Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Gonton azt tartják, hogy a gonti asszonyok igen bátrak, de olyan hajadont még soha életemben nem láttam, aki karperec gyanánt sárkányt hordott a csuklóján. Erre Árnika felkacagott, és bátran így válaszolt:

— Hisz ez csak egy gekkógyík! Nálatok nincs gekkógyík Gonton? — Akkor egy pillanatra elszégyellte magát, és elfödte a szemét.

— Nincs — felelte Kóbor. — És sárkányok sincsenek. Nem sárkány ez a jószág?

— De, csak aprócska, és tölgyfákon él, darazsat, hernyót meg verébtojást eszik. Ennél nagyobbra nem is nő. Ó, uram, a bátyám gyakran mesélt nekem a te kedvenc szelídített állatkádról, a pomatról. Megvan még?

— Nem. Már nincs.

Bükköny feléje fordult, mintha kérdezni akart volna, de nem mondta ki, csak jóval később, amikor kettesben üldögéltek Bükköny házának kőből épült kemencéje előtt.

Noha Bükköny volt az egész Harish sziget fővarázslója, mégis Izmérben volt az otthona, e kisvárosban, hol született, s ahol a legfiatalabb öccsével és húgával élt. Atyja módos kereskedő volt, a tengereket járta egykor, s tágas, erős gerendákból épült házuk tele volt meghittségét sugárzó finom holmival: cserépedényekkel, drága szőttesekkel és bronzból meg rézből készült tálakkal, üstökkel a faragott polcokon és komódokon. A nagyszoba egyik sarkában jókora taóniai hárfa állt, a másikban meg Árnika szövőszéke, melynek hosszú állványa csontberakással volt díszítve. Odahaza Bükköny — mesterkéletlen és békés viselkedése ellenére — a ház ura volt, s egyben a nagy hatalmú varázsló. Volt néhány öreg cselédjük is, kik szépen boldogultak a háztartással, meg ott volt Bükköny öccse, egy igen jókedvű fickó, no és Árnika, aki olyan fürge és néma volt, akár egy halacska. Árnika felszolgálta a két barátnak a vacsorát, velük is étkezett, figyelte a beszélgetésüket, aztán pedig kisurrant a maga lakrészébe. Egész otthonuk biztos alapokon nyugodott, békés volt, és biztonságérzetet adó; Kóbor pedig ahogy körbepillantott a tűz fényével megvilágított szobában, megjegyezte:

— Íme az emberhez méltó élet — és felsóhajtott.

— Hát, ez csak az egyik kívánatos módja — felelte Bükköny. — Vannak más módok is. No, cimbora, sorold el akkor nekem, mi jó vagy rossz történt veled azóta, hogy utoljára beszélgettünk, két esztendővel ezelőtt. És áruld el, miféle út ez, amire vállalkoztál, mert látom én jól, hogy ezúttal nem akarsz hosszú időt eltölteni a házunkban.

Kóbor elbeszélt mindent, s miután befejezte, Bükköny még hosszan eltöprengett. Majd megszólalt:

— Veled megyek, Kóbor.

— Nem.

— De igen.

— Nem, Esztariol. Ne ártsd magad ebbe a dologba, nem a te kereszted ez. Egyedül léptem a gonosz ösvényére, egyedül is járom végig, nem akarom, hogy más is szenvedjen tőle. A legkevésbé te, Esztariol, aki már a kezdet kezdetén megkíséreltél eltántorítani a bűn útjáról…

— Szellemeden mindenkor a büszkeséged volt az úr — jegyezte meg barátja mosolyogva, mintha csak jelentéktelen apróságról társalogtak volna.

— Gondold meg, ha ez a hajsza, amely kétségtelenül a te ügyed, kudarcba fullad, nem lenne életbe vágóan fontos, hogy valaki figyelmeztesse a Szigetvilágot? Hisz az árny akkor szörnyűséges hatalommá válik. Ám ha legyőzöd a rémet, nem lenne-e üdvös egy szemtanú, ki elbeszélné a históriát a Szigetvilágon, hadd tudják meg s zengjék a hősi éneket? Tudom, nem vennéd semmi hasznomat, de mégis, hadd menjek veled!

Ily könyörgésre Kóbor nem tudott nemet mondani, csak megcsóválta a fejét.

— Nem lett volna szabad itt maradnom máma. Előre tudtam, mégis maradtam.

— Varázslók nem véletlenül találkoznak, cimbora — felelte Bükköny. — Aztán meg te is említetted, hogy veled voltam az utad kezdetén. Úgy helyes, hogy a végéig kísérjelek.

Bükköny felszította ismét a tüzet, aztán egy ideig megint a lángokat bámulták.

— Van valaki, akiről nem hallottam az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta, s nem volt bátorságom az Iskolában felőle érdeklődni. Jáspisra gondolok.

— Sohasem nyerte el a varázslóbotot. Még azon a nyáron elhagyta Kútfőt, s elment az O-szigetre varázslónak az o-toknéi várúr udvarába. Többet én sem tudok róla.

Újfent hallgatásba merülve szemlélték tovább a tüzet, s élvezték (minthogy odakünn fogvacogtató hideg volt) a lábukra meg arcukra sugárzó meleget, miközben a kemence széles padkáján üldögélve talpuk szinte a parazsat érte.

Kóbor nagy sokára megszólalt, szinte suttogva:

— Egyvalamitől félek, Esztariol. Ha velem jössz, akkor még inkább. Ott, a Kezek szigetén, a zsákutcába torkolló szoros legvégén nekitámadtam az árnynak, ott volt tőlem karnyújtásnyira, meg is ragadtam, azaz megpróbáltam. És a levegőt markoltam. Nem bírtam legyőzni. Megfutamodott, én meg utána. És ez megtörténhet újra, vég nélkül. Nincs hatalmam a rém felett. Megeshet, hogy sem halál, sem győzelem nem vet véget ennek a küzdelemnek nem lesz mit megénekelni; nem lesz befejezés. Lehet, hogy egész életemben loholnom kell tengerről tengerre, szigetről szigetre, folytatnom ezt a hiábavaló, soha véget nem érő üldözést, ezt az árnyhajszát.

— Csitt! — szólt rá Bükköny, és a bal kezével olyasformán intett, mint amikor balszerencséről esvén szó, az ember igyekszik azt elhessenteni. Borús hangulata ellenére Kóbor ajka halvány mosolyra húzódott, oly gyermekes s nem varázslóhoz méltó volt e mozdulat; Bükkönyben mindig is volt efféle falusias, együgyű vonás. Ennek ellenére vasakaratú volt, ravasz s a dolgoknak kertelés nélkül a közepébe vágó. Meg is mondta:

— Hátborzongató gondolat, remélem, csak képzelődsz. Én inkább abban hiszek, hogy aminek láttam a kezdetét, annak meglátom tán a végét is. Valahogy majd csak megismered a sajátságait, a mibenlétét, kitudod, miféle teremtmény, és akkor elkapod, gúzsba kötöd, legyőzöd. Ám hogy micsoda ez az árny, az valóban fogas kérdés… Valami mégis aggaszt, nem értem. Úgy tűnik, az árny most a te külsődet öltötte magára, vagy legalábbis valamelyest hasonlít rád, így mondták a sziporiak, meg így láttam itt Harishon én is. Hogy lehet ez, és miért, és miért nem tett így soha a Szigetvilágban?

— Mondják, a peremvidékeken megváltozik a rend .

— Azám, igaz a szólás, tanúsíthatom. Jobbnál jobb Kútfőn tanult varázsigékkel itten semmire se megyek, vagy egyszerűen félresikerülnek; és művelnek errefelé olyan varázslatokat is, amiknek Kútfőn a hírét sem hallottam. Minden földnek megvannak a maga bűvös erői, és minél távolabbra kerülünk a Benső-földektől, annál kevesebbet értünk azok mibenlétéről, s hogy miféle hatalmak állnak mögöttük. Mégsem hiszem, hogy egyedül ez lenne az oka az árny alakváltozásainak.

— Én sem hiszem. Úgy képzelem, hogy azzal, hogy nem menekültem előle tovább, hanem szembefordultam vele, nekiszegezve akaratom s indulatom, formát s alakot kölcsönöztem neki, noha ugyanezzel meg is akadályoztam, hogy az erőmtől megfosszon. Bármit teszek, az őbenne visszhangra lel; ő az én teremtményem.

— Rosszánban a neveden szólított, mellyel megbabonázott s megbénított téged. Miért nem cselekedett ugyanígy a Kezek szigetén?

— Én sem értem. Talán csak a gyengeségemből képes erőt meríteni ahhoz, hogy megszólaljon. Valósággal az én nyelvemmel szól, különben honnét tudta volna a nevem? Honnét? Amióta eljöttem Gontról, bármerre jártam, bármelyik tengeren, mind ezen törtem a fejem, válaszra mégsem leltem. Lehet, hogy a maga testében vagy testetlenségében egyáltalán nem is tudna beszélni, csakis másnak a nyelvével, mint zombit. Nem tudom.