Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Csússzunk le egy darabon a férfiak oldalán — súgta Arha, mire mindketten hajlékonyan, akár valami gyíkok leereszkedtek a fal külső oldalán addig, hogy a széle alatt megkapaszkodjanak, a belső oldalról láthatatlanul. Onnan hallgatták Kezes lassan közeledő lépteit.

— Húú! Húú! Krumpliképű — csúfolódott Arha, sejtelmes susogással, mint a fűszálak között bóklászó szellő.

A nehézkes csoszogás abbamaradt.

— Hé, ott fönn… — szólt a bizonytalan hang. — Kicsikém! Arha, te vagy?

Csönd.

Kezes továbbcsoszogott.

— Hu-húúú! Krumpliképű!

— Húú! Krumplihasú — utánozta társát Pendelyes, majd nyögdécselni kezdtek, hogy elfojtsák a feltörő vihogást.

— Van ott valaki?

Csönd.

— Óó, jól van, jól van — sóhajtott az eunuch, és komótosan tovább-ballagott. Amikor eltűnt a dombhajlat mögött, a két lány visszakecmergett a fal tetejére.

Pendelyes izzadtan irult-pirult a vihogástól, Arha viszont haragosan nézett maga elé.

— Az ostoba vén ürü, mindenütt a nyomomban van!

— Kutya kötelessége — mondta Pendelyes okoskodva. — Az a dolga, hogy vigyázzon rád.

— Vigyáznak rám azok, akiket szolgálok. Nekik a kedvükre teszek. Másnak nem kell a kedvében járnom. Ezek a vénasszonyok és félemberek jobb lenne, ha békén hagynának. Én vagyok az egyetlen papnő!

Pendelyes rámeredt a másik kislányra.

— Óó — sóhajtotta csöndesen —, tudom, te… Arha vagy…

— Akkor hagyniuk is kellene, hogy az legyek! És nem mindenféle utasításokat osztogatni lépten-nyomon.

Pendelyes egy darabig nem szólt semmit, csak sóhajtozva lógázta húsos lábát, és szemlélte a tágas, sápadt tájat odalent, hogyan emelkedik a távoli, üres, végtelen látóhatár felé.

— Hamarosan eljön az idő, tudod, amikor majd te osztogathatod a parancsokat — szólt végül csöndesen.

— Még két év, és többé már nem leszünk gyerekek. Tizennégy évesek leszünk. Én az Istenkirály templomába kerülök, ez lesz a sorsom. Te pedig valóban a legfőbb papnő leszel. Még Thar és Kosszil is kénytelen lesz engedelmeskedni neked.

Az elemésztett nem szólt semmit. Arca megnyúlt, fekete szemöldöke alatt sápádtan tükröződött vissza szemében az ég halványkék ragyogása.

— Vissza kellene mennünk — szólt Pendelyes.

— Nem!

— A fonoda főnökasszonya biztosan szól Tharnak. Meg hamarosan itt lesz a kilenc ének ideje is.

— Én itt maradok. És te is maradsz!

— Téged nem büntethetnek meg, de engem igen — mondta Pendelyes a maga csöndes módján. Arha nem válaszolt. Pendelyes nehezet sóhajtott, de maradt. A síkság fölött az ég magasán a nap fátyolosan ragyogott. Távol, a lejtő oldalában birkák kolompja szólt elhalón, bárányok bégettek. A tavaszi szellő édeskés illatú, száraz hullámokban áradt.

A kilenc ének ideje már majdnem lejárt, amikorra a két lány visszatért. Mebbét látta őket, amint a „férfiak falán” üldögélnek, és rögtön jelentette is főnökasszonyának, Kosszilnak, az Istenkirály főpapnőjének.

Kosszil vastag lábú, széles arcú teremtés volt. Kifejezéstelen arccal és közömbös hangon szólította föl a két lányt, hogy kövessék. Végigvezette őket a nagy ház kőpadozatú folyosóin, ki a főbejáraton, föl a domboldalon Atwáh és Wuluáh templomához. Ott beszámolt a templom főpapnőjének, a magas, szikár és a szarvas lába szárához hasonlóan inas Tharnak.

Kosszil ráparancsolt Pendelyesre:

— Vedd le a ruhádat!

Nádvessző virgáccsal végigverte a lányt. A vessző itt-ott kissé föltépte a bőrt. Pendelyes némán könnyezve viselte el a büntetést. Vacsora nélkül küldték vissza a fonóhelyiségbe, mondván, hogy másnap sem kap enni egész nap.

— Ha még egyszer rajtacsípnek, hogy a férfiak falára mászkálsz — dorgálta Kosszil —, ennél jóval keményebb fenyítésben lesz részed. Megértetted, Pendelyes? — Kosszil hangja lágy volt, de nem kedves. A lány csak annyit mondott:

— Igen. — És elvonult tekergőzve, amint nehéz, durva ruhája hozzáért a hurkákhoz a hátán.

Arha Thar mellett állva nézte végig a virgácsolást. Most azt figyelte, hogyan szedi rendbe Kosszil a vesszőnyaláb szálait.

Thar hozzáfordult:

— Nem helyes, ha a többi lánnyal látnak szaladgálni és falakon mászkálni. Tudod, hogy te vagy Arha!

Megilletődötten hallgatta, és nem szólt semmit.

— Jobb, ha csak azt cselekszed, amit tenned illik. Te Arha vagy.

Egy pillanatra ráemelte szemét Thar, majd Kosszil arcára. Rettenetes látvány volt a tekintetéből sugárzó mélységes gyűlölet és harag. Ám a sovány papnő mit sem törődött vele. Megkeményítette vonásait, enyhén előredőlt és szinte suttogva mondta:

— Te vagy Arha . Nem maradt semmi a korábbi énedből. Minden elemésztetett.

— Minden elemésztetett — ismételte meg a kislány, ahogy minden áldott nap is hajtogatta hatéves kora óta.

Thar könnyedén lehajtotta a fejét. Ugyanúgy tett Kosszil is, amint elrakta a virgácsot. A lány nem hajolt meg, csak engedelmesen megfordult és elballagott.

Miután a krumpliból és újhagymából álló vacsorát elköltötték némán a keskeny és sötét refektóriumban, majd elénekelték az esti szent himnuszokat, szent igékkel lepecsételték az ajtót, és elvégezték a szótlanság rövid szertartását, véget ért ismét egy munkanap. Ekkor a lányok fölmehettek a hálóterembe, kockázhattak vagy marokkózhattak, míg ki nem hunyt egyetlen mécsesük pisla fénye. Azután még sokáig pusmogtak egymással az ágyban a sötétben. Arha átsétált a szent hely udvarain és hepehupáin a kis ház felé, mint minden este. Egyedül aludt ott.

Az éjszakai szél édesen suttogott. A tavaszi csillagok fényesen ragyogtak, mint megannyi nyíló margaréta a kikeleti réten, mint az áprilisi visszfény csillogása a tenger borzolódó felszínén. De a lány nem emlékezett sem a mezőkre, sem a tengerekre. Föl sem emelte a fejét.

— Itt vagy hát, kicsikém?

— Kezes — mondta ki közömbösen őrizője nevét.

A vaskos árnyék fölemelkedett üdvözlésére, a halvány fény megcsillant tar koponyáján.

— Megbüntettek?

— Engem nem büntethetnek meg!

— Nem, nem… hát persze…

— Engem nem büntethetnek meg. Nem merészelnék.

Nagy mancsait lógatva állt a sötét alak sután és szögletesen. A lány érezte a vadhagyma és a Kezes számára túl rövid, szélein kirojtolódzott, régi, durva, fekete gúnya áporodott verítékszagát.

— Nem nyúlhatnak hozzám. Én Arha vagyok — mondta éles, dühös hangon, és keserű könnyekre fakadt.

A nagy, várakozó kezek fölemelkedtek, átölelték és gyöngéden tartották, egyikük végigsimított varkocsokba font haján.

— Így, így, kis lépes mezecském, kicsiny leánykám.

A leányka hallotta súlyos mellkasa mélyén a lágy dorombolást, és szorosan hozzásimult. Könnyei hamarosan elapadtak, de továbbra is Kezeshez bújt, mintha képtelen lenne fölállni.

— Szegény kicsikém — suttogta, majd fölnyalábolta a gyermeket és bevitte az ajtón magányos hálókamrájába. Gyöngéden lefektette az ágyra. — Akkor minden rendben van, kicsikém?

Arha bólintott, és csöndesen elfordult tőle a sötétben.

A kis ház folyosóján kimérten és hangosan csattogtak Kosszil léptei. A magas, termetes alak betöltötte a helyiség ajtónyílását; a papnő fél térdre ereszkedve pukedlizett előtte köszöntésként, majd ismét hatalmassá nőtt, amint teljes magasságába emelkedett.