Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Nagyon hosszúnak tűnő idő után elérkeztek a lépcső aljához. Azelőtt mintha nem lett volna ilyen meredek. Egy-egy foka alig volt több a sziklába vájt keskeny résnél. Valahogy mégis fölvergődtek rajta, azután valamivel meggyorsították a lépteiket, hiszen a lány tudta, hogy az ívelt átjáró a lépcsők után hosszan fut elágazások nélkül. Ujjaival végigtapintotta a bal oldali falat, mint egy vezérfonalat. Egyszer csak balra nyíló rést érzékelt.

— Itt van — dünnyögte, de a férfi hátratántorodott, mintha valami gyanús lenne neki a lány mozdulataiban.

— Nem — suttogta a lány zavarodottan. — Nem ez. A következő forduló balra. Nem tudom. Képtelen vagyok. Innen nincs többé kiút.

— A festett terem felé igyekszünk — szólt a nyugodt hang a sötétben. — Hogyan jutunk oda?

— A következő forduló balra.

Megindult előre. Tettek egy hosszú kitérőt, elmentek két hamis bejáró mellett ahhoz a folyosóhoz érve, amely jobboldalt vezetett a festett terem irányába.

— Egyenesen tovább — suttogta. A sötét járatok hosszadalmas felgöngyölítése most mintha könnyebben ment volna már, hiszen ezeket a vasajtóhoz vezető járatokat ismerte talán a legjobban. Fordulóikat már tán százszor is végigszámlálta. A tudatára nehezedő különös nyomás itt nem zavarhatta meg, hacsak nem gondolkodik mindenáron. Ám egész idő alatt egyre közelebb és közelebb jutottak ahhoz a valamihez, ami ránehezedett, amí kis híján összepréselte. Lábai is annyira elfáradtak és elnehezültek, hogy egyszer-kétszer fel is nyögött, amint kínlódva vonszolta őket egymás után. A mellette haladó férfi is nehezen lélegzett, újra meg újra visszatartotta a lélegzetét, mint aki testének minden erejével valami hatalmas erőfeszítést tesz. Néha hangok törtek elő a torkán, fojtottan és mégis élesen egy-egy szó vagy szótöredék formájában, így jutottak el végre a vasajtóig. A lány hirtelen rémülettel nyújtotta előre a kezét.

Az ajtó nyitva volt!

— Gyorsan! — kiáltotta, és maga után rántotta kísérőjét. A túloldalon azután kimerültén megállt.

— De miért van nyitva? — kérdezte meglepetten.

— Mert az uraidnak kell a te kezed, hogy bezárja helyettük.

— Most közeledünk a… — És elakadt a hangja.

— A sötétség szívéhez.Tudom. De legalább a labirintusból kint vagyunk. Milyen kijáratok léteznek a mélysírkamrából?

— Csak egyetlenegy. Az az ajtó, amelyen bejöttél, belülről nem nyílik. Az egyetlen út a barlangon keresztül vezet, azután fölfelé, egy csapóajtóhoz a trónus mögötti egyik szobába. Onnan a trónterembe.

— Akkor azon kell mennünk!

— De ott van ő — suttogta rémülten a lány. — Ott, a sírkamrában, a nagy barlangban. Ott ássa ki az üres sírgödröt. Nem tudok elmenni mellette, jaj, még egyszer nem tudok…

— Mostanra már biztosan elment.

— Nem mehetek oda!

— Tenar, e pillanatban én tartom fejünk fölött a mennyezetet. Én tartom a falakat, hogy ránk ne dőljenek. Én tartom össze a földet, hogy meg ne nyíljon a talpunk alatt. Azóta, mióta túljutottunk a vermen; ahol a szolgád lesett ránk. Látod, visszatartom a földrengést, csak nem félsz attól, hogy összefutunk egyetlen halandó lélekkel? Bízzál bennem, ahogy eddig én bíztam tebenned. Most pedig gyere velem!

Megindultak.

A végtelen folyosó mégiscsak véget ért. Érezték, amint kitágul a légtér, amint kiszélesedik a sötétség. Beléptek a sírkövek alatti hatalmas barlangüregbe.

A jobb oldali irányban nekikezdtek a terem megkerülésének, szorosan a fal mellett. Néhány lépés után Tenar váratlanul megtorpant.

— Mi ez? — szűrte ajka közül a szót alig hallhatóan.

Valami hang hallatszott a hatalmas, halott, fekete légbuborékban. Valami rázkódás vagy rengés zöreje, amit csak a szívben keringő vér hallott, csak a csontjaik érzékeltek. Ujjai alatt az idő vájta fal tompán lüktetett.

— Gyerünk tovább! — A férfi hangja száraz volt és feszült. — Tenar! Siess!

Amint botladoztak előre, a föld alatti kriptához hasonlóan elsötétült és megrendült tudata mélyén fölsikoltott a lány:

— Bocsássatok meg! Ó, én uraim! Ó, ti Névtelenek! Ti legősibbek! Bocsássatok meg! Irgalmazzatok!

Nem jött semmi válasz. Soha nem is jött onnan semmiféle felelet.

Eljutottak a trónterem alatti följáróig, megmásztak a meredek lépcsőt, elérték utolsó fokait, és fölöttük a rejtekajtót. Zárva volt, ahogy otthagyta. Mindig, máskor is. Megnyomta a zárszerkezetet nyitó rugót. Nem nyílt ki.

— Talán eltörött — szólt vissza. — Zárva van!

A varázsló elcsusszant mellette, és nekifeszítette hátát a deszkáknak. Meg sem moccantak.

— Nem is zárva van, hanem valami leszorítja, valami nagy és nehéz…

— Ki tudod nyitni?

— Talán. Azt hiszem, odafönt les ránk. Férfiak lehetnek vele?

— Dubbi és Váhto… esetleg más herélt őrök. Férfiak ide nem léphetnek be…

— Nem végezhetek egyszerre nyitóvarázslatot, tarthatom vissza a fönt lesben állókat és a sötétség árnyainak dühét. — Hangja nyugodt volt és elgondolkodó. — Meg kell próbálnunk a másik ajtót, a vörös szikláknál, ahol én bejöttem. Ő tudja-e, hogy az belülről nem nyitható?

— Tudja. Velem is kipróbáltatta egyszer.

— Akkor lehet, hogy nem gondol vele. Gyerünk! Menjünk, Tenar!

A lány lerogyott a kőlépcsőn, amely úgy rezgett és zengett, akár valami hatalmas íj húrja, amelyet a pokol mélységeiből pendítettek meg.

— Mi ez?… Mi ez a rengés?

— Gyerünk! — mordult a férfi olyan keményen és határozottan, hogy azonnal engedelmeskedett: letámolygott a szűk járat lépcsőfokain, vissza a félelem barlangjába.

A bejáratánál a vak és iszonyatos gyűlölet olyan súlyos hulláma rontott rá, mintha maga a föld súlya lenne. Eltakarta az arcát, és magánkívül fölkiáltott:

— Itt vannak! Jaj, itt vannak!

— Akkor tudassuk velük, hogy mi is itt vagyunk — szólt a férfi. Botjából és ujjaiból fehéren izzó sugarakat bocsátott ki, amelyek úgy törtek meg a magas falak és a hatalmas boltozat ezernyi szikrázó gyémántján, mint a napfény a tenger hullámain. A két alak mozgó fénykörben rohant. Egyenesen vágtak át a barlang terén. Árnyékuk ugrált a fehér kristálycsipkézeten, a nedvesen csillogó bejárati nyílásokon, ráterült a kibontott, üres sírgödörre. Máris az alacsony kapu felé igyekeztek meggörnyedve a szűk folyosón, a lány elöl, a férfi a nyomában.

Az alagútban is dübörögtek és inogtak a sziklák a talpuk alatt. De végig velük maradt a nyugodt, ragyogó fénysugár. A lány megpillantotta maga előtt a szilárd sziklafelületet, a föld morajlásán túl is hallotta, amint a varázsló egyetlen szót kiált. Ekkor térdre hullott és látta, amint a varázslóbot lesújt feje fölött a vörös sziklaajtóra. A zárt kőfal fehéren fölizzott, akár valami kohó tüzében, és darabokra robbant.

Odakint az ég alja a pirkadat szürkés derengésére váltott éppen. Legfölül még hidegen pislákolt néhány halványuló, fehér csillag.

Tenar fölnézett a csillagokra, arcát beletartotta az édes, hűvös szellőbe. De nem állt föl. Négykézlábon állva kuporgott ott a föld és az ég között.

A férfi — furcsa, sötét alak a hajnal előtti félhomályban — visszafordult, és felé nyújtotta a kezét, hogy talpra segítse. Arca fekete volt és torz, akár egy démoné. A lány visszatántorodott tőle, vékonyan, nem is a saját hangján fölsikoltott, mintha a nyelve megbénult volna a szájában: