Ursula Le Guin - Atuan sírjai

A folyóparton, a jégbe fagyott nádszálak között hasalva, nem is tudva, hol van és mit cselekszik, Arha a hideg szikla résére szorította a száját, kezével tölcsért formált, hogy a hangja el ne vesszen, és leszólt a sötétbe:

— Hé, varázsló! — Hangja átsiklott a szűk kőtorkon, és hidegen szisszent a föld alatti folyosó üres térében.

A férfi összerezzent, és nehézkesen talpra állt, végleg kilépve így a fölülről leselkedő látóteréből. A lány ismét a lyukhoz szorította a száját, és leszólt:

— Menj vissza a víz felőli fal mellett a második fordulóig. Ott térj el jobbra, egy fordulót hagyj ki, majd megint jobbra menj tovább. A hatos kereszteződésnél megint csak jobbra. Azután balra, jobbra, balra és megint jobbra. Ha odaérsz, maradj a festett teremben.

Amint odébb mozdult, hogy jobban belásson, a kémlelőnyíláson beszökkent egy halvány napsugár egy pillanatra. Az idegen megint a látómezejében volt. Fölfelé nézett, egyenesen a kis nyílásba. Arca, amelyen a lány valami sebhelyeket is megsejtett ezúttal, feszült kíváncsiságtól fénylett. Ajka fekete volt és cserepes, szeme lázasan ragyogott. Fölemelte a botját, a kukucskáló lány szeméhez egyre közelebb és közelebb juttatva a fényt. Arha ijedtében hátrahőkölt. A kémlelőlyukra rácsapta sziklafedelét, letakarta törmelékkővel, fölemelkedett, és sebesen visszasietett a palotába. Észrevette, hogy a keze reszket, néha szédülés fogta el. Nem tudta, mitévő legyen most.

Ha a fogoly követi az utasításait, a vasajtó felé halad majd, és a festett terembe jut. Nem volt ott semmi, semmi értelme sem volt, hogy odamenjen. A képek termének a tetején is volt egy kémlelőnyílás. Nagyon kényelmes, az Istenfivérek templomának kincseskamrájában. Lehet, hogy éppen ezért gondolt erre a helyre. Igazán nem tudta, miért. Arra se igen tudott volna választ, mi végre szólt az idegenhez.

Valamelyik leskelődőn leengedhetett volna neki egy kis vizet, hogy azután hívja abba a terembe. Ez valamivel meghosszabbítaná az életét. Tulajdonképpen addig, ameddig csak akarja. Ha alkalmanként lejuttatna neki némi vizet és egy kevés ennivalót, akkor napokig, hónapokig járhatná a labirintus folyosóit. Ő pedig megleshetné a kémlelőlyukakon. Megmondaná neki, merre talál vizet vagy élelmet. Néha persze félrevezetné, s így hiába menne valahova, de mindig csak menne, menne… Ez megtanítaná, hogy gúnyolja ki a Névteleneket, hogy hivalkodjon nyomorult férfi mivoltával a halhatatlan holtak temetőjében.

Viszont mindaddig, amíg ott lesz az idegen, ő nem léphet be a labirintusba. „De miért?” — kérdezte magától, és nyomban meg is válaszolt: — „Mert kimenekülhetne a vasajtón, amelyet nyitva kell hagynom magam után.” De nem juthatna tovább a mélysírkamránál. Igazság szerint félt tőle, hogy a szemébe nézzen. Félt a varázserejétől, a tudásától, amelynek segítségével behatolt a mélységbe, attól az erőtől, ami fényt varázsolt a botja végére. De talán ennyire félnie kell mindettől? A sötétség birodalmán uralkodó erők az ő oldalán voltak, nem az idegenén. Valójában nem sok mindenre lehetett képes odalent, a Névtelenek honában. Nem tudta kinyitni a vasajtót, nem teremtett magának varázseledelt, vizet sem fakasztott a kőfalon át, valami szörnyeteget sem teremtett elő, hogy ledöntse a falakat, pedig csak ilyesmitől kellett volna tartania. Háromnapi bolyongása alatt még a nagy kincseskamrához vezető utat sem találta meg, holott bizonyára az lehetett a célja. Maga Arha sem követte mindeddig Thar utasításait, útmutatását ahhoz a helyiséghez. Valami rejtélyes félelem, ódzkodás élt benne, visszatartotta az érzés, hogy még nem jött el az ideje.

Most arra gondolt, miért ne tehetné meg helyette az idegen ezt a fölfedezést. Bármit nyugodtan megnézhetne a Sírok kincsei közül. Ugyan mire menne vele?! Arha még gúnyt is űzhetne belőle, mondván: egye meg az aranyat és igyon rá gyémántokat!

A három nap óta rajta uralkodó lázas sietséggel futott most az Istenfivérek templomába, behatolt a jól álcázott apró kincstárba, és fölnyitotta a padlóban elrejtett kémlelőnyílás fedelét.

Alatta volt a festett terem, de sötét, mint a pokol tornáca. A betolakodó által a föld alatt megteendő út jóval nagyobb kerülőt jelentett, talán mérföldekkel is hosszabbat. Erről teljesen megfeledkezett. És az idegen már nyilvánvalóan legyengült, nem járhatott igazán sebesen. Az is lehet, hogy nem jól jegyezte meg az útmutatásait, és valahol elvétette az egyik fordulót. Kevesen képesek első hallásra annyi mindent megjegyezni, mint ő. Talán még a nyelvet sem értette, amelyen szólt hozzá. Nos, ha így van, akkor hadd bolyongjon odalenn, míg össze nem rogy és ki nem leheli a lelkét a hitetlen, bolond idegen! Hadd kószáljon a szelleme Atuan sírjainak sziklaalagútjaiban, míg a sötétség végleg el nem emészti azt is…

Másnap, kora reggel, kevés alvással és sok rémálommal terhes éjszaka után Arha visszatért a templomocska kémlelőnyílásához. Lenézett, de semmit sem látott, csak sűrű feketeséget. Láncon leengedett egy kis bádoglámpásban égő gyertyát. Az idegen ott volt a festett teremben! A gyertya szűk fénykörében megpillantotta a lábait és egyik, erőtlenül csüngő karját. Leszólt a széles, egész padlókockányi nyíláson:

— Varázsló!

Az alak meg sem moccant. Talán máris meghalt? Hát csak ennyi volt minden ereje? Gúnyosan elmosolyodott, szíve a torkában dobogott.

— Varázsló! — kiáltotta most már, hangja üresen kongott a lenti tágasságban. Az alak megrezzent, és nehézkesen fölült. Meglepetten körülnézett. Kis idő múltán föltekintett, vaksin pislogva a mennyezetről alácsüngő kis lámpácskára. Arca elborzasztó látványt nyújtott: beesett, aszott és fekete volt, akár egy múmiáé.

Kezét kinyújtotta a padlón mellette heverő botért, de a faragott fa végén ezúttal nem gyulladt fénysugár. Nem maradt már benne semmi erő.

— Meg akarod látni Atuan sírjainak kincseit, varázsló?

Fáradtan nézett fölfelé, az egyetlen dologra, amit láthatott, a lámpa fényére hunyorogva. Kis idő múltán, valami olyan fintorral, ami talán halvány mosolynak indult, bólintott egyet a fejével.

— Menj ki ebből a teremből és fordulj balra. Indulj el az első balra nyíló folyosón… — Megállás nélkül pergett a nyelvéről az útmutatások végtelennek tűnő láncolata, majd végezetül ennyit mondott: — Ott majd megtalálod a kincset, amiért idejöttél. Talán még valamennyi vizet is találsz ott. Melyiknek örülnél most jobban, varázsló?

Nehézkesen talpra állt, és a botjára támaszkodott. Arha felé emelte a tekintetét, de nem láthatta őt. Megpróbált mondani valamit, de kiszáradt torkán egyetlen hang sem préselődött ki. Könnyedén megvonta a vállát, és kiballagott a festett teremből.

A lány tudta, hogy nem ad neki vizet. A kincstárhoz vezető utat sem találja meg soha. Túl hosszú és bonyolult volt az útmutatás ahhoz, hogy megjegyezhesse. Aztán meg ott volt a gödörcsapda, ha túl messzire merészkedne. Az idegent koromsötét vette körül. Biztosan elvéti az utat, végül valahol összeesik és meghal a szűk, sziklába vájt üregek egyikében. Akkor majd Kezes megkeresi és kivonszolja onnan. Arha két oldalról markolta a kémlelőlyuk szélét, kuporgó testét előre-hátra hintáztatta. Ajkát összeharapta, mintha valami szörnyű fájdalmat kellene elviselnie. De nem, nem ad neki egy csepp vizet sem. Vizet nem ad neki. Nem ad neki mást, csak a halált, a halált, halált, halált, halált!

Életének e reménytelenül sötét óráján Kosszil jött oda hozzá, nehézkes toppanással lépett be a kincseskamrába, ormótlan alakja fölé tornyosult vastag, fekete téli köpenyében.