Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Nem tart majd olyan soká, kicsim, s odaérsz.

— És te eljössz majd hozzám… valaha?

— Eljövök, amikor csak tudok.

A varázsfény csöndesen kihunyt. Nem volt körülöttük más, csak a sötétség.

Többször fölkelt és többször lement a nap, múltak a szélcsöndes és jeges viharoktól tépázott napok, hosszan tartott a téli utazás, mire megérkeztek a Legbelső-tenger vizeire. Most már zsúfolt hajózási útvonalakon jártak, hatalmas tengerjárók között, keresztülvitorláztak az Ébenyhelyi-szoroson, be az Enyhely szívéig fölnyomuló tágas, zárt öbölbe, s az öblön át az enyhelyi Nagy kapu kikötőjébe. Megpillantották a fehér kőtornyokat s az egész fényes, fehér hólepel borította nagyvárost. A hidak fölötti ereszeket és a házak piros cseréptetőit is hó takarta, és, a kikötőben ringó hajók százai jégtáblákkal csilingeltek a téli napsütésben.

Jövetelük híre jóval megelőzte érkezésüket, mivel Messzilátó bíborszínű, foltozott vitorláját jól ismerték ezeken a vizeken. Hatalmas tömeg gyülekezett, végig a havas rakpartokon. Színes zászlók és árbocszalagok csattogtak az emberek feje fölött a hideg, kristálytiszta, téli szélben.

Tenar szálegyenes derékkal ült a hajócska farában, nagy idők tépázta fekete ruhájába burkolózva. Rápillantott a csuklóján viselt gyűrűre, azután kitekintett a parton tolongó tarka tömegre. Látta mögöttük a palotákat és a föléjük magasodó fehér tornyokat. Jobb karját a magasba emelte, mire a napsugár vakítóan megvillant a gyűrű tiszta ezüstjén. A tömeg örömteli, hangos üdvrivalgásban tört ki. A kiáltás tovaterjedt a szelek szárnyán, az örökké nyughatatlan víztükör fölött.

Kóbor a partfalhoz kormányozta a csónakot. Kezek százai nyúltak ki, hogy elkapják a kikötőbak felé hajított kötelet. A varázsló felszökkent a mólóra, majd visszafordult, és kezét nyújtotta a lánynak.

— Gyere hát! — szólt mosolygó arccal. Tenar fölállt, és kilépett a partra. Ünnepélyesen lépkedett végig társa mellett Enyhely hófedte fehér utcáin. Erősen szorította a kezét, mint egy gyermek, aki végre hazaérkezett.