Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Én nem — somolygott Bükköny. — Én csak a szárazföldet meg a szárazföldi népeket szeretem; maradjon csak a tenger a maga medrében, én is maradok az enyémben…

— Bárcsak bejárhattam volna a Szigetvilág összes városát — sóhajtott Kóbor kezében a vitorlakötéllel, tekintetét a roppant szürke vízfelületre szegezve. — Enyhelyt, a világ közepét, Éát, a mítoszok szülőhelyét meg az Út-szigeten a Szökőkutak ligetét, minden nagyvárost és minden nevezetes tájékot. Meg az apróbb szigeteket is, a Külső-peremvidék messzi-messzi vidékeit. Végighajóztam volna a Sárkányok Útján a nyugati féltekén vagy északon az úszó jégtáblák honát, egészen Gigász-földig. Egyesek úgy mondják, e föld nagyobb, mint az egész Szigetvilág, mások szerint nem más, mint jégbe fagyott szirtek és zátonyok sokasága. Senki se tudja. Úgy szeretném látni az északi tengerek bálnáit is!… De nem lehet. Mennem kell, amerre sorsom kényszerít, hátat kell fordítanom a csodás partoknak. Türelmetlen sietségemnek ez lett a következménye, nincs már időm. Odavétettem a ragyogó napfényt, a pompás városokat s a messzi földeket egy maroknyi hatalomért, egy árnyért, a sötétségért. — Azzal minden félelmét és sóvárgását — született mágushoz méltón — énekbe, egy rövid, megtört panaszdalba öntötte, de nemcsak magáért; barátja pedig a Vandór-Akbé tettei ből a hős szavaival válaszolt neki: „Ó, hogy vágyom a drága otthon hő kebelére, fehér tornyú Enyhely szigetére…”

Imigyen vitorláztak tovább keskeny vízi ösvényükön az elhagyatott, parttalan óceánon át. Egész nap csak egy délnek tartó, ezüstös hátú heringrajjal találkoztak, sehol egy felszökkenő delfin vagy a szürke levegőből előbukkanó sirály, lumma vagy csér. Amikor sötétedni kezdett a keleti ég alja, és vörösödni a nyugati, Bükköny ételt vett elő, és e szavakkal osztotta el kettejük között:

— Ehol a sör utója. Arra iszom, akinek gondja volt rá, hogy e dermesztő hidegben legyen egy hordócskával a csónakban: Árnika húgocskámra.

Erre Kóbor elhessentette komor gondolatait, elfordította a szemét a tengerről, és még talán Bükkönynél is komolyabban köszöntötte Árnikára az italt. Eszébe jutott a leányka okos, bájos kedvessége. Hozzá hasonlóval még soha nem találkozott. (Egyáltalán, ismert rajta kívül fiatal lányokat? Erre nem is gondolt soha.)

— Olyan, akár egy fürge halacska, egy csík a tiszta vizű patakban — mondta —, védtelen, mégsem tudod utolérni.

Bükköny erre mosolyogva Kóbor szemébe nézett:

— Valóban született mágus vagy. Árnika igazi neve Vir. — Az ősnyelvben a vir csíkot jelent, jól tudta Kóbor is, és szívét melegség öntötte el. Valamivel később azonban halkan megjegyezte:

— Nem kellett volna elárulnod nekem a nevét.

Ám Bükköny nem könnyelműségből tette.

— Az ő neve ugyanolyan biztonságban van nálad, akár az enyém. Különben pedig tudtad te nélkülem is…

Az ég tüze elhamvadt nyugaton, s a hamuszín is feketére változott. A tenger és az ég egészen sötétbe öltözött. Kóbor elnyúlt a csónak fenekén, s prémmel bélelt gyapjúköntösébe burkolózva aludni tért. Bükköny, kezében a vitorlakötéllel, az Angládi balladá t dúdolgatta, azt a részt, amelyben Fehér Mórred, a mágus elhagyja Enyhelyt evezők nélküli gályáján, és elhajózva Soléa szigete mellett megpillantja Habtündért a virágoskert forrásánál. Kóbor átaludta a szerelmük szomorú végét, Mórred halálát, Anglád pusztulását s a Soléa virágoskertjeit elborító hatalmas, kegyetlen tengerár történetét. Éjféltájban fölébredt, s ő őrködött, amíg Bükköny pihent. A kis csónak sebesen siklott a hánykolódó hullámokon, a vitorlájának nekifeszülő éles szélben, vakon az éjszakán át. De a felhőtakaró felszakadozott, s hajnal felé a hold sarlója gyér fényt árasztott a rozsdás szegélyű felhők közül a világra…

— Fogyóban van a hold — motyogta Bükköny, amikor hajnalban, a kis időre lecsillapodó hideg szélben felébredt. Kóbor feltekintett a fehér félholdra, amely a sápadtan fénylő keleti víztükör fölött világított, de semmit sem szólt. A napfordulót követő első újhold idejét úgy hívták, hogy enyésző, épp az ellenkezője volt a nyári Holdünnep és a Hosszú Tánc idejének. Szerencsétlen napok ezek utazóknak s betegeknek; enyészőkor nem tartanak névadószertartásokat, nem énekelnek hősi históriákat, nem élesítenek sem dárdákat, sem más, éllel bíró szerszámokat, s nem tesznek esküvéseket sem. Ez az év baljós fordulópontja, amikor félresikerül minden tett.

Három nappal azután, hogy Szikesről elindultak, tengeri madaraktól és parti hínártól vezettetve megérkeztek Pelikárra, egy, a tornyozó, szürke hullámok fölé magasodó kis szigetre. A két ifjú partra szállt ott, hogy friss vizet vegyen föl, és megpihenjen kissé a háborgó hullámok után. A sziget lakói archikul beszéltek, de oly sajátos tájszólásban, ami még Bükköny fülét is bántotta. Először szíves fogadtatásban részesítették őket, izgatottan nagy hűhót csapva körülöttük. Legnagyobb városuknak volt egy őrült varázslója, aki folyton-folyvást csak arról a hatalmas kígyóról beszélt, amely Pelikár sziget talapzatát tépi, marcangolja, úgyhogy az hamarosan elszabadul majd, mint egy horgonyát vesztett csónak, és elsodródva lehull majd a világ pereméről. Először udvariasan fogadta az ifjú varázslókat, de amint a kígyóról kezdett mesélni, egyre bizalmatlanabbul kezdte Kóbort méregetni. Aztán gyalázkodva nekik esett, kémeknek, a Tengeri Kígyó szolgáinak nevezte őket. A pelikáriak erre szintén gyanakvóak lettek, mert varázslójuk — bár tébolyult volt — mégiscsak az ő varázslójuk volt. Kóbor és Bükköny tehát nem maradt sokáig, még az éjszaka beköszönte előtt útra keltek megint, mindig délnek és keletnek tartva.

Az eltelt napok és éjszakák során Kóbor sohasem tett említést az árnyról, sem magáról a hajszáról; Bükköny is csak egyetlenegy kérdést tett föl, az is az volt (minthogy ugyanabban az irányban haladtak mind messzebb és messzebb Óceánföld ismert szigeteitől), hogy: „Biztos vagy benne?” Kóbor pedig csak annyit felelt: „A vas is biztos benne, hogy hol a mágnes.” Bükköny bólintott, azzal mentek tovább, hiszen erről nem volt mit beszélni többet. Időnként azonban vissza-visszatértek azokra az eszközökre és praktikákra, amikhez a régi idők mágusai folyamodtak, hogy gonosz hatalmak és lények titkos neveinek a nyomára bukkanjanak: ahogyan a pálni Nereider a sárkányok társalgását kihallgatva megtudta a Fekete Mágus nevét, vagy ahogyan Mórred a porba hulló esőcseppekből kiolvasta ellensége nevét az Angládi-síkon, a csatamezőn. Beszélgettek még felkutató varázsigékről, könyörgésekről és olyan Megválaszolható Kérdésekről, amiket csak a kútfői rendtudómester tudott kérdezni. Kóbor azonban végül bezárkózván sokszor csak annyit motyogott: „Csöndben legyen, ki hallani akar…”, azokat a szavakat, amelyeket Oromon mondott neki egykor egy őszi napon a Gont-hegység tetején. Aztán mély hallgatásba és töprengésbe merülvén órákon át csak a tengert nézte a csónak orra előtt. Bükkönynek olykor úgy tűnt, mintha barátja belelátna a jövőbe a hullámokon, mérföldeken és az elkövetkező szürke napokon át, s mintha látná az árnyat, amit hajszolnak, s útjuk gyászos végét.

Kornwall és Goszk között rettenetes viharban vágtak át, a ködben és zivatarban egyik szigetet sem látták, s hogy elhaladtak mellettük, csak abból tudták, hogy másnap csipkézett gerincű sziget bontakozott ki előttük, amely fölött elképesztő nagyságú sirálycsapatok köröztek, s harsány vijjogásukat messziről meghallották.