Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Nem érthettünk szót egymással. Akkor még nem ismertem a karg nyelvet, ők pedig a Szigetvilág nyelvét nem beszélték. Igaz, a magukét is alig. Biztos még kisgyerek korukban tették ki őket a zátonyra, hogy ott pusztuljanak. Nem tudom, miért, s azt sem hiszem, hogy ők maguk tudták. Semmit sem ismertek, csak azt a szigetet, a tengert és a szelet. Amikor eljöttem, az asszony mégis megajándékozott. Ő adta nekem Vandór-Akbé gyűrűjének elveszettnek hitt felét.

Itt kicsit megpihent a mesélő.

— Fogalmam sem volt róla, mi az. Éppúgy, ahogyan ő maga sem tudta. E korszak legnagyobb ajándéka ezen a világon, s egy fókabőrbe öltözött félbolond öregasszony adta egy tudatlan legénykének, aki egy kurta „köszönöm”-mel zsebre vágta és elvitorlázott… Egyszóval mentem tovább az utamon, s elvégeztem, amit el kellett végeznem. Azután más dolgom támadt. Elmentem a Sárkányok szigetére, nyugatra meg még sokfelé. De ezt a fémdarabot mindig magamnál tartottam, mert hálát éreztem az öregasszony iránt, aki nekem ajándékozta az egyetlen dolgot, amit egyáltalán adni tudott. Az egyik lyukon keresztül láncot fűztem bele, a nyakamba akasztottam és többet nem is gondoltam vele. Azután egy szép napon Pendor szigetén, a legtávolibb földön, ahol Vandór-Akbé elesett az Orm nevű sárkánnyal vívott csatában, szóval Pendor szigetén beszéltem egy sárkánnyal, Orm leszármazottjával. Ő árulta el nekem, mit viselek a nyakamban.

Nagyon mulatságosnak találta, hogy nekem sejtelmem sem volt róla. A sárkányok általában jókat mulatnak rajtunk, embereken. Vandór-Akbéra viszont emlékeznek, sőt úgy beszélnek róla, mintha maga is sárkány lett volna és nem ember.

Amikor azután visszatértem a Belső-szigetekre, végül elkeveredtem Enyhelyre is. Jómagam Gont szigetén születtem, nem messze nyugatra a ti karg vidéketektől, és már jó ideje jártam a világot, de Enyhelyre még sohasem jutottam el. Éppen ideje volt, hogy ott is körülnézzek. Láttam a fehér tornyokat, beszéltem nagy hatalmú emberekkel, kereskedőkkel és fejedelmekkel, ősi birodalmak uraival. Megmutattam nekik a kincsemet. Megmondtam nekik, hogy ha kívánják, elmegyek és megkeresem a gyűrű másik felét Atuan sírjaiban, s így megtaláljuk az elveszett rúnát, a béke kulcsát. Tudod, keservesen hiányzik a béke ezen a világon! Nyomban az egekig magasztaltak. Egyikük még pénzt is adott, hogy fölszerelhessem a csónakomat, így aztán fogtam magam, megtanultam a nyelveteket, és eljöttem Atuanba.

Ezzel elhallgatott, és szótlanul meredt maga elé a homályba.

— A városainkban nem jöttek, rá, hogy nyugati vagy? A bőröd színéről, a beszédedről?

— Ó, mi sem könnyebb, mint az embereket becsapni — szólt szinte közönyösen —, ha az ember ismeri a kellő trükköket. Csinálok néhány átváltozási bűvészmutatványt, és más varázslókon kívül senki sem látja az igazságot. Itt, Kargád-földön pedig nincsenek mágusok és varázslók. Eléggé különös dolog ez, de ti már régen leigáztátok minden varázslótokat, és megtiltottátok nekik, hogy gyakorolják a mágia művészetét. Mi több, manapság már nem is nagyon hisztek benne.

— Engem arra tanítottak, hogy ne higgyek ilyesmiben. Ez ellene szólna a papkirályok tanításának. Azt azonban tudom, hogy csak varázserő segítségével juthattál el a Sírokig és hatolhattál be a vörös sziklák kapuján.

— Nemcsak varázslattal, hanem jó tanácsok birtokában is. Mi sokkal inkább használjuk az írás tudományát, mint ti, azt hiszem. Te például tudsz olvasni?

— Nem. Az is a sötét tudományokhoz tartozik.

A varázsló bólintott.

— De nagyon hasznos. Egy régi, kudarcot vallott tolvaj hátrahagyott némi jegyzeteket Atuan leírásával. Azt is elmondta, hogy lehet bejutni. Persze, ha valaki ismeri a nagy nyitóvarázslatot. Mindezt leírták egy vastag könyvben, amely az enyhelyi fejedelem kincstárában van. Ott elolvashattam az engedélyével, így jutottam el a nagy barlangig…

— A mélysírkamráig.

— A följegyzéseket készítő tolvaj azt hitte, hogy a kincsek ott vannak a… sírkamrában. Körülnéztem hát ott, de rögtön úgy éreztem, hogy jobban rejtve kell lenniök, valahol az útvesztő mélyén. Tudtam, melyik a labirintus bejárata, és amikor megláttalak, bemenekültem oda, hogy elbújjak, azután átkutassam. Ez persze jókora hiba volt. Akkor már a Névtelenek karmai között voltam. Ők zavarták meg a tudatomat. S azóta is csak egyre gyengébb és ostobább vagyok. Nem szabad, hogy az ember megadja magát nekik, fő, hogy szembeszálljunk, megőrizzük szellemünk erejét és önbizalmát. Ezt már régen jól megtanultam. De itt nehéz ezt megcsinálni, itt, ahol olyan erősek. De ők nem istenek, Tenar. Viszont minden embernél erősebbek.

Hosszan hallgattak mind a ketten.

— Mit találtál még a kincsesládákban? — kérdezte a lány szomorúan.

— Mindenféle kacatot. Aranyat, drágaköveket, koronákat, kardokat. Semmi olyasmit, amire bármely józan élő ember igényt tartana… És te, Tenar? Mondd el nekem, hogyan választottak a Sírok első papnőjévé?

— Amikor az első papnő meghal, körüljárják egész Atuant. Olyan lánycsecsemőt keresnek, aki a papnő halálának éjszakáján született. És mindig találnak is egyet. Mivel ő az újjászületett papnő. Amikor a gyermek betölti ötödik évét, elhozzák ide, a szent helyre. Hatéves korában pedig fölajánlják a sötétség erőinek, azok meg fölfalják a lelkét, így azután teljesen az övék lesz, ahogyan az övék is volt az idők kezdetétől. S attól kezdve nincs neve.

— Te hiszel ebben?

— Mindig is hittem benne.

— És most, még most is hiszel?

A lány nem szólt semmit.

Újból közéjük ereszkedett a hallgatás néma árnya. Hosszú csönd után:

— Mondd el… mesélj valamit a sárkányokról, ott, nyugaton.

— Mondd, mit tervezel, Tenar? Nem traktálhatjuk itt egymást mindenféle mesékkel, míg leég a gyertya, és visszatér a sötétség.

— Nem tudom mit tehetnénk. Félek. — Egyenes derékkal ült a kőládán, két öklét egymásba szorította, s hangosan beszélt, mintha fájna valamije: — Félek a sötéttől!

A férfi lágyan szólt hozzá:

— Döntened kell. Vagy itt hagysz, bezárod az ajtót, fölmégy az oltárjaidhoz, és az uraid elé vetsz engem… Akkor menj el Kosszil papnőhöz, és békülj ki vele… és ezzel a történetnek vége. Vagy pedig nyisd ki az ajtót, és lépj ki rajta — velem együtt. Hagyd itt a Sírokat, hagyd itt Atuant, és gyere velem a tengeren túlra. S akkor az lesz a tőrténét kezdete. Vagy Arha leszel, vagy Tenar. Mindkettő egyszerre nem lehetsz.

A mély hang lágyan és biztosan zengett. Az árnyakon keresztül az ember arcába nézett, kemény, sebhelyes arcába, amely mégsem volt kegyetlen, sem hamis.

— Ha megtagadom a sötét erők szolgálatát, megölnek engem. Ha elhagyom ezt a helyet, meghalok.

— Te nem halsz meg. Csak Arha pusztul el.

— Nem tehetem…

— Aki újjá akar születni, meg kell halnia, Tenar. Nem is olyan rettenetes dolog az, amilyennek a túlsó oldalról látszik.

— Nem engednek ki bennünket innen. Soha.

— Lehet, hogy nem. Akkor is érdemes megpróbálnunk. Neked van tudásod, nekem ügyességem, közöttünk pedig itt van… — Elhallgatott.

— Itt van Vandór-Akbé gyűrűje.

— Igen, így van. De én más dologra is gondoltam közöttünk. Nevezzük bizalomnak… Ez is az egyik lehetséges neve. Igen hatalmas dolog ez. Míg külön-külön mindketten gyöngék vagyunk, ennek birtokában megnő az erőnk, erősebbek lehetünk a sötétség hatalmánál. — Szeme tisztán, fényesen villant sebhelyes arcában. — Hallgass meg, Tenar — folytatta. — Tolvajként jöttem ide, ellenségként, reád kifent fegyverrel. És te megkegyelmeztél nekem, bíztál bennem. És én is megbízom benned az első pillanattól, hogy megláttam az arcodat, ha csak egy szempillantásnyira is a Sírok alatti üregben. Szépnek láttam a sötétben. Te megjutalmaztál a bizalmaddal. Én nem adtam neked semmit viszonzásuk Most én is neked adom, amit adhatok. Az én igazi nevem: Kóbor. Immár te is tudod. — Ezzel fölállt, és a lány felé nyújtotta tenyerén a soklyukú, vesétekkel ékes ezüst félkarikát.