Ursula Le Guin: Atuan sírjai

— Gyere haza, Tenar! Gyere haza!

A mély völgyben, a félhomályban kifeslőben voltak az almafák bimbói. Az árnyékba borult ágakon már imitt-amott felpattant egy-egy korai virág, rózsaszín-fehéren, akár valami halvány csillag. A gyümölcsöskert fasorai között, a sűrű, friss, nedves fűben egy kislány szaladt, pusztán a futás öröméért. Nem hallgatott azonnal a hívásra, még egy jó nagy kerülőt tett, mielőtt hazafelé fordult volna. A házikó ajtajában az anya a háta mögött lobogó tűz fényében állva nézte az aprócska alakot, amint bukdácsolva szalad a fűben, a fák alatt sűrűsödő sötétben, mint egy szélfútta bogáncspihe.

A ház sarkánál sáros kapáját tisztogató apa megszólalt:

— Mit csüngsz annyira azon a gyereken? A jövő hónapban úgyis eljönnek érte. Majd meglátod! Akárha eltemetted volna, úgy elmegy. Mi értelme ahhoz ragaszkodni, akit úgyis el kell veszítened? Semmi hasznunk belőle. Még ha fizetnének érte, amikor elviszik, de egy fenét! Csak megfogják, aztán már itt sincsenek, ennyi az egész.

Az anya nem szólt semmit, csak nézte a gyereket, aki most megállt, és fölfelé bámult a fák között. A magas hegyek fölött, túl a kerteken már fényesen ragyogott az esthajnalcsillag.

— Nem is a miénk. Azóta nem az, hogy eljöttek hozzá, és megmondták: ő lesz majd a Sírok papnője. Miért nem törődsz bele végre? — A férfi hangját megkeményítette a panasz és a keserűség. — Hiszen van még négy. Ők itt maradnak, de ez nem. Ne fájdítsd miatta a szívedet. Menjen, ha mennie kell!

— Ha eljön az ideje — szólt az asszony — … el fogom engedni. — Lehajolt az apró, fehér lábacskáin a sáros földön felé szökdécselő gyerek elé, és karjába emelte. Az ajtó felé fordulva meghajtotta a fejét, hogy belecsókoljon a kislány hollófekete hajába, miközben a tűzhelyen fellobbanó lángok fényében megcsillant a saját, halványszőke hajkoronája.

A férfi még odakint maradt. Meztelen talpán érezte a föld hűvösét, fölötte lassan sötétedett a tiszta tavaszi égbolt. Lelkét bánat nyomorította, valami tehetetlen, súlyos, dühös szomorúság, amelyet sohasem lenne képes szavakba önteni. Végül megrázkódott, és asszonya után lépett a tűzfénytől megvilágított kicsi szobába, amelyet betöltött a csilingelő gyermekzsivaj.

Élesen fölrikoltott egy kürt, majd hirtelen elhallgatott. A nyomában beálló csöndet csak a lábak csosszanásának nesze bolygatta meg, amint a lassú szívverés ritmusára döngő dobok tompa ütemére megindultak. A trónterem tetejének résein és két oszlop között, ahol beszakadtak a gerendák és a szarufák, rézsútosan tűzött be a bágyadt napsugár. Az első óra volt ez a napfölkelte után. A hűvös levegőben még egy korai szellő sem rezdült. A padozat márványlapjai közül előtüremkedő dérlepte, elszáradt fűszálak halkan surrogtak, amint végiglegyintett rajtuk a papnők fekete lebernyege. Négyesével vonultak végig a hatalmas termen, a kettős oszlopsorok között. Kimérten dübörögtek a dobok. Egyetlen hang sem pisszent, egyetlen szem sem pillantott föl. A feketébe öltözött lányok kezében égő fáklyák vörös fénnyel pislákoltak, és élesebben villantak föl az oszlopok sötét árnyékában. Odakint, a trónterem lépcsőjén álltak a férfiak: őrök, kürtösök, dobosok. A nagy kapun belülre csak nők léphettek, fekete, csuklyás lebernyegükben vonultak lassan, négyesével az üres trón felé.

Két magas termetű nő haladt az élen, fekete árnyként. Egyikük szikár és rideg, a másik testes, nehézkesen, kácsázva lépkedett. Közöttük haladt egy hatévesforma kislány. Egyenes szabású, fehér ruhácskát viselt. Feje, karja, lába szára csupasz volt, nem viselt cipőt. Szánandóan parányinak látszott. A trónushoz vezető lépcsősor aljánál, ahol sötét rendben sorakoztak már a többiek, a két magas nőalak megállt. Gyengén előbbre taszították a gyermeket.

Úgy tűnt, hogy a magas emelvényen álló trónust mindkét oldalán a tetőtér homályából alácsüngő hatalmas, sötét fátylak függönyözik el. Szemmel nem lehetett megbizonyosodni felőle, vajon valóban függönyök, vagy csak sűrűbb árnyak játszanak a tekintettel. A trón maga fekete volt, karfáján és háttámláján drágakövek és aranydíszítés tompa fénye csillogott. Lenyűgözően hatalmas volt. Egy benne ülő felnőtt törpének látszott volna. Nyilvánvalóan nem emberi méretekre készítették. Üres volt. Csak homály és árnyak lapultak benne.

A gyermek egyedül mászott meg négyet a hét vöröses erezetű márványlépcső közül. Olyan szélesek és magasak voltak a lépcsőfokok, hogy mindkét lábát meg kellett vetnie rajtuk, mielőtt a következőnek nekiveselkedne. A középső lépcsőn, közvetlenül a trónussal szemben vaskos fatőke állt, közepén széles vájat. A gyermek térdre ereszkedett előtte, fejét a vájatba illesztette és enyhén oldalra fordította. Mozdulatlanná merevedett.

Derekán övvel megerősített, világos gyapjúköpenyt viselő alak lépett elő hirtelen a trón jobb oldaláról, és a lépcsőn levonult a gyermekhez. Arcát fehér maszk borította. Ötlábnyi hosszú, fényes acélpengéjű kardot tartott a kezében. Megállás és egyetlen szó nélkül két marokra fogva magasba lendítette a pallost a gyermek vékonyka nyaka fölött. A dobszó elhalt.

Amikor a penge éle csúcspontjára ért és megállt a levegőben, egy fekete alak bukkant föl a trón bal oldalán, és megfogta az áldozatra emelt kardot. A pallos éle villogott a levegőben. Egy hosszú pillanatig így mérte össze erejét a fekete és a fehér alak, akár két arc nélküli táncos, a moccanatlan gyermek fölött, akinek nyaka fehéren villant elő szétváló hajának fekete tincsei közül.

Némán elváltak egymástól, és felszökkentek a lépcsőn, hogy eltűnjenek a hatalmas trónust övező sötétségben.

Ekkor egy papnő lépett elő, és egy kupából valami folyadékot löttyintett a lépcsőre a térdelő gyermekalak mellé. A folt feketén csillogott a terem félhomályában.

A gyermek fölemelkedett, és óvatosan lejött a négy lépcsőfokon. Amikor lent megállt, a két magas papnő fekete, csuklyás kámzsát és köpenyt borított rá, majd ismét visszafordította a lépcső, a sötét folt és a trónus felé.

— Ó, Névtelenek, tekintsetek erre a nektek ajándékozott leányra, aki íme, szintén névtelennek született. Fogadjátok el az életét, életének minden esztendejét, egészen a haláláig, hiszen az is a tietek. Ó, találtassék ő elfogadhatónak! Emésztessék el!

Éles, nyers hangok és kürtök válaszoltak rikoltva:

— Elemésztetett! Elemésztetett!

Ott állt a kicsiny leányka, és fekete kámzsája alól föltekintett a trónra, melynek a karmos lábába, karfájába és háttámlájába ágyazott drágaköveket por borította, faragott támláján pókháló csüngött, és bagolyürülék fehér foltjai éktelenkedtek. A felső lépcsőfokokat közvetlenül a trón előtt, afölött, amelyen az imént térdepelt, halandó láb még sohasem érintette. Oly vastagon lepte őket a por, hogy egyenesen földdel borítottnak tűntek, a márványlapok vöröses erezetét ki tudja, hány esztendő, hány évszázad egymásra rakódó porrétegei takarták el teljesen?

— Elemésztetett! Elemésztetett!

Hirtelen újra megszólalt a dob. Ezúttal jóval gyorsabb pergessél.

A menet némán és csoszogva összeállt, és elvonult a trónus elől, keletnek fordulva, a kapunyílás távolban ragyogó négyszöge felé. Kétoldalt a vastag kettős oszlopok, akár hatalmas sápadt lábszárak törtek a magasba, a tető alatt meglapuló homályba. A papnők között a gyermek, immár talpig feketében, akárcsak ők, ünnepélyesen lépkedett apró, csupasz lábaival a deres fűszálakon, a jéghideg kövezeten. Akkor sem nézett fel, amikor a tető nyílásán bezúduló napfény keresztezte az útját.