Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Én is találkoztam velük kölyökkoromban. Amikor Gontra támadtak. A mi falunkba is eljöttek, hogy kifosszák. De elűztük őket. Nagy csata volt odalent, a gonti kapunál, a tenger partján. Sok harcos elesett. Azt beszélik, több száz. De most, hogy a gyűrű összeforrott, az elveszített rúna újra ép, talán nem lesz többé ilyen háborúskodás és öldöklés a Karg birodalom és a Belső-földek népei között.

— Őrültség lenne, ha ez tovább folytatódna — töprengett Tenar. — Ugyan mit kezdene az Istenkirály annyi rabszolgával?

Társa egy darabig mérlegelte a hallottakat.

— Mármint ha a Karg birodalom legyőzné a Sziget-világot? Úgy érted?

Tenar bólintott.

— Nem hiszem, hogy erre sor kerülhetne.

— De hiszen látod, milyen erős a Birodalom! Itt ez a nagy város a vastag falaival. No és az a rengeteg ember. Hogyan állhatnának ellen nekik a ti földjeitek, ha megtámadnák őket?

— Ez egyáltalán nem nagy város — hangzott az óvatos, udvarias válasz. — Én is óriásinak láttam volna, amikor először lejöttem a hegyeink közül. De Óceánföldön sok-sok hatalmas város van, amelyekhez képest ez csak egy porfészek. Sok-sok ország is van arrafelé. Majd te is megismered őket, Tenar.

A lány nem válaszolt semmit. Csöndesen poroszkált tovább az úton, megnyúlt arccal.

— Csodálatos látvány találkozni velük, amikor például hajózol feléjük, és egymás után emelkednek ki a tengerből. Szántóföldek és erdők, városok kikötőkkel és palotákkal, piacterekkel, ahol a világ mindenféle áruját adják-veszik.

Tenar bólintott. Tudta, hogy lelket akar önteni belé, de ő odafönt hagyta a boldogságot a hegyekben, annak a pataknak a borongós völgyében. Most különös szorongást érzett, amely egyre csak erősödött benne. Minden, ami várt rá, ismeretlen volt előtte. Nem ismert semmit a sivatagon és a sírokon kívül. De az ugyan mire jó már? Ismerte egy összeomlott útvesztő kanyarulatait, tudtára táncokat, amelyeket egy mára ledőlt oltár előtt jártak valaha. De semmit sem tudott az erdőkről, a városokról és főleg: az emberek szívéről.

Hirtelen társához fordult.

— És te velem maradsz, ha majd odaérünk?

Nem nézett a férfira. Az csalásból épített álcáját viselte. Egy kargád-földi paraszt fehér bőrű alakját. Nem volt kedvére való ez a látvány. A hangja azonban nem változott meg. Ugyanazon a hangon szólt hozzá, mint akkor, a labirintus sötét bugyraiban. Kóbor halogatta a választ.

— Én oda megyek, ahová a sorsom űz, Tenar. Én mindig csak a hívást követem. Eddig még sohasem adatott meg, hogy sokáig egy helyben, maradjak. Megérted ezt? Azt teszem, amit cselekednem kell. És bárhová megyek, egyedül kell mennem! Addig, ameddig szükséged lesz rám, veled maradok Enyhelyen. S ha később valaha szükséged lesz rám, csak hívj. Eljövök. Még a síromból is eljövök a hívásodra, Tenar. De örökre nem maradhatok veled.

A lány nem szólt semmit. Kis idő múltán ismét a férfi szólalt meg:

— Nem is lesz rám ott szükséged sokáig. Meglátod, boldog leszel.

Tenar megint csak bólintott. Megadóan. Némán. Egymás oldalán bandukoltak a tenger felé.

Csónakját egy barlangban rejtette el, egy terjedelmes, sziklás földkiszögellés, a közeli falu lakói szavával Felhőfok egyik kis öblében. Az egyik falubeli némi hallevessel vendégelte meg őket vacsorára. Nehezen jutottak le a szirteken a sima fövényre a borús alkonyat utolsó, halvány világosságánál. A barlang tulajdonképpen csak egy hosszú rés volt. Mintegy hanninclábnyira nyúlt be a szikla mélyébe. Homokos padozata lucskos volt, hiszen alig emelkedett valamivel a legmagasabb dagály szintje fölé. Nyílása jól látható volt a nyílt tenger felől. Kóbor azt mondta, jobb, ha nem raknak tüzet, nehogy az éjszakai halászok megpillantsák őket törékeny ladikjaikból. Nehogy odaűzze őket a kíváncsiság. Nyomorultul a nedves homokon vackolták hát el magukat. A homokon, amely oly lágyan pergett ujjaik között, és oly kőkemény volt elgyötört tagjaik alatt. Tenar hallgatta a tenger morajlását. Néhány yardnyira a barlang szájától a hullámok locsogtak, amint megtörtek a parti sziklákon, majd surranva húzódtak vissza, és hallotta a valódi hullámdörejt távolabbról, amint az óceán ostromolja kelet felé a fövenycsíkot, mérföldeken keresztül: újra meg újra, és megint ugyanaz a robaj, és mégsem teljesen ugyanaz. A tenger sohasem pihen. A világ minden részének minden partdarabján fáradhatatlanul ontja hullámait, soha nem hagyja abba, soha meg nem áll. A sivatag vagy a hegyek… mozdulatlanok. Nem üvöltenek szakadatlanul, tompán dübörgő hangon. A tenger… a tenger állandóan locsog, beszél. De Tenar nem értette a tenger nyelvét. Teljesen idegen volt a fülének.

A hajnali szürkület első világánál, éppen a legalacsonyabb apály idején ébredt föl nyomasztó álmaiból, és meglátta a barlang szájában az éppen kifelé tartó varázsló alakjának körvonalait. Nézte, amint mezítláb járkál odakint, fölgyűrt köpennyel a mohos fekete sziklák között, és keres valamit. Hamarosan visszajött. Belépve szinte elsötétítette a szűk barlangszájat.

— Tessék — nyújtott felé egy maréknyi nyálkás, visszataszító valamit. Olyanok voltak, mint valami bíborszín kavicsok, rajtuk narancsszín szájnyílás.

— Ez mi a csuda?

— Sziklakagylók. Amelyeket osztrigának neveznek, még finomabbak. Nézd csak, így kell! — És a lány kulcskarikájáról való kis tőrrel, amit kölcsönkapott tőle még odafönt a hegyekben, kinyitott egy kagylót, és kihörpintette narancssárga belsejét a benne lévő tengervízzel együtt — leves gyanánt az utóbbit.

— Még csak meg sem főzöd? Elevenen megeszed?

Rá sem tudott nézni, mialatt amaz bocsánatkérő képpel, de rendületlenül bontogatta és nyelte tovább a kagylókat, egyiket a másik után.

Amint ezzel végzett, bement a barlang mélyébe a csónakhoz, mely az orrával kifelé, néhány hosszú keresztrúdon, a vizes homok fölött pihent. Tenar az előző este kissé bizalmatlanul és eléggé értetlenül szemlélgette a járművet. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának a csónakokat képzelte: az ő magasságánál vagy háromszor is hosszabb. Tele volt mindenféle holmival, amiről nem is sejtette, mire való, és veszedelmesnek látszott. Kétoldalt az elülső csücskén (így nevezte a hajó orrát) egy-egy jókora festett szem villogott. Éjszaka, félálmában úgy is érezte, hogy a hajó szakadatlanul bámul rá.

Kóbor egy fél percet kotorászott a kacatok között, majd előhúzott valamit: egy kis csomag, elázás ellen alaposan bebugyolált kemény kétszersültet. Odanyújtott a lánynak egy nagyobb szeletet.

— Nem vagyok éhes.

Erre figyelmesen megvizsgálta társa megnyúlt arcát.

Miután újra becsomagolta, félretette a kétszersültet, és letelepedett a barlang szájánál.

— Még vagy két óra, mire tetőzik a dagály — mormogta. — Akkor indulhatunk. Nyugtalan volt az éjszakád, miért nem alszol még egy kicsit?

— Nem vagyok álmos.

A varázsló nem szólt vissza. Oldalával felé ült törökülésben a sötét sziklaív alatt. Rajta túl csillogott a sok hullámtaraj, mormolt a tenger. A lány szótlanul nézte a barlang mélyéről. Nem mozdult. Olyan nyugodtan ült ott, mint maguk a sziklák. Úgy áradt belőle a nyugalom, mint vízbe dobott kő után az apró, körkörös hullámok. Hallgatása nem egyszerűen a szavak hiánya volt, hanem valami önérvényű dolog, mint a sivatag csöndje.