Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Nem! Ne! Ne nyúlj hozzám! Hagyj engem! Eredj! — És visszahátrált előle a sírok tátongó, rojtos szélű torkába.

A férfi szorítása engedett a karján. Nyugodt hangon így szólt hozzá:

— A kötés nevében, amit viselsz, megparancsolom neked, hogy kövess, Tenar!

A lány látta, amint a karján viselt ezüstkarikán megvillan a csillagok fénye. Szemét le nem véve róla, támolyogva fölemelkedett. Kezét a férfi kezébe tette, és megindult mellette. Szaladni nem tudott. Lassan bandukoltak lefelé a domboldalon. Mögöttük, a sziklák között tátongó fekete szájon hosszú, gyűlölettel teli és mégis panaszos nyögés tört elő. Kődarabok záporoztak körülöttük. A föld vonaglott a lábuk alatt. Továbbmentek. A lány még mindig nem vette le tekintetét a csuklóját ékesítő csillagragyogásról.

A szent helytől nyugatra eső kopár völgyben voltak. Nekiindultak a lejtőnek fölfelé. A férfi ekkor váratlanul hátramutatott.

— Nézd…

A lány visszafordult. A völgy túlsó oldalán voltak, nagyjából a sírkövek, a kilenc hatalmas, álló vagy heverő sziklatömb magasságában. Nézte a köveket a gyémántok és sírgödrök hatalmas barlangja fölött. Az álló kövek megmozdultak. Meginogtak és lassan oldalra dőltek, akár a hullámokon ringó hajók árbocai. Egyikük mintha megrázkódott és kissé megemelkedett volna. Azután remegés futott végig rajta, és elzuhant. Most egy másik dőlt oldalra, keresztül az előzőn. Mögöttük a trónterem alacsonynak tűnő kupolája megrendült, az épület falai kipúposodtak. Az egész hatalmas, romos kő- és ácsolattömeg úgy változtatta az alakját, akár valami agyagrög egy patak vizében, megroggyant, majd végül nagy dübörgéssel, hirtelen törmelék- és porfelhőt kavarva oldalra billent, és végképp összeomlott. A völgy talaja hullámzott és rengett. A földhullám fölhömpölygött a domboldalon, a sírkövek között széles szakadék nyílt, föltépve az alant tátongó sötétséget. Szürke füstoszlopként tört elő belőle a vastag por felhője. A még álló kövek feléje billentek. Elnyelte őket. Ezután, magáról az égboltról visszaverődő, szörnyű reccsenéssel összezárultak a repedés durva kőajkai. A dombok még egyszer megrázkódtak, majd végleg elcsitultak.

A földrengés szörnyű látványáról a lány ekkor a mellette álló férfira vetette tekintetét. Még sohasem látta az arcát napvilágnál.

— Te tartottad vissza… — szólt. A föld méhének szörnyű nyögései és üvöltései után hangja csak annyi volt, mint a száraz fűszálak között zizegő fuvallat. — Megfékezted a földrengést, a sötétség erőinek haragját.

— Most mennünk kell — szólt a férfi, hátat fordítva a napkeltének és az összeomlott síroknak. — Elfáradtam, fázom… — Mentében meg-megbotlott. A lány támogatón belékarolt. Egyiküktől sem telt többre lassú vánszorgásnál. Lassacskán, mint két kicsiny pók valami hatalmas falon, küszködtek fölfelé a széles dombháton, míg el nem érték a szilárd talajú hegytetőt. A kelő nap sugarai sárgára színezték körülöttük a földet, felszínén meg-meglibbent a vadzsályabokrok elnyújtott árnyéka. Előttük meredeztek a Nyugati-hegyek, bíborszín csúcsaikkal, arányló lejtőikkel. A két alak egy pillanatra megpihent, majd túllepett a hegygerincen, kikerült a Sírok szent helyének látómezejéből. A két ember eltűnt a látóhatáron.

Tenar fölriadt gyötrő rémálmából: szörnyű helyeken járt, és oly sokáig, hogy lerongyolódott testéről a hús: a sötétben homályosan derengett, szemmel jól láthatóan, alkarjának kettős csontja. Szeme arányló fényre nyílt, körülötte mindenfelől csípős zsályaillat áradt. Eltöltötte a fölébredés édes érzése, lassan eláradt benne a túlcsorduló öröm. Fölült. Nyújtózkodott. Karja előbukkant vastag, fekete ruhája ujjából. A zavartalan öröm érzésével tekintett körül.

Esteledett. A nap már alábukott a közeli Nyugatihegyek magas ormai mögött, de visszfénye még lágyan szétterült a földön és az égen. A tágas, tiszta téli égbolton és a hegyek és széles völgyek csupaszon is arányló tájain. A szél is elült. Hideg volt és teljes csöndesség. Semmi sem mozdult. A közeli zsályacserjék levelei szárazon csörögtek, az alacsony növésű, fonnyadt sivatagi fű csiklandozta a kezét. A fény hallgatag, hatalmas glóriája föllobbant minden ágon és levélen, minden fűszálon és hegycsúcson, fennen ragyogott a levegőben.

Odatekintett a bal oldalán fekvő alakra: a sivatag homokján, köpenyébe csavarodva, egyik kezével a feje alatt aludt édesdeden. Arca álmában megfeszült, majdhogynem eltorzult, bal keze viszont nyugodtan nyújtózkodott a nedves földön, mellette egy kis bogáncsnövényke, amely még mindig viselte megszaggatott piheruháját és védelmére szolgáló gyatra horgocskáit és tüskéit. A férfi és a kis sivatagi bogáncs… a bogáncs és az alvó ember…

Valaki, akinek ereje hasonlít az ősi földerőkére, és éppoly hatalmas, aki sárkányokkal beszélgetett, és szavával megfékezte a földrengést. És itt alszik a sárban fekve, keze mellett hajladozik a kis bogáncsvirág. Különös érzés volt. Az, hogy kint él, egyáltalán kint van a világban, sokkal nagyobb és sokkal különösebb dolog, mint valaha is képzelte. Az ég dicsfénye rátelepedett a varázsló poros hajára, és a gyatra kis bogáncsot is bearanyozta egy pillanatra.

Lassan elenyészett a világosság. Eltűntével percről percre erősödött a hideg. Tenar fölkelt, gyűjtött valamennyi zsályakórót, összeszedegette a letöredezett ágakat, kiszaggatta a sziklák repedéseiből a tölgyfakeménységű, szívósan kapaszkodó folyondárokat. Déltájban állapodtak meg itt, amikor még meleg volt, de a fáradtságtól nem mehettek tovább. Néhány földre lapuló kúszófenyő és a hegygerinc meredek nyugati pereme, amelyen éppen leereszkedtek, nyújtott nekik valamelyes szárnyékot. Ittak egy kis vizet a kulacsukból, lefeküdtek, és nyomban elaludtak.

Az aprócska fák alatt vastag rétegben hevertek a letört gallyak. Azokat is összegyűjtötte, a földbe ágyazódott sziklák öblében kis gödröt kapart, máglyát rakott benne, majd a nála lévő acél-kova tűzszerszámmal alágyújtott. A száraz levelek és vékony kórószálak nyomban lángra kaptak. A vastagabb ágak rózsaszínűen lobogtak, gyantaillatú füst szállt föl belőlük. A tűz fényéhez képest most már teljesen sötét volt a környék. A végtelen ég palástja mögül újra előbújtak a csillagok.

A lobogó láng és az égő fa pattogása fölébresztette az alvót. Először csak fölült, végigdörzsölte kezével gyűrött arcát, azután nehézkesen fölállt, és közelebb jött a tűzhöz.

— Háát, tudod… — szólt álmosan.

— Tudom, tudom, de nem tölthetjük itt az egész éjszakát tűz nélkül. Egyre hidegebb van. — Majd egy perc múlva hozzátette: — Hacsak nem tudsz valami varázslatot, ami melegen tart bennünket vagy elrejti a tüzet…

De ő csak leült a tűz mellé, a lába majdnem belelógott, karját a térdére kulcsolta.

— Brrr! — megrázkódott. — A máglya sokkal jobb a mágiánál. Azért csak körülvettem magunkat egypár varázslattal. Ha valaki véletlenül erre téved, faágaknak vagy kődaraboknak lát majd minket. Mit gondolsz? Üldöznek bennünket, vagy nem?

— Félek tőle, de azt hiszem, mégsem. Senki sem tudta, hogy odalent vagyunk, csak Kosszil. Kosszil és Kezes. Most már mindketten halottak. Biztosan ott volt a trónteremben, amikor összeomlott. Ott lesett ránk a rejtekajtónál. A többiek pedig biztos azt gondolják, hogy a trónteremben vagy a sírkamrában voltam, és maga alá temetett a földrengés. — Ezzel a lány is átkarolta a térdét, és megrázkódott. — Remélem, hogy a többi épület nem dőlt össze. Nem láthattuk jól a hegyoldalból, akkora volt a porfelhő. A templomok és a házak csak nem roskadtak össze… a nagy ház, ahol a lányok szállása van.