Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Egyésüljön újra ez a gyűrű — szólt csöndesen.

Elvette a férfi tenyeréről. Leemelte nyakából az ezüstláncot a gyűrű másik felével. Leakasztotta a láncról. A két darabot a saját tenyerére tette, törött végeivel egymáshoz illesztve úgy, hogy egésznek látszott. Nem emelte föl a tekintetét.

— Veled megyek — szólt alig hallhatón.

Amint ezt kimondta, a Kóbor nevű férfi a törött talizmánt tartó kézre szorította a magáét. A lány meglepetten fölnézett és látta, mint tölti el az élet, a diadal, hogyan mosolyog. Megdöbbent, sőt meg is rettent tőle.

— Mindkettőnket szabaddá tettél — szólt a férfi. — Egyedül senki sem nyerheti el a szabadságot. Gyere, ne vesztegessük az időt, amíg egyáltalán van mit vesztegetnünk. Nyújtsd ide a gyűrűt még egy kicsit! — Ujjai már a törött ezüstdarabokra kulcsolódtak, de a másik kérésére feléje nyújtotta megint, nyitott tenyerén. A törött végek egymáshoz illeszkedtek.

Nem vette el, csak hozzáérintette az ujját. Néhány szót mormolt, és homlokát hirtelen kiverte a verejték. A lány gyönge, csiklandozó rezgést érzett a tenyerén, mintha valami apró alvó állatka mocorogna a kezében. Kóbor fölsóhajtott, feszült testtartása ellazult. Keze fejével megtörölte a homlokát.

— Íme — szólt, majd fölemelte Vándor-Akbé gyűrűjét, és ráhúzta a lány kezére — a kézfejénél kicsit szorult — egészen a csuklójáig. — Jól van — nézett rá elégedetten. — Illik. Biztosan női vagy talán gyerekkarkötő.

— Vajon egyben marad? — kérdezte a lány kicsit idegenkedve, amint finoman és hűvösen érintette vékony karját.

— Nem egyszerű forrasztó varázsigét alkalmaztam, mint egy falusi tudósasszony, amikor valami lyukas edényt foltoz. Az egyesítés igéjével kovácsoltam össze. Immár olyan egész, mintha sohasem törött volna szét. De most mennünk kell, Tenar. Majd én hozom a palackot és a tarisznyát. Vedd föl a köpönyeget.

— Nem hagyunk itt valamit?

Míg a lány az ajtó kinyitásával bíbelődött, a varázsló fölsóhajtott:

— Jó lenne, ha a botom itt lenne!

Suttogva jött a válasz:

— Itt van, rögtön az ajtón kívül. Elhoztam magammal.

— Miért? — kérdezte kíváncsian.

— Arra gondoltam, hogy elvezetlek a… sziklaajtóig. Hogy kiengedlek.

— Ez az, amit nem tehettél volna meg. Vagy itt tartasz rabszolgaként, és magad is szolga maradsz. Vagy szabadon engedsz, és te is velem jössz a szabadságba. Gyerünk, kicsi lány. Bátorság. Fordítsd el a kulcsot!

A sárkánydíszes kulcs elfordult, és az ajtó kitárult az alacsony, sötét folyosóra. Kilépett a sírok kincseskamrájából, karján Vandór-Akbé gyűrűjével. A férfi a nyomában.

A sziklafal, a padozat és a boltozat enyhén, hang nélkül remegett. Olyan volt, mint valami távoli mennydörgés, mintha valahol, nagyon messze irdatlan súly zuhant volna a mélybe.

A lány haja fölborzolódott a rémülettől. Megtorpanás és gondolkodás nélkül elfújta a lámpásban a gyertyát. Hallotta maga mögött a férfi lépteit. A nyugodt hang oly közel szólalt meg, hogy meglibbentette tarkóján a könnyű pihét.

— Nem is kell a lámpás. Ha kell, tudok fényt csinálni. Vajon hány óra lehet odakint?

— Jóval elmúlt éjfél, amikor lejöttem.

— Akkor igyekeznünk kell!

De nem mozdult. A lánynak eszébe jutott, hogy neki kell vezetnie őt. Hiszen csak ő ismerte a labirintusból kivezető utat, és társa arra vár, hogy követhesse. Megindult előregörnyedve, mivel itt nagyon alacsony volt a folyosó, de mégis nagy, gyors léptekkel. A láthatatlan oldaljáratokból hűvös, kellemetlenül dohos légáramlat áradt, az alattuk tátongó űr lehelete. Amikor a mennyezet magasabb lett, és már fölegyenesedhetett, lelassított, és a verem felé közeledve már számolta is a lépteit. Minden mozdulatát követve, könnyed mozgással haladt a varázsló közvetlenül a nyomában. Ha a lány megtorpant, abban a pillanatban ő is megállt.

— Itt van a verem — súgta hátra. — Nem találom a peremet. De, itt van. Vigyázz! Mintha kilazultak volna a kövek… Ne, ne, várj! Tényleg inognak… — Visszaszökkent a biztonságba a lába alatt megbillenő kövekről. A férfi elkapta a karját, és megtartotta. Szíve rémülten zakatolt. — A párkány többé nem biztonságos, ingatagok a kövei!

— Csinálok egy kis világosságot, és megnézem. Talán megszilárdíthatom őket a megfelelő igével. Lám, már rendben is van, kicsi lány.

Különös volt számára, hogy a varázsló majdnem ugyanúgy szólította, mint Kezes annyiszor. Amint kigyulladt a halvány világosság, mint valami korhadó égerfadarab vagy ködben bujkáló csillag fénye, és a fekete mélység fölött rálépett a keskeny párkányra, a férfi mögötti félsötétben látta, amint fölmagasodik egy súlyos árny. Kezes alakját ismerte föl benne. Torkát görcs szorította össze, benne rekedt a hang, a kétségbeesett kiáltás.

Amikor a szolga utána nyúlt, hogy ingatag támasztékáról a feneketlen verembe taszítsa, Kóbor fölpillantott, meglátta őt, és a meglepetés vagy harag kiáltásával felé lendítette a botját. A kiáltásra a fény elviselhetetlenül erősen, fehéren fölvillant, egyenesen az eunuch képébe. Kezes egyik hatalmas mancsát a szeme elé kapta, a másikkal kétségbeesetten Kóbor után nyúlt, hogy megragadja, de elvétette, és a mélységbe tántorodott.

Estében nem kiáltott. A fekete gödörből semmilyen hang sem hallatszott, sem teste puffanása, amint a verem aljához csapódik, sem halálüvöltése, egyáltalán semmi. Kóbor és Tenar szorosan a párkányhoz simult, dermedten kapaszkodott az üreg szája szélén, moccanatlanul, fülét hegyezve, de nem hallott semmi zajt.

A fény szürkésen pislákolt, alig érzékelhetően.

— Gyere! — szólt Kóbor, karját felé nyújtva. A lány belécsimpaszkodott, mire három vakmerő szökkenéssel átlendítette a mélység fölött. Kioltotta a fényt. Most megint a lány haladt elöl, mutatta az utat. Teljesen bénának érezte magát, nem gondolt semmire. Néhány pillanat múlva hirtelen megtorpant: „ Most jobbra vagy balra? ”

Megmerevedett.

Pár lépéssel mögötte a férfi is megállt.

— Mi történt? — kérdezte lágyan.

— Eltévedtem. Csinálj világosságot.

— Eltévedtél?

— El… elszámoltam a fordulókat.

— Én számoltam — szólt, és közelebb lépett. — A verem után balra, azután jobbra és megint jobbra.

— A következőnél jobbra ismét — folytatta a lány automatikusan, de nem mozdult. — Csinálj fényt!

— A fény nem mutatja meg a helyes utat, Tenar.

— Semmi sem mutatja meg. Elveszett. Elvesztünk.

A halotti csönd rázárult a suttogására. Elnyelte.

A hideg sötétségben érezte közelében a másik mozgását és melegét. Kinyúlt a keze után és megszorította.

— Csinálj világosságot — könyörgött. — Az alagutak kanyarognak és…

— Nem tudok. Nincs tartalék erőm. Tenar, azok… azok tudják, hogy kijöttünk a kincseskamrából. Tudják, hogy túljutottunk a vermen. Keresnek bennünket, kutatnak az akaratunk, a lelkünk után. Hogy megragadhassák, hogy felfalják. Ezt kell visszaszorítanom. Minden erőmet ez fogja le. Vissza kell tartanom őket, veled együtt. A te segítségeddel. Tovább kell mennünk.

— Innen nincs kiút — sóhajtotta, mégis tett előre egy tétova lépést. Majd még egyet, bizonytalanul, mintha minden lépésnél felhasadna lába alatt a mélység, a fekete üresség a föld szívében. A férfi meleg keze szorította jeges ujjait. Lassan továbbindultak.