Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Arha jó darabig tűnődött, majd megszólalt:

— Nagyon bátrak vagy nagyon ostobák lehettek azok az emberek, ha merészeltek behatolni a Sírokba. Talán nem ismerik a Névtelenek hatalmát?

— Nem — szólt Kosszil rideg hangján —, azoknak nincsenek isteneik. Varázslatokat művelnek, s közben azt hiszik, ők maguk az istenek. De nem azok. És amikor meghalnak, végleg elvesznek, nem születnek újjá. Porrá és csontokká válnak, szellemük még együtt sír a széllel egy darabig, amíg a vihar széjjel nem kergeti őket. Nincs halhatatlan lelkűk.

— És miféle varázslatokat űznek? — kérdezte Arha elbűvölt kíváncsisággal. Nem emlékezett rá, hogy egyszer ráparancsoltak, forduljon el, ne nézzen a Belső-földekről érkezett hajókra. — Hogyan csinálják? És mire való az egész?

— Trükkök, csalás, szemfényvesztés az mind — válaszolt neki Kosszil.

— Annál azért valamivel több — szólalt meg Thar —, mármint ha a mesék legalább részben igazat is mondanak. A nyugati varázslók el tudják állítani és fel tudják támasztani a szelet, s az arra fúj, amerre ők akarják. Ezt mindenki elismeri, így van minden mesében. Ezért olyan kiváló tengerészek. A varázsszelet befogják a vitorlájukba, és arra hajóznak, amerre csak akarnak. A viharokat meg el tudják csitítani. Azt is beszélik, hogy fényt is tudnak támasztani, amikor csak akarnak, meg… sötétséget is, és sziklából drágakövet, ólomból aranyat csinálnak. Egyetlen szemvillanás alatt hatalmas palotát vagy egész várost teremtenek, legalábbis így látja, aki nézi, no és medvévé, sárkánnyá vagy éppen hallá változhatnak, ahogy a kedvük tartja.

— Én nem hiszek ebben az egészben — szólt közbe Kosszil. — Azt, hogy veszedelmesek, milliónyi trükköt tudnak és sikamlósak, akár az angolna, azt elhiszem. De azt is beszélik, hogy ha elveszik tőlük fából faragott varázsbotjukat, ezzel minden erejük is odavan. Bizonyára gonosz rúnákat véstek ezekre a varázslóbotokra.

Thar megint csak megrázta a fejét.

— Tényleg van varázslóbotjuk, de ez csak egy szerszám, amivel közvetítik a bennük rejlő varázserőt.

— De honnan merítik a varázserejüket? — kérdezte Arha. — Honnan származik ez az erő?

— Lárifári — szólt Kosszil.

— Így beszélik — mondta Thar. — Ezt mondta egyszer, nekem valaki, aki találkozott a Belső-földek egyik nagy varázslójával, egy nagy mágussal, ahogy ők mondják. Foglyul ejtették egy nyugati hadjárat alkalmával. Fölmutatott nekik egy száraz fából faragott botot, és mondott neki valamit, és lám csak! A bot fényt sugárzott. Azután még egy szót szólt, és láss csudát, a boton érett piros almák termettek! Ezután kiejtett még egy varázsigét, és a bot, a fény, az almák mind eltűntek, a varázslóval együtt. Egyetlen szóra úgy eltűnt, akár a szivárvány vagy egy szempillantás, nyoma sem maradt. Többé sohasem látták azon a szigeten. Lehetséges, hogy mindez csupán szemfényvesztés?

— Bolondokat könnyű még bolondabbá tenni — mormogta Kosszil.

Thar nem szólt többet, elkerülendő a veszekedést, de Arha megrettent tőle, hogy végleg elvetik a témát.

— És hogy néz ki ez a varázslónépség — kérdezte —, igaz, hogy tetőtől talpig feketék, a szemük meg fehéren villog?

— Feketék és gonoszok. Én még egyetlenegyet sem láttam — szólt Kosszil önelégülten, megriszálta súlyos tomporát az alacsony zsámolyon, kezét a tűz felé nyújtotta.

— Tartsák távol tőlünk őket az ikeristenek — dünnyögte Thar.

— Többé soha nem jönnek vissza ide — mondta Kosszil. Tovább pattogott a tüzecske, dörömbölt a tetőn a sűrű eső, odakint, a homályos előtérben izgatottan fölkiáltott Kezes:

— Aha! Ide nekem egy felet! Egy fél az enyém!

Ahogy télre fordult megint az esztendő, meghalt Thar. Nyáron valami emésztő nyavalya támadta meg. Ő, aki mindig szikár volt, most egyenesen csontvázzá aszalódott, ő, aki mindig szűkszavú volt, ezután már egyetlen szót sem szólt. Talán csak Arhához, néha, amikor kettesben voltak. Végezetül még ez is elmaradt, és Thar némán elment a sötétség birodalmába. Halála után Arha keservesen hiányolta őt. Igaz, Thar meglehetősen rideg volt, de sohasem volt kegyetlen. Büszkeségre nevelte Arhát, nem rettegésre.

Most már csak Kosszil maradt.

Az iker Istenfivérek templomának új főpapnője csak tavasszal érkezik majd meg Avabátból. Addig Arha és Kosszil osztotta meg a szent hely fölötti uralmat. Az idős nő „úrnőmnek” szólította a lányt, és köteles volt engedelmeskedni esetleges parancsainak. Arha azonban megtanulta, hogy ne parancsolgasson Kosszilnak. Igaz, megvolt erre a joga, de nem volt elegendő hatalma hozzá. Rettenetes erő kellett volna ahhoz, hogy szembeszegüljön Kosszil féltékenységével minden fölötte álló hatalommal szemben és gyűlöletével mindaz iránt, ami fölött nem ő uralkodik.

Amióta Arha (a gyengéd Pendelyes révén) rájött, hogy egyáltalán létezhet hitetlenség, és bár megrémítette, mégis elfogadta annak valóságosságát, Kosszil iránt is kimértebb érzéseket táplált, már-már megértette őt. Kosszil szívében nem volt imádat a Névtelenek vagy más istenek iránt. Számára semmi sem volt szent, csak a hatalom. Most Kargád-föld uralkodójának kezében volt ez a hatalom, ezért Kosszil szemében ő volt az igazi istenkirály, valójában csak az ő szolgálatára volt hajlandó. Számára a templomok csupán egyszerű díszletek voltak, a sírkövek csupasz szikladarabok, Atuan sírjai sötét, bár félelmetes, de puszta üregek a föld méhében. Ha hatalmában áll, teljesen elhagyta volna az üres trónus kultuszát. Talán még a legfőbb papnővel is végzett volna, ha merészeli.

Arha még ezzel az utóbbi ténnyel is teljes lelki nyugalommal nézett szembe. Bizonyára Thar is segítségére volt ebben, bár nyíltan soha egyetlen szót sem ejtett ilyesmiről. Betegségének kezdetén, mielőtt még hatalmába kerítette a némaság, megkérte Arhát, hogy pár naponta látogassa meg. Ilyenkor beszélt hozzá, sok mindent elmondott az Istenkirály és elődei viselt dolgairól, arról, hogy zajlik az élet Avabát-ban; olyan dolgokról, amelyeket egy fontos papnőnek ismernie kellett, ha nem voltak is igazán hízelgőek az Istenkirályra és udvarára nézve. Mesélt neki a saját életéről, és arról is, hogyan nézett ki és mit cselekedett Arha az előző élete során. Néhanapján, igaz, nem túl gyakran, arra is figyelmeztette, milyen veszélyek leselkedhetnek rá jelenlegi életében. Kosszil nevét soha nem ejtette ki a száján. Arha viszont már tizenegy esztendeje volt Thar tanítványa. Nem kellett neki több egy utalásnál vagy hangsúlynál, hogy megértsen és örökre megjegyezzen valamit.

Miután elcsitultak a gyászszertartások zűrzavarának sötét hullámai, Arha, ha tehette, elkerülte Kosszilt. A hosszadalmas napi munka és szertartások végeztével visszavonult magányos szállására, és amikor csak ideje engedte, besomfordált a trónus mögötti helyiségbe, kinyitotta a csapóajtót és leereszkedett a sötétség birodalmába. Nappal vagy éjszaka — odalent teljesen mindegy volt — alapos rendszerességgel végezte uradalmának földerítését. A legmélyebb szentségességgel fölruházott mélysírkamra szigorúan tilalmas hely volt mindenki számára, kivéve a főpapnőket és legbizalmasabb heréltjeiket. Ha bárki más, férfi vagy nő betéved oda, biztosan halálra sújtja a Névtelenek sötét haragja. A régen és alaposan megtanult szabályok közül azonban egyik sem tiltotta, hogy belépjen a labirintusba. Erre nem is volt szükség. Hiszen oda csak a mélysírkamra felől lehetett behatolni. Különben is: talán figyelmeztetni kell a legyet, hogy ne repüljön bele a pókhálóba?