Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Itt tilos világot gyújtani — suttogta Kosszil élesen. Akár ne is mondta volna, Arha tudta, hogy így kell lennie. Ez maga a sötétség birodalma volt, az éj világának kellős közepe.

Ujjai háromszor siklottak át a sziklába vájt sötétséget megszakító nyílásokon. Negyedszerre kitapintotta a benyíló szélességét és magasságát, majd belépett. Kosszil a nyomában.

Ebben az enyhe lejtővel ezúttal fölfelé haladó alagútban baloldalt megint túlmentek egy nyíláson, végül egy kettős elágazásnál jobbra tértek. Mindezt pusztán tapintással kormányozva a mélység vaksötétjében és a föld gyomrának néma csöndjében. Ilyen úton csaknem állandóan kitárt karral, a falat folyamatosan érintve haladhat előre bárki, hogy a megszámolandó nyílások valamelyikét ki ne hagyja vagy az elágazások mellett el ne menjen óvatlanul. A tapintás volt a tájékozódás egyetlen eszköze. Az ott járó nem látta, hanem mintegy kezében tartotta az útját.

— Ez a labirintus?

— Nem, ez még csak a kisebbik útvesztő, a trónterem alatt.

— És hol van a labirintus bejárata?

Arhának tetszett ez a játék a sötétben, még bonyolultabb rejtelmekre vágyott.

— Az a második nyílás, ami mellett a mélysírkamrában elmentünk. Most jobboldalt figyelj egy ajtóra, egy faajtó van ott. Lehet, hogy már el is hagytuk?…

Arha hallotta, amint Kosszil nehézkesen tapogató keze a kőfalhoz súrlódik. Ő éppen csak az ujja hegyével érintette a sziklát, és egyszer csak megérezte a sokkal lágyabb tapintású deszkafelületet. Megtaszította, mire az ajtó könnyed csikordulással benyílt. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert elvakította a fény.

Tágas helyiségbe jutottak. Falait csákánnyal faragták ki, mennyezetéről egy láncon füstölgő fáklya csüngött alá. A helyiséget elárasztotta a fáklya füstje, hiszen semerre sem találhatott kiutat. Csípte Arha szemét. Könnyezett tőle.

— Hol vannak a foglyok?

— Ott!

Lassan ráébredt, hogy a szemközti fal előtt heverő három gyanús csomó — három ember.

— Az ajtó nyitva van. Nincsenek itt őrök?

— Nincs rájuk szükség!

Kicsit beljebb lépett a helyiségbe, tétován lépkedve a füstös homályban. A foglyok mindkét bokájuknál és egyik csuklójuknál fogva a falba erősített jókora vasgyűrűkhöz voltak bilincselve. Ha valamelyikük le akart feküdni, odaláncolt karja továbbra is fölemelve maradt, úgy csüngött alá a gyűrűről. Hajuk és szákálluk mocskos gubancba állt össze, és az árnyakkal együtt eltakarta arcvonásaikat. Egyikük félig feküdt, a másik kettő ült, illetve guggolt. Meztelenek voltak. A belőlük áradó bűz még a füst függönyén is áthatolt.

Úgy tűnt, hogy az egyik Arhára mereszti a szemét. Mintha rávillanó szemeket látott volna, de nem volt biztos a dolgában. A másik kettő meg sem moccant, még a fejét sem emelte fel.

Elfordult tőlük.

— Ezek többé már nem emberek — suttogta.

— Soha nem is voltak emberek. Démonok voltak, szörnyszellemek, akik összeesküvést szőttek az Istenkirály megszentelt élete ellen. — Kosszil szeme megvillant a fáklya rőtes fényében.

Arha döbbenten és kíváncsian pillantott ismét a foglyok felé.

— De hogyan támadhat egy ember egy isten ellen? Hogy történt a dolog? Például te, te talán merészelnél egy eleven isten ellen törni?

Az ülő alak hajának sötét bozontján keresztül rámeredt, de nem szólt semmit.

— A nyelvüket még Avabátban kivágták, mielőtt ideküldték őket — jött Kosszil válasza a homályból. — Ne beszélj hozzájuk, úrnőm! Még beszennyezed velük magad. A tieid ők, de nem arra valók, hogy szólj hozzájuk, nézd őket vagy akár csak gondolj velük. Tieid, hogy a Névteleneknek ajándékozd őket.

— És miként történjen a föláldozásuk?

Arha többé nem nézett a foglyokra. Ehelyett inkább Kosszil felé fordult, hogy súlyos alakjából, hűvös hangjából erőt merítsen. Szédült, a füsttől és a terjengő bűztől rosszullét környékezte, látszólag mégis teljesen nyugodtan gondolkodott és beszélt. Hát nem csinálta végig mindezt már sokszor azelőtt?

— A Sírok papnője tudja a legjobban, milyen halál nem szolgál urainak legnagyobb örömére. Mindig övé a választás. Igen sok lehetőség áll a rendelkezésére.

— Akkor Gobar, az őrparancsnok üsse le a fejüket, és vérük öntessék ki a trónus elé.

— Mintha csak egy kecskeáldozatról lenne szó? — Úgy tűnt, Kosszil elcsodálkozik, látván hiányos képzelőerejét. Arha bambán meredt maga elé. Kosszil tovább mondta a magáét: — Különben is, Gobar férfi. Férfi nem léphet be a Sírok sötétjébe, úrnőm bizonyára jól tudja ezt. Ám ha mégis belép, többé nem távozhat onnan…

— Ki hozta őket ide? Ki táplálja őket?

— Az én templomom őrizői. Dubbi és Váhto. Ők heréltek, és a Névtelenek szolgálatában ugyanúgy beléphetnek ide, akárcsak én magam. Az Istenkirály katonái otthagyták a foglyokat a falon kívül, összekötözve. Én és az őrök hoztuk ide őket a fogolykapun, a vörös sziklák kapuján át. Korábban is mindig így volt. Az élelmet és a vizet egy csapóajtón juttatják le hozzájuk. Ott van a trónus mögött.

Arha fölnézett, és a füstölgő fáklyát tartó lánc vége mellett megpillantott a sziklamennyezetben egy deszka négyszöget. Túl kicsiny volt ahhoz, hogy egy ember átbújhasson rajta, de egy onnan leeresztett kötél végét a középső fogoly éppen elérhette. Megint csak iszonyodva kapta félre a tekintetét.

— Akkor többé ne adjanak nekik sem enni, sem inni. Oltsák el a fáklyát.

Kosszil bólintott.

— És mi legyen a tetemükkel, ha kimúltak?

— Temesse el őket Dubbi és Váhto abban a hatalmas teremben, ahol átjöttünk, a mélysírkamrában — szólt a lány, egyre inkább hadarva és elvékonyodó hangon. — És sötétben végezzék a dolgukat! Az én uraim majd felfalják a testüket.

— Így lesz.

— És jól is van így, Kosszil?

— Igen, jó lesz így, úrnőm.

— Akkor gyerünk innen! — szólt Arha metsző hangon. Ezzel megfordult, és visszasietett a deszkaajtóhoz, majd ki a lánckamrából, az alagút sötétjébe. Kellemesnek tűnt ott, akár egy csillagtalan éjszaka, békés, csöndes, nem látni semmit, nincs fény, életnek nincs jele. Belemerült a tiszta sötétségbe, és úgy tört keresztül rajta, mint az úszó a tajtékzó habokon. Kosszil is utánairamodott, a nyomában haladt, egyre jobban lemaradva, lihegve és tántorogva. Arha tétovázás nélkül haladt végig újból az elkerülendő nyílások mellett, a megfelelő úton, keresztül a visszhangos mélysírkamrán és kúszott végig, hétrét görnyedve fölfelé a bezárt sziklakapuhoz vezető utolsó alagúton. Ott aztán lehajolt még jobban, és előkereste az övén függő karikán azt a bizonyos hosszú kulcsot. Az előtte meredező láthatatlan kőfalon szemernyi fény sem villant. Ujjaival végigtapogatta, valami zár, retesz vagy kilincs után kutatva, de nem talált semmit! Ugyan hová illik a kulcs? Hogyan kerülhet ki innen?

— Úrnőm!

Kosszil visszhangok által megsokszorozódott hangja messziről suhant utána.

— Úrnőm, azt az ajtót belülről nem lehet kinyitni!

— Erre nincs kiút! Itt nincs visszatérés!

Arha nekitámolyodott a falnak. Nem szólt semmit.

— Arha!

— Itt vagyok!

— Erre!

Négykézláb, kúszva ment vissza a folyosón, akár egy kiskutya, Kosszil szoknyájához.

— Jobbra! Gyerünk! Én nem lábatlankodhatok ott soká! Ez nem az én világom. Kövess!