Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Úrnőm.

— Mi van, Kosszil?

— Engedélyt kaptam rá, hogy a mai napig intézzem a Névtelenek birodalmának bizonyos ügyeit. Ha úgy kívánod, elérkezett át idő, hogy megtanuld, megismerd és átvedd ezekét az ügyeket, amelyekről eddig nem volt tudomásod.

A lány ablaktalan szobájában üldögélt, látszólag meditálva, de gyakorlatilag nem csinált semmit, és lényegében nem is gondolt semmire. Kellett hozzá bizonyos idő, hogy megváltoztassa jellegtelenül gőgös arckifejezését. Lassan megváltozott hát, bár igyekezett palástolni érzelmeit. Bizonyos ravaszság is vibrált a hangjában, amikor megszólalt:

— A labirintusba?…

— A labirintusba nem lépünk be még, de keresztül kell mennünk a mélysírkamrán.

Kosszil hangjában félelem árnyalata rezdült, vagy csak színlelte az ijedelmet, hogy ezzel Arhát félemlítse meg. A lány sietség nélkül fölemelkedett, és közömbösen mondta:

— Nagyon jó. — Szívét azonban ujjongás töltötte el, amint az Istenkirály papnőjének súlyos alakja nyomában haladt. „Végre! Végre! Megpillanthatom végre a saját birodalmamat!”

Tizenöt éves volt ekkor. Már több mint egy éve, hogy felnőtt nővé érett. Attól a pillanattól nyerte el Atuan sírjai egyetlen papnőjének minden jogát. A Kargád-föld valamennyi főpapnője fölé emelkedett ezzel, ő volt az, akinek még az Istenkirály sem parancsolt. Most már mindenki térdet hajtott előtte, még a sovány Thar és Kosszil is. Bárki szólt hozzá, csak mélységes tisztelettel tehette. De semmi sem változott meg. Semmi sem történt. Miután felszentelésének szertartásai lezajlottak, minden ugyanúgy ment tovább, mint korábban. Ott volt a gyapjú, amelyet meg kellett fonni, a fekete szövet, amelyet meg kellett szőni, gabonát kellett őrölni, és el kellett végezni a különféle szertartásokat. A kilenc éneket minden este elénekelték, évente kétszer áldották meg az ajtókat és táplálták kecskevérrel a sírköveket. A hold fogytán az üres trón előtt táncoltak, így múlt el az egész év, ahogyan az előző év is elmúlt, s talán élete minden esztendejének így kell eltelnie?

Az unalom néha szinte rémületté fokozódott benne, úgy érezte, hogy a torkát szorongatja. A napokban rájött, hogy beszélnie kell róla: ha nem mondhatja el senkinek, biztosan beleőrül. Kezesnek öntötte ki a szívét. Büszkesége visszatartotta attól, hogy a többi lány előtt föltárulkozzon, az idősebb nőknek óvatosságból nem vallotta be érzéseit, de Kezes senki sem volt, csak egy hűséges vén ürü. Az nem számított semmit, amit neki elmond. Ám legnagyobb meglepetésére még válasza is volt a számára.

— Réges-régen — mondta —, tudod, kicsikém, még azelőtt, hogy a négy országrész egyetlen birodalommá egyesült volna, akkor, amikor még nem volt mindnyájunk ura az Istenkirály, egész sereg kisebb király, fejedelem és főnök uralkodott. Szakadatlanul marakodtak egymással. És ide kellett eljönniük, hogy eldöntsék a vitáikat, így volt, bizony, eljöttek innen tőlünk, Atuanról, Karego-Átról, Atniniről, sőt még Hur-át-Hurból is mind a főnökök és fejedelmek szolgáikkal és seregeikkel. És téged kellett megkérdezniük, mit tegyenek. Neked pedig oda kellett állnod az üres trónus elé és közvetítened nekik a Névtelenek tanácsát. Hát szóval így volt régen. Azután, az idő múltával a papkirályok uralma alá került egész Karego-Át, majd később Atuan is. Most pedig, már négy vagy tán öt emberöltő óta az Istenkirályok uralják mind a négy földet. Egyetlen birodalmat kovácsoltak belőlük, így változtak meg a dolgok. Az Istenkirály leválthatja a törvényt megsértő főnököket, és a közöttük dúló viszálykodásban is ő dönt. És mivel maga is isten, amint tudod, nem kell túl gyakran tanácsért folyamodnia a Névtelenekhez.

Arhának végig kellett gondolnia a hallottakat. Az idő nem sokat számított, legalábbis itt a sivatag világában, az örökkévaló kövek árnyékában, ahol az élet ugyanúgy zajlott, változatlanul a világ kezdete óta. Nem szokott hozzá, hogy a dolgok változásán gondolkodjék, azon töprengjen, hogyan múlnak el a régiek és keletkeznek helyettük újak. Nem is volt ínyére, hogy a valóságot ilyen szemmel nézze.

— Az Istenkirályok hatalma sokkal csekélyebb azokénál, akiket én szolgálok — mondta elfintorodva.

— Persze, így igaz… De az ember csak nem mond ilyeneket az istenek szemébe, kicsi lépes mezecském. De még a papnőikébe sem igen.

Belenézve a súlyos alak apró, barna, pislogó szemébe, eszébe jutott Kosszil, az Istenkirály főpapnője, akitől rettegett az első pillanattól, hogy a szent helyre érkezett. És megértette a hallottak lényegét.

— De az Istenkirály és népe elhanyagolja a sírok kultuszát. Egyikük sem jön el soha.

— Küld viszont áldozatul foglyokat. Ezt nem mulasztja el. Sem a Névteleneknek járó ajándékokat.

— Azok az ajándékok! Az ő templomát évente frissen kifestik, félmázsányi arany hever az oltárán, lámpáiban meg rózsaolaj ég! De nézd csak meg a tróntermet… lyukas a teteje, a kupolái roskadoznak, a falaiban patkányok tanyáznak, gerendáin baglyok és denevérek díszelegnek. De még így is túléli az Istenkirályt és minden templomát és minden utána következő királyt is. Itt volt már előttük, és akkor is itt lesz, amikor mindnyájan elenyésztek. Ő maga a dolgok közepe!

— Igen, ő a dolgok közepe.

— Vannak ám ott kincsek is. Thar néha mesél róluk nekem. Tízszer is megtöltenék az Istenkirály templomát. Van ott arany és ősidőkben, száz nemzedékkel ezelőtt, vagy ki tudja, mikor ajándékozott trófeák. Mind ott rejtőzködik a föld alatti vermekben és üregekben. De oda még nem akarnak elkísérni. Csak várakoztatnak, egyre váratnak. Azt azért már tudom, hogy néz ki odalent. Járatok és üregek vannak a terem alatt, az egész szent hely alatt, még itt alattunk is, ahol állunk. Hatalmas alagútrendszer van ott, a labirintus. Olyasmi, mint egy nagy, sötét város a hegy gyomrában. Tele arannyal, régi hősök kardjaival, ősi koronákkal, csontokkal, csönddel és idővel.

Szinte lázálomban, révületben beszélt. Kezes szótlanul nézett rá. Lapos kőarca sohasem fejezett ki sokkal többet némi réveteg, figyelmes sajnálkozásnál. Ezúttal jóval bánatosabb volt, mint máskor.

— Igaz, és mindennek a kincsnek te vagy az úrnője. A csöndé és a sötétségé — mondta.

— Én vagyok. De semmit sem akarnak megmutatni nekem, hacsak azt a néhány föld feletti szobát nem a trónus mögött. Még csak a föld alatti birodalom bejáratait sem mutatták meg. Éppen csak motyognak róluk néha valamit. A saját világomat titkolják el előttem! De mért kényszerítenek rá, hogy várjak, csak várjak?

— Mert még fiatal vagy. És lehet — szólt Kezes sejtelmes vékony hangján —, talán még félnek is, kicsikém. Végül is az már nem az ő birodalmuk. Az a tiéd. Veszélyben vannak, ha belépnek oda. Nincs olyan halandó, aki ne rettegne a Névtelenektől.

Arha nem szólt semmit, de a tekintete lángolt. Már megint Kezes mutatta meg neki, hogyan láthatja másként a dolgokat. Thar és Kosszil mindig olyan csodálatosnak, hűvösnek és erősnek tűnt a szemében, hogy még csak elképzelni sem tudta: félhetnek valamitől. Kezesnek mégis igaza volt. Rettegtek azoktól a helyektől, azoktól az erőktől, amelyeknek Arha része volt, amelyekhez tartozott. Féltek belépni a sötétség birodalmába, el ne eméssze őket.

Most, hogy Kosszil társaságában leereszkedett a kis ház lépcsőjén, majd végigmentek a trónteremhez vezető szeles, lejtős ösvényen fölfelé, ismét a Kezessel folytatott beszélgetés jutott az eszébe, és megint elöntötte az izgalom. De nem számít, hová vezetik el, mit mutatnak meg neki, ő nem fog félni! Mindig tudni fogja, hová vezet az útja.