Ursula Le Guin - Atuan sírjai

…Olyasmit látott, amit még soha, még ha ez volt a századik élete, akkor sem. Megpillantotta a sírkövek alatti felmérhetetlen üreget, amelyet nem emberkéz vájt ki, hanem maga a föld méhének féktelen ereje. Kristályok ékesítették, hófehér mészkőtűk és cseppkövek díszítették mindenütt, ahol az idők vizei munkálkodtak eónok óta. Csillogó tetejével és ragyogó falaival szikrázott ez a kifinomult, rafinált gyémántpalota, ez a kristályház és ametisztkastély, amelyből dicsfény űzte ki a végtelen múlt sötétjét.

A csodát előidéző fény nem volt erős, mégis vakította a sötétséghez szokott szemet. Lágy ragyogás volt ez, olyasmi, mint a lidércfény, amint lassan haladt a hatalmas csarnokon keresztül, ezernyi apró csillanást verve vissza az ékköves mennyezetről és ezernyi árnyékot vetve a falak fantasztikus vésetei nyomán.

A fény egy fából faragott bot végén világolt, füst nélkül, nem is emésztve a fát. A botot emberi kéz tartotta. Arha az arcot is kivehette a halvány fényben. Egy sötét arcot. Egy férfi arcát!

Meg sem moccant.

Az alak sokáig rótta keresztül-kasul a termet. Úgy járkált, mintha keresne valamit, bepillantott a leomló kőcsipkék mögé, vizsgálgatta a mélysírkamrából kivezető folyosók torkolatát, de egyik alagútba sem lépett be. A Sírok papnője pedig mozdulatlanul állt tovább az átjáró sarka mögött. Várakozott némán.

Bizonyára az fért legnehezebben a fejébe, hogy egy idegen áll előtte. Nagyon-nagyon ritkán látott idegeneket. Először azt hitte, hogy az egyik őr, de nem… talán valaki a falakon kívülről, egy kecskepásztor, egy strázsa vagy a szent hely valamelyik rabszolgája. Azért jött, hogy kikémlelje a Névtelenek titkait, s talán hogy valamit elemeljen a sírok mélyéről…

Hogy lopjon valamit. Kirabolja a sötétség erőit!

Szentségtörés! A szó lassan formálódott meg Arha tudatában. Egy férfi állt előtte, és férfi lába sohasem érintheti a Sírok, a szent hely földjét. Ő mégis behatolt ide. Világosságot gyújtott ott, ahol a fény tilos, ahol sohasem volt fény a világ kezdetei óta. De miért nem sújtják porrá őt a Névtelenek?

Most éppen a sokszor megbolygatott és feltúrt sziklás padozatot szemlélte, így már látható volt, hogy többször fölásták és visszatemették. A sírgödrök kivájásakor felszínre került nyers és érintetlen rögök egy részét nem döngölték vissza a padozat síkjába.

Urai és parancsolói azt a hármat elemésztették. De miért nem falják föl ezt? Mire várnak vajon?

Talán hogy az ő kezük mozduljon, az ő hangjuk szólaljon meg?…

— Menj innen! Menj! Takarodj! — sikoltotta egyszerre torkaszakadtából. Harsogó visszhangok száguldoztak és zengtek végig a termen. A sötétséget mintegy háttérbe szorítva, meglepett arc fordult felé, és az üreg rezgő homályán keresztül egy pillanatig talán látta is őt. Aztán kihunyt a fény. A vibrálás megszűnt. Csak vaksötét és néma csönd maradt.

Ismét képes volt gondolkodni. Fölszabadult a fény bűvölete alól.

Csak a vörös sziklák kapuján, a foglyok kapuján hatolhatott be, tehát menekülése útját is biztosan arra keresi majd. Könnyedén és zajtalanul, mint a puha szárnyú baglyok, futott végig a terem falának félkörén a csak befelé nyíló ajtóhoz vezető szűk folyosó bejáratához. Behajolt a nyílás torkolatába. Nem érzékelt huzatot a külső világból. A behatoló nem támasztotta ki az ajtót befelé jövet. Azóta rég becsapódott, és ha most az alagútban van, ott csapdába is esett.

De az idegen nem volt a folyosóban. Ebben egészen biztos lehetett. Ilyen közelről ezen a szűk helyen hallania kellett volna a lélegzését, érzékelnie a melegét, egyáltalán az élete lüktetését. Abban az alagútban nem volt senki. Fölegyenesedett és hallgatózott. Ugyan, merre mehetett az idegen?

A sötétség úgy préselődött a szemére, mint valami szoros kötés. Teljesen megzavarodott attól, hogy látnia kellett a mélysírkamrát. Zúgott tőle a feje. Olyan helynek ismerte eddig, amelyet csak füllel lehet fölmérni, ujjai tapintásával, a sötétségben lengedező hűvös levegő által. Maga volt az a végtelenség. Olyan titok, amely szemmel sohasem fogható be. És most meglátta. A rejtély nem rémületnek adott helyet a szívében, hanem a szépség érzetének, a sötétségnél sokkal lenyűgözőbb titoknak.

Lassan, bizonytalanul haladt tovább. Bal kézzel tapogatta ki az utat, azt a benyílót, amely a labirintusba vezetett. Ott megpihent egy pillanatra, és hallgatózott.

De a füle sem mondott neki többet, mint a szeme. Ám amint ott állt, egyik kezével a sziklaalagút egyik, másikkal a másik falának feszülve, megérezte a kőfal halvány, különös rezdüléseit. A megdermedt, mozdulatlan levegőben pedig valami, oda nem tartozó illatot. A feje fölött odakint, a szabad ég alatt, a sivatagi völgyekben tenyésző vadzsálya illatát.

Lassan, nyugodtan indult meg a szűk folyosón, egyenesen az orra után.

Tálán vagy száz lépést tehetett meg, amikor meghallotta őt. Csaknem olyan nesztelenül mozgott, mint ő maga, de a lába nem volt olyan biztos a sötétben. Könnyed csusszanást hallott, mintha a másik megbotlott volna az egyenetlen padozaton, azután nyomban visszaszerezte az egyensúlyát. Többé semmi nesz. Egy picinykét kivárt, azután lassan továbbhaladt, jobb keze ujjaival könnyedén és lazán érintve a kőfalat. Végre egy kerek vasrúdra kulcsolódott a keze. Itt megállt, ujjai fölsiklottak a vasrúdon, majdnem olyan magasra, ameddig fölért. Megmarkolta az ott kitüremkedő vaskallantyút. Hirtelen mozdulattal, minden erejét megfeszítve lerántotta a fogantyút.

Félelmes csikorgás és kattanás hallatszott. Halványkék szikrák záporoztak elő. Cikázó visszhangjuk elhalt mögötte a folyosó mélyén. Ekkor előrenyújtotta a kezét, és alig néhány hüvelyknyire az arca előtt kitapogatta egy vasajtó hólyagos felületét.

Mély levegőt vett.

Lassan visszaballagott a mélysírkamrába, majd ott jobb felé fordulva fölmászott a trónterem csapóajtajához vezető lépcsőn. Nem sietett, óvatosan lépdelt, holott már nem kellett volna csöndben maradnia. Megfogta az ő tolvaját. Amelyiken az idegen belépett, az egyetlen ajtó volt a labirintusba vagy onnan kifelé. És ezt az ajtót is csak kívülről lehetett kinyitni.

Ott volt hát most lent az idegen, a föld alatti sötétségben, ahonnan többé sohasem jöhet elő.

Lassan, egyenes derékkal lépkedett el Arha a trónus mellett és ment végig a hosszú oszlopcsarnokon. Ott, ahol a magas három lábon álló egyik lapos bronztálban vörösen izzott a faszénparázs, elfordult, és megindult fölfelé, a trónushoz vezető hét magas lépcsőfokon.

A legalsó lépcsőnél térdet hajtott, és homlokával érintette a jó vadászbaglyok által elejtett rágcsálók csontjaival borított, poros követ.

„Bocsáss meg nekem, hogy láttam, amint a sötétséged meghasad — könyörgött, elméjében morzsolva a szavakat. — Bocsáss meg, hogy láttam, hogyan gyalázzák meg a sírjaidat. A bosszú nem marad el! Ó, hatalmas uraim, maga a halál teszi őt elétek, és a lelke sohasem születhet újjá…”

Bárhogyan szőtte is az imádság szavait, lelki szemei előtt ott vibrált a megvilágított üreg, az élet jele a halál birodalmában. A szentségtörés láttán kelt rémület és a tolvajjal szembeni harag helyett csak az járt az eszében: „Milyen furcsa volt az egész, milyen különös!”

„Mit mondjak Kosszilnak? — kérdezte magától, amint kilépett a jeges téli szélbe, magára húzva fekete csuklyáját. — Semmit. Most még semmit. Én vagyok a labirintus úrnője. Ez a dolog nem tartozik az Istenkirályra. Talán majd szólok neki, ha a tolvaj már meghalt. De hogyan öljem meg? Oda kell vinnem Kosszilt, hogy lássa, amint kimúlik. Kosszil imádja a halált. De mi a fenét kereshetett az idegen? Biztosan őrült! És egyáltalán hogyan juthatott be? Csak Kosszilnak és nekem van kulcsom a vörös sziklák kapujához és a csapóajtóhoz. Máshol nem jöhetett be, csak a vörös sziklák kapuján. Azt pedig csak egy varázsló nyithatja ki… Egy varázsló…”