Ursula Le Guin: Atuan sírjai

Az ösvényen pár lépéssel mögötte haladó Kosszil megszólalt:

— Úrnőm egyik kötelessége, amint tudja is, hogy föláldozzon bizonyos foglyokat, nemes származású bűnösöket, akik szentségtörés vagy árulás bűnében vétkesek urunkkal, az Istenkirállyal szemben.

— Vagy a Névtelenekkel szemben — szólt vissza Arha.

— Így van. Az viszont nem helyes, ha az elemésztett ezt a feladatát kicsiny gyermek korában is ellátja. De úrnőm többé már nem gyermek. Van néhány fogoly a lánckamrában. Kegyes urunk, az Istenkirály küldte őket városából, Avabátból egy hónappal ezelőtt.

— Nem is tudtam róla, hogy foglyok érkeztek. Miért nem közölték velem?

— A foglyokat éjszaka, titokban hozzák, úgy, ahogy a Sírok szertartásainak ősi szabályai előírják. Úrnőm ezen a titkos úton jár, ha a fal mellett haladó ösvényt követi.

Arha rátért a kupolás trónterem mögötti, a Sírokat körülölelő hatalmas kőfal mellett vezető ösvényre. A fal hatalmas szikladarabokból épült. A legkisebb is többet nyomott egy ember súlyánál, a legnagyobbak pedig szekérderéknyiak voltak. Bár nem faragták meg, mégis igen alaposan illesztették össze őket. A fal teteje itt-ott azért csak leomlott, a szikladarabok formátlan halomban hevertek a földön. Csak nagyon hosszú idő lehetett képes ilyen pusztítást végezni. A sivatagi évszázadok izzó nappalai és fagyos éjszakái, a hegyek ezredéves, észrevehetetlenül lassú, apró mozgásai.

— Milyen könnyű lenne fölmászni a sírkert falán — szólt Arha, amint a tövében haladtak.

— Nincs hozzá elég emberünk, hogy újjáépítsük — válaszolta Kosszil.

— De arra volna emberünk, hogy őriztessük.

— De csak rabszolgák. Bennük pedig nem bízhatunk.

— Megbízhatók azok, ha rájuk ijesztünk. Legyen mondjuk ugyanaz a büntetésük, mint az idegeneké, akik az ő hanyagságuk folytán beteszik a lábukat a falon belüli szent földre.

— És mi légyen ez a büntetés? — Kosszil nem várt választ kérdésére, hiszen ő tanította meg azt Arhának már réges-régen.

— Fejük vétetik a trónus előtt.

— Úrnőm parancsolja tehát, hogy őröket állítsunk a sírkert falára?

— Igen — felelte a lány. Hosszú, fekete ruhaujjának rejtekén a diadal érzésével szorította ökölbe a kezét. Tudta, hogy Kosszilnak semmi kedve akár egyetlen rabszolgát is a fal őrzésére pocsékolnia, különben is teljesen fölösleges elfoglaltság ez, hiszen miféle idegenek járnak errefelé? Aligha volt valószínű, hogy bárki, akár vetetlenül, akár szándékosan észrevétlenül kószálhasson a szent hely mérföldes körzetében. Arra pedig különösen semmi esélye, hogy a Sírok közelébe keveredjen. Ám egy odaállított őrszem a nekik kijáró tisztelet jele volt, és ezzel szemben Kosszil semmiféle hathatós érvet sem állíthat. Engedelmeskednie kell Arha kívánságának.

— Itt vagyunk — szólt Kosszil jeges hangon.

Arha megtorpant. Gyakran sétált a sírkert fala körül ezen az ösvényen, és oly jól ismerte, mint a szent hely bármely más tenyérnyi darabját, tüskebozótját vagy bogáncsbokrát. Bal oldalán a durva, masszív kőfal az ő magasságának háromszorosára emelkedett. Jobboldalt a dombhajlat lapos, sivár völgybe torkollott, amely a túloldalon hamarosan ismét emelkedni kezdett a nyugati hegylánc lába felé. Alaposan körülszemlélődött, de semmit sem vett észre, amit korábban már ne látott volna.

— Ott, a vörös sziklák alatt, úrnőm.

A lejtőn, a faltól néhány yardnyira egy vöröses lávakidudorodás afféle lépcsőt vagy kisebb sziklafokot alkotott. Amikor Arha leereszkedett hozzá, és szembefordult vele, rájött, hogy úgy néz ki, mint valami robusztus, mintegy négylábnyi magas ajtónyílás.

— Most mi a teendő?

Azt már régen megtanulta, hogy a szent helyeken értelmetlen dolog bármely ajtó kinyitásával próbálkozni, amíg nincs tisztában a nyitás trükkjével.

— Úrnőmnek megvan minden kulcsa a sötétség bármelyik bugyrához.

Nővé válásának beavatási szertartása óta Arha egy vaskarikát viselt az övén, rajta egy kis tőrrel és tizenhárom kulccsal. Némelyik hosszú és súlyos volt, de akadt közöttük apró halászhorognyi is. Előhúzta a karikát, és szétterítette tenyerén a kulcsokat.

— Az az — mutatott rá Kosszil az egyik kulcsra, majd vaskos mutatóujját két vöröses, kivájt sziklafelület között egy aprócska résre illesztette.

A hosszú vaspálcán két cifra tollban végződő kulcs belecsusszant a résbe. Arha mindkét kezével szorítva fordította el balra. Nehezen bár, de mégis simán fordult.

— És most?

— Majd együtt…

Közös erővel nekifeszültek a kulcslyuktól balra eső rőt sziklafelületnek. Lomhán, de akadálytalanul és alig hallható súrlódó zajjal elmozdult befelé a rücskös sziklafal egy darabja. Szűk nyílás tárult föl előttük. Mögötte sűrű feketeség.

Arha lehajolt és belépett.

A súlyos és vastag ruhát viselő Kosszil nehézkesen préselte át magát a szűk résen. Amint belül volt, hátát az ajtónak vetette és erőlködve visszanyomta a helyére.

Minden tökéletesen fekete volt. Sehol egy fénysugár. A sötétség szinte úgy nyomta a szemet, mint valami folyadék.

Le kellett hajolniuk, csaknem kétrét görnyedve, mivel a szűk tér még négylábnyi magas sem volt, és Arha kiterjesztett ujjaival mind a két oldalon nyirkos sziklafalat tapintott ki.

— Hoztál valami lámpát?

Önkéntelenül suttogott, mint bárki a sötétben.

— Nem hoztam — jött Kosszil válasza a háta mögül.

Az ő hangja is visszafogott volt, de olyan furcsa árnyalatú, mintha beszéd közben mosolyogna. Kosszil pedig sohasem mosolygott. Arha szíve meglódult. Vére a torkában lüktetett. Ám indulatosan azt ismételgette magában: „Ez az én világom! Ide tartozom. Nem szabad félnem!”

Fennhangon azonban egy szót sem szólt. Megindult előre. Csak egyetlen út állt előttük. Befelé és lefelé haladt a hegy gyomrában.

Kosszil nehézkesen szuszogva követte, súlyos ruhája hallhatóan súrlódott a falakhoz és a padozathoz.

A folyosó egyszer csak váratlanul kiszélesedett és magasabb lett. Arha most már fölegyenesedhetett, és kitárt kezével sem ért sehol falat. Az imént még fojtó és földszagú levegő nedvesebb hűvösséggel érintette az arcát, gyenge rezdülései pedig óriási teret sejtettek. Arha néhány apró, óvatos lépést tett előre az áthatolhatatlan sötétségben. Csosszanó talpa alatt összeütődött két kavics. A gyenge hang visszhangzott. Egyszerre sokfelől: halkuló, távoli és egyre távolodó hullámokban. Az üregnek hatalmasnak kell lennie, magasnak és tágasnak, de nem lehet teljesen üres. Sötét mélyén valami, lehet, hogy láthatatlan tárgyak vagy falkiszögellések felülete ezer szikánkra törte a gyenge visszhangot.

— Pont a sírkövek alatt kell lennünk — súgta a lány, és a suttogás beleszakadt a tátongó sötétségbe, ott száz pókhálóvékony szálra szakadt, és még sokáig csiklandozta a dobhártyát.

— Igen, ez a mélysírkamra. Gyerünk tovább. Én nem tartózkodhatom itt. Kövesd a falat balra. Haladj el három nyílás előtt.

Kosszil suttogása szinte sziszegett, és a halk visszhangok utánaszisszentek. Félt, valóban nagyon félt. Nem szeretett itt lenni a Névtelenek között, egyenesen azok sírjában, pokolsötét barlangjában. Nem az ő helye volt ez, ő nem tartozott ide.

— Fáklyával jövök vissza ide — szólt Arha, amint a falat ujjaival tapogatva haladt előre. Találgatta, milyenek lehetnek a különös sziklaalakzatok, a vájatok és kidudorodások, finom rések és élek, helyenként durvák, mint valami kötél, másutt simák, akár valami csiszolt fémfelület. Nyilvánvalóan emberkéz munkája volt. Lehet, hogy az egész üreget az ősi idők szobrászai faragták ki?