Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Maga Thar is csak keveset tudott róla. Csak néhány helyiség nevét meg azoknak a folyosóknak és fordulóknak a sorát, amelyeken át vagy túl kellett menni, hogy oda eljuthasson. Mindezeket elmondta Arhának, de semmi áron sem rajzolta volna le a porba, vagy mutatta volna meg akár a levegőben. Maga sem tette be soha oda a lábát, életében nem járt a labirintusban. Viszont amikor Arha megkérdezte tőle: „Hogyan lehet visszajönni a festett teremre nyíló vaskaputól?”, vagy: „Melyik alagút vezet a csontok termétől a folyó melletti folyosóhoz?” — akkor Thar hallgatott egy percig, majd monoton hangon fölsorolta az összes különös utasítást, amit még a valaha élt Arhától megtanult: ennyi és ennyi kereszteződésen menj keresztül, itt meg itt fordulj balra és így tovább és így tovább. Arha mindezt kívülről megtanulta, akárcsak Thar, mi több, gyakran az első hallomásra. Éjjelente, az ágyban fekve ismételgette magában, próbálta maga elé képzelni a legfontosabb üregeket, helyeket és fordulókat.

Thar megmutatta Arhának a rengeteg kémlelőnyílást, amely minden épületből és templomból, sőt a szabadból, elmozdíthat szikladarabok alól nyílt az útvesztőbe. A kőfalú alagutak pókhálója beszőtte az egész szent hely alját, sőt helyenként még túl is nyúlt a falakon. Többmérföldnyi alagút húzódott odalent a sötétben. Az ott élők közül senki sem tudott a minden léptük alatt megbúvó útvesztőről, csak ő, a két másik főpapnő és a melléjük rendelt különleges szolgák, a három eunuch: Kezes, Váhto és Dubbi. A többiek között csak titokban elsuttogott pletykák terjengtek róla. Annyit tudtak csupán, hogy barlangok és különféle üregek vannak a sírkövek alatt. De senki sem akart bármiféle kapcsolatba kerülni a Névtelenekkel és a nekik szentelt helyekkel. Biztos úgy gondolták, hogy minél kevesebbet tudnak minderről, annál jobb. Arha természetesen nagyon is kíváncsi volt minderre, és mivel tudott a kémlelőnyílások létezéséről, szerette volna megtalálni őket. Olyan jól el voltak azonban rejtve a padozatok kőlapjaival vagy a sivatag talajában, hogy egyetlenegyet sem talált meg, még a saját kis házában sem, mindaddig, amíg Thar meg nem mutatta neki.

Egy kora tavaszi éjszakán meggyújtott egy gyertyás viharlámpást, majd lemenvén eloltotta, átment vele a mélysírkamrán a vörös sziklakapu bejárati folyosójától balra nyíló második alagút torkolatához.

Vagy harminc lépést tett meg lefelé a szűk járatban, azután áthaladt egy ajtónyíláson. Kitapintotta a falba ágyazott vas ajtókeretet. Ez alkalommal eddig terjedt a felfedezőútja. Később a vasajtón túl végigment a hosszú alagúton, majd amikor a járat jobb felé kanyarodott, meggyújtotta a gyertyát. Itt már szabad volt világítani. Ez a hely már nem tartozott a mélysírkamra rendszeréhez. Most már kevésbé szent, de talán még veszedelmesebb helyen volt. Végre behatolt a labirintusba.

A gyertyavilág kis fénykörét körülölelték a nyers kőfalak, a padozat és a mennyezet síkjai. Moccanatlanul állt a halott levegő. Előtte és mögötte sötétbe veszett a hosszú alagút.

Minden járat egyforma volt. Keresztül-kasul keresztezték egymást. Nagy gonddal számlálta a kanyarokat és átjárókat, magában mormolva Thar utasításait, holott fejből is betéve tudta őket. Mégis, borzasztó lett volna eltévedni a labirintusban. A mélysír-kamrában és a körülötte lévő rövidebb járatokban Kosszil vagy Thar még megtalálta volna, talán még Kezes is utánaeredt volna, hiszen oda többször is elvitte magával. Itt azonban még egyikük sem járt soha. Egyedül ő maga. Kevés hasznára válna, ha utánajönnének a mélysírkamrába, és ott keresnék kiáltozva, mialatt ő vagy félmérföldnyire tévelyegne valamilyen össze-vissza gyűrűző járatban. Maga elé képzelte, hogy hallja a kiáltásaikat, amint visszhangozva végigrobajlanak minden folyosón, hogy megpróbál a hangok irányában visszamenni, de egyszer eltévedvén, csak még jobban belegabalyodna az útvesztőbe. Olyan élénken gondolta mindezt, hogy egy pillanatra meg kellett állnia: mintha valóban hívó szót hallana a távolból. De néma volt körülötte minden. Különben sem tévedhetett el. Nagyon óvatos volt, és a saját világában, a saját birodalmában járt. A sötétség, a Névtelenek erői úgy irányítják itt a lépteit, ahogy a labirintusba bemerészkedő bármely más halandó lábát tévútra vezetnék.

Az első alkalommal nem ment túl messzire, de ahhoz éppen elég mélyre, hogy végletes magányának és függetlenségének furcsán kesernyés, de mégis kellemes érzése egész valóját kitöltse, azután újra meg újra visszacsábítsa a mélységbe, minden alkalommal messzebb és messzebb. Eljutott a festett terembe, a hatos elágazáshoz, végighaladt a legkülső alagúton, és behatolt abba a különös járatba, amely a csontok kamrájához vezetett.

— Mikor készült a labirintus? — kérdezte egy alkalommal Thartól. Mire a szikár, vékony csontú papnő így válaszolt:

— Nem tudom, úrnőm. És senki sem tudja.

— És mi végre csinálták?

— A Síroknak szánt ajándékok és kincsek elrejtésére és azok megbüntetésére, akik el akarták lopni ezeket a kincseket.

— Minden kincs, amit eddig láttam, a trónus mögötti szobákban és az alattuk lévő pincékben rejlik. Mi lehet még a labirintusban?

— Sokkal értékesebb és sokkal ősibb kincsek. Szeretnéd megnézni őket?

— Igen, igen!

— A sírok kincstárába senki sem léphet be rajtad kívül. Szolgáidat magaddal viheted a labirintusba, de a kincseskamrába már nem. Még ha mondjuk Kezes tenné be oda a lábát, ez is fölébresztené a sötétség haragját. Sohasem távozhatna a labirintusból elevenen. Oda csak egymagád mehetsz, míg világ a világ. Én tudom, hol van a nagy kincstár. Megmondtad nekem tizenöt éve, mielőtt meghaltál, hogy ismét elmondhassam neked, ha újból visszatérsz. Elmondhatom, melyik utat kell követned arrafelé a festett termen túl. A kincseskamráé pedig az az ezüstkulcs, ott a karikádon, amelyiknek a szára sárkány alakban végződik. De oda egyedül lehet csak menned.

— Mutasd meg hát az utat.

Thar elmagyarázta neki, és ő megjegyezte, ahogyan mindent megjegyzett, amit valaha hallott. Mégsem ment el, hogy megnézze a sírok nagy kincstárát. Visszatartotta valami titokzatos érzés, amelyet sem akaratával, sem eszével nem volt képes még felfogni. Vagy talán tartalékolni akart magának valamit, valamit, ami még előtte van, ami némi reménysugarat gyújt számára ezeknek az alagutaknak a mélyén, ahol végül mindig csupasz falakba ütközött, vagy éppen poros, vak, üres kamrákban kötött ki. Még várnia kellett, mielőtt megláthatja a kincseket.

Végtére is, talán nem látta őket már azelőtt?

Még mindig furcsa érzésekkel töltötte el, amikor Thar vagy Kosszil olyasmiről beszélt neki, amit halála előtt látott vagy éppen mondott. Azzal tisztában volt, hogy valóban meghalt és újjászületett abban az órában, amikor a régi teste kimúlt. És nemcsak egyszer, tizenöt évvel ezelőtt, hanem ötven éve is meg azelőtt meg azelőtt, visszafelé az évek és évszázadok, az egymást követő nemzedékek során, egészen az idők legkezdetéig, amikor a labirintust kivájták, a sírköveket felállították, és a Névtelenek első papnője eljárta legelső táncát az üres trónus előtt. Egy volt ez a számtalan élet, és az övé. Ő volt az első papnő. Minden emberi lény új életet nyer halála után, de egyedül ő, Arha születik újjá a maga képében. Vagy százszor végigismételte az útvesztő járatait és fordulóit, amelyek végül elvezettek a rejtett kamrához.