvidék végtelen vizein járt. Nem tudta biztosan. Nem is gondolt vele. Vadász volt most, nyomkövető, a rettenet pedig futott előle.