Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Magam sem hiszem. Csupán a sírok nyelték el saját magukat. Én láttam az egyik templom arányló tetejét, amikor útnak indultunk. Még épen állt. És alakokat is láttam a domboldalon. Futkosó embereket.

— Mit szólnak, mit gondolnak majd az egészről? Szegény Pendelyes! Lehet, hogy máris ő lett az Istenkirály főpapnője? Pedig ő álmodozott mindig arról, hogy világgá szalad. Nem én. Lehet, hogy ezután ő is nekivág… — Tenar mosolygott. Öröm töltötte el, amelyet nem ronthatott el semmilyen félelém vagy borús gondolat. Ugyanaz az öröm, amelyet oly bizonyossággal érzett az arányló alkonyfényre ébredve.

Kinyitotta a tarisznyáját, és két kis lapos lepényt húzott elő belőle. Az egyiket a tűz fölött odanyújtotta Kóbornak, a másikba jóízűen beleharapott. A kenyér szikkadt volt és savanykás, mégis mennyei eledel. Szótlanul rágcsálták egy darabig, majdnem egy ütemre.

— Milyen messzire vagyunk a tengertől?

— Két nap és két éjszaka alatt értem ide. Visszafelé hosszabb lesz az út.

— Én elég erős vagyok — szólt a lány.

— Te az vagy. És bátor is. De az útitársad kimerült. — A férfi mosolygott rá a félhomályban. — És persze a kenyerünk sem túl sok.

— Találunk útközben vizet?

— Holnap, odafönt a nagy hegyeken.

— És te nem tudsz valami élelmet keríteni? — kérdezte a lány félénken és némi bizonytalansággal a hangjában.

— A vadászathoz idő kell, és fegyverek.

— Úgy értem, hogy… izé… varázsigékkel.

— Elővarázsolhatok egy nyulat — mondta, egy göcsörtös fenyőággal piszkálva a tüzet. — A nyulak az egész környéken most bújnak elő az üregeikből. Az este az ő idejük. Idehívhatnék egyet a nevén szólítva, és ide is jönne. Hanem agyoncsapnál, megnyúznál és megsütnél-e egy nyulat, akit így szólítottál magadhoz? Talán ha az éhhaláltól mentene meg. De ez merénylet lenne a bizalom ellen, azt hiszem.

— Igen. De én arra gondoltam, hogy csak úgy, egyszerre…

— Előrittyentek egy kész vacsorát — fejezte be a mondatot. — Ó, igen, megtehetném. Aranytálakon, ha akarod, de ez csak illúzió, és ha az ember merő illúziót és káprázatot vacsorázik, éhesebben fekszik le, mint anélkül. Körülbelül olyan tápláló az ilyesmi, mintha a saját szavaidat rágcsálnád. — A lány látta, amint a tűz fényében egy pillanatra megvillannak a mágus fehér fogai.

— Hogy milyen sajátos a te mágiád — mondta az egyenlők szerény büszkeségével: a papnő szólt most a varázslóhoz. — Úgy látszik, csak nagy dolgok végrehajtására alkalmas.

A férfi dobott még pár darab fát a tűzre, mire az fenyőillatú szikraeső tűzijátékát lövellte ki magából.

— Tényleg idejönne egy nyúl, ha hívnád? — kérdezte a lány váratlanul.

— Akarod, hogy megtegyem?

Tenar bólintott.

A mágus erre elfordult a tűztől, és halkan suttogta a végtelen, csillagfényes sötétbe: „ Kebbo, ó, kebbo ”…

Csönd. Semmi válasz. Semmi mozgás. Csakhogy e pillanatban, a pislákoló tűz legszélénél, alig valamivel a föld fölött feltűnt egy kerek szempár, mint két csillogó kavics. Egy bozontosan görbülő hát, két hosszú, laza, fölfelé meredő fül.

Kóbor tovább beszélt. A hosszú fülek kalimpáltak a tűz fényében. Azután az állatka megfordult, és Tenar egy pillanatra egész testét láthatta, mielőtt visszaszökkent gondtalanul az éjszakába apró dolgai után.

— Óó! — fújta ki mélyen a levegőt. — Milyen kedves! Vajon én is meg tudnám csinálni? — kérdezte azonnal.

— Hááát…

— Ez egy titkos dolog — fejezte be a lány morcosan és a régi méltósággal.

— A nyúl neve csak a titok. Legalábbis nem szabad csak úgy, ok nélkül használni. Ami viszont nem titok, inkább azt mondanám, hogy adottság vagy rejtélyes tudás — az a hívóerő.

— Ó… az van benned elég. Azt már tudom. — Hangjában szenvedély izzott, nem is álcázta csúfolkodással. A mágus csak nézett rá, nem szólt semmit.

Még valóban nagyon kimerült volt a Névtelenekkel vívott küzdelemtől. Fölemésztette az erejét a rengő alagutakban. Igaz, hogy győzött, de arra már nem maradt ereje, hogy tréfálkozzon. Hamarosan ismét összegömbölyödött, amennyire csak lehet, közel a tűzhöz. Álomba merült.

Tenar még táplálta a tüzet egy darabig, vizsgálgatta a távoli égen ragyogó csillagképeket, míg el nem ringatta a csönd és a vibráló csillogás. Elszenderedett.

Egyszerre ébredtek föl mind a ketten. A tűz kialudt. A csillagképek, amelyekben az előbb gyönyörködött, már messze jártak a Nyugati-hegyek fölött. Keleten újabbak kúsztak föl az égre. A hideg ébresztette fel őket. A sivatag száraz hidege. A jeges pengeként hasogató szél. Délnyugat felől felhőfüggöny közeledett a magasban.

Az összegyűjtött rőzse már majdnem mind elfogyott.

— Gyere, induljunk útnak — szólt Kóbor —, már nincs sok hátra hajnalig. — A fogai úgy vacogtak, hogy Tenar alig értette a szavát. Nekivágtak a hosszan elnyúló, nyugati lejtőnek. A bokrok és sziklák fekete árnyak voltak a csillagvilág fényében. Éppoly könnyen haladtak előre, akárcsak nappal. Némi kezdeti didergés után a járás fölmelegítette tagjaikat. Már nem dideregtek, nem reszkettek, nyugodt tempóban mentek útjukon. Napkelte idejére már a Nyugati-hegyek első vonulatának tetején jártak. Ezek a csúcsok falazták el mindeddig Tenar életét.

Egy kisebb ligetben álltak meg legközelebb. Az ágakon még ott táncoltak az aranysárga levelek. A mágus azt mondta, hogy rezgőnyárfák. Ő eddig nem ismert más fát, mint a kúszófenyőt, a folyópart csenevész fehérnyárfáit, no meg a szent hely negyven almafáját. A rezgőnyárfák ágai között vékony hangon csivitelt egy kismadár. A fák tövében keskeny, de erős sodrású hegyi patak futott, zúgva és csobogva a sziklák és buktatók fölött, túl sebesen ahhoz, hogy befagyjon. Tenar majdnem megrémült tőle. A sivataghoz szokott, ahol minden csöndes és lassan mozog: az iszapos folyó, a felhők árnyéka, a magasban keringő keselyűk.

Reggelire megosztották az utolsó lepényt és az utolsó morzsálódó sajtdarabkát, kicsit megpihentek, majd mentek tovább.

Estére már jó magasra följutottak. Borongós, szeles, fagyos volt az idő. Egy másik patak medrében ütöttek tanyát, ahol bőven akadt tűzrevaló. Ezúttal vastag rönkökből raktak hatalmas máglyát, amellett nem kellett tartaniok a dermesztő hidegtől.

Tenar boldog volt. Az egyik rönkben rábukkant egy mókus dióval teli odújára, ahol a vastag ág lehasadt a törzsről. Legalább kétfontnyi erdei mogyoró meg valami fényes, sima héjú bogyó volt ott, amelyiknek Kóbor nem tudta a nevét karg nyelven. Ubir nak nevezte. A lány egyesével törte fel a magvakat egy lapos kövön egy másik, öklőmnyi kődarabbal. Minden második mogyoróbelet odanyújtott a férfinak.

— Szeretném, ha itt maradhatnánk — szólt, alátekintve a hegyek közötti szeles, borongós völgybe. — Tetszik nekem ez a hely.

— Igen, jó hely ez itt — helyeselt a másik.

— Ide sohasem jönne senki.

— Legalábbis nem túl gyakran… én is a hegyekben születtem. Gont hegyei között. Elmegyünk majd Gont mellett, Enyhely felé hajózva, ha az északi utat választjuk. Szép az a vidék tél idején. Fehéren emelkedik ki a tengerből, akár valami hatalmas hullám. Az én szülőfalum is egy olyan patak partján épült, mint ez itt. És te hol születtél, Tenar?

— Atuan északi részén, Entatban, azt hiszem. Már nem emlékszem rá biztosan.