Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Meghalt-e már az az ember?

Arha fölemelte a fejét. Szemében nem csillogtak könnycseppek. Nem volt mit rejtegetnie.

— Azt hiszem, igen — szólt fölemelkedve, és leporolta a ruháját. — A világossága mindenesetre kihunyt.

— Lehet, megint csak trükkökkel próbálkozik. Ezek a lélek nélküliek nagyon rafináltak.

— Várok még egy napot, amíg biztos nem lesz.

— Helyes. Akár kettőt is. Akkor majd lemehet Dubbi és előhozhatja. Erősebb, mint az öreg Kezes.

— De Kezes a Névtelenek szolgálatában áll, Dubbi pedig nem. Vannak helyek a labirintusban, ahová Dubbi nem léphet be, és a tolvaj éppen az egyik ilyen helyen van.

— Ugyan, hiszen már úgyis bemocskolódott…

— A halála árán majd megtisztul minden megint — felelte Arha. Kosszil arckifejezését látván arra következtetett, hogy az ő arcával sem lehet minden rendben. — Ez az én uradalmam, paptársnő. Úgy kell gondját viselnem, ahogy az én uraim megkívánják. Nincs szükségem további leckékre a halál dolgaiban.

Kosszil arca úgy tűnt el a fekete csuklya mélyén, mint valami sivatagi teknőcé a páncéljában: lassan, keserűen, hidegen.

— Jól van, jól, úrnőm.

Az Istenfivérek oltára előtt váltak el egymástól. Arha ezúttal minden sietség nélkül ment a kis ház felé. Hívta Kezest, hogy kísérje el. Miután beszélt Kosszillal, már tudta, mit kell tennie.

Kezessel együtt fölmászott a domboldalon, belépett a trónterembe és leereszkedett a mélysírkamrába. Ketten bírták csak kinyitni a hosszú fogantyúval a labirintus masszív vasajtaját. Lámpást gyújtottak és beléptek. Arha először a festett terembe igyekezett, onnan indultak tovább a nagy kincstár felé vezető úton.

A tolvaj nem jutott messzire. Még ötszáz lépést sem tettek meg kacskaringós útjukon Kezessel, amikor belebotlottak. A szűk folyosón hevert összekuporodva, mint valami hanyagul odalökött rongycsomó. A botját elejtette, mielőtt maga is összerogyott. Kissé, távolabb hevert tőle a földön. Szája széle vérzett, szemhéja félig lecsukva.

— Él még — szólt Kezes, nagy, sárga lapátkezével tapintva ki torkán a pulzusát. — Megfojtsam, úrnőm?

— Ne! Élve akarom! Vedd föl és hozd utánam.

— Elevenen? — rökönyödött meg Kezes. — Mi végre, kicsi úrnőm?

— Hogy a Sírok rabszolgája legyen! De hagyd abba a locsogást, és tedd, amit mondtam!

Kezes még a megszokottnál is búskomorabb képpel engedelmeskedett. Nagy nehezen a vállára emelte a fiatal férfi tehetetlen testét, akár valami hosszú zsákot. Terhével Arha nyomában totyogott. Képtelen volt egyszerre megtenni az utat ekkora súllyal a vállán. A visszaúton vagy tucatszor megálltak, hogy Kezes kiszuszoghassa magát. A folyosó minden pihenőnél ugyanolyan volt; szürkéssárga kövekből szorosan rakott, boltívvé formálódó kőfalak, egyenetlen sziklapadozat, halottá dermedt levegő. Kezes nyőgdécselve rogyadozott az idegen mozdulatlanul csüngő testének súlya alatt. A lámpás gyenge fénye mindkét irányban hamarosan feloldódott a folyosó koromsötétjében. Arha minden megállásnál pár csöpp vizet erőltetett a férfi kiszáradt ajkai közé. Egyszerre csak egy keveset, nehogy végül a visszatérő élet ölje meg!

— A lánckamrába? — kérdezte Kezes, amint a vasajtóhoz vezető folyosóra értek. Arha most gondolt rá először, hová is vitesse foglyát. Fogalma sem volt róla.

— Nem. Oda ne! — nyögte, és szinte rosszul lett a füst, a bűz és a rámeredő bozontos, szótlan és világtalan arcok emlékétől. És a lánckamrába Kosszil is beléphet. — Ööö… a labirintusban kell maradnia, hogy vissza ne nyerhesse a varázserejét. De hol van ott egy olyan hely, ahol…

— A festett terem ajtaján van zár, és kémlelőlyuk is szolgál hozzá, úrnőm. Persze, csak ha gondolod, hogy az ajtót nem nyitja ki.

— Idelent elhagyta a varázsereje. Vidd oda, Kezes!

Kezes tehát visszacipelte terhét, vissza a már megtett út felén. A súly oly nagy volt, hogy lélegzete kihagyott, nem volt ereje tiltakozni. Amikor végre betámolyogtak a festett terembe, Arha lekanyarította válláról súlyos, vastag, fekete téli köpönyegét, és a gyapjúruhát leterítette a poros padozatra.

— Tedd rá — szólt a szolgához.

Kezes búbánatos megrökönyödéssel meredt rá, lihegett.

— De kicsi úrnőm…

— Azt akarom, Kezes, hogy ez az ember éljen még egy kicsit. Úgyis itt hagyjuk. Majd végez vele a hideg. Látod, most is hogy reszket!

— A ruhád beszennyeződik. A papnői ruhád! Ez egy hitetlen, egy férfi! — hördült föl Kezes, apró malacszeme mintha fájdalomtól szűkült volna össze.

— Majd elégetem ezt a köpönyeget, és szövök magamnak másikat. Gyerünk, Kezes!

Az eunuch engedelmesen előrehajolt, és hátáról lezöttyentette a foglyot a fekete köpenyre. A férfi most is halotti mozdulatlanságban feküdt, de szívverése erősen lüktetett a torkán, s néha egy-egy görcsös rándulás futott végig kinyújtóztatott tagjain.

— Oda kellene láncolnunk — szólt Kezes.

— Talán veszélyesnek látod? — csúfolódott Arha, de amikor Kezes a falba erősített vasgyűrűre mutatott, amelyhez a fogoly kiköthető lenne, mégis elküldte a szolgát a lánckamrába, hogy hozzon valami abroncsot meg láncot. Az esetlen alak az útmutatás szavait motyogva döcögött végig a folyosókon. Máskor is megjárta már a festett termet. Nem is egyszer, de sohasem egyedül.

Az egyetlen lámpa halovány fényénél úgy tűnt, hogy a festmények megmozdulnak a négy falon, mintha összerezzennének: elnagyolt emberalakok, hatalmas, csüngő szárnyakkal, guggolnak vagy állnak az örökkévaló sivárság levegőjében.

Arha letérdelt, és apránként vizet csopögtetett a fogoly szájába. Az végre köhintett egyet, és reszkető kezét kinyújtotta a palack után. Most már adott neki inni rendesen. Az alak visszahanyatlott, egész arca nedves és mocskos a szétmaszatolódott portól és vértől. Motyogott is valamit, egy vagy két szót, a lány számára érthetetlen nyelven.

Végre Kezes is visszaért egy irdatlan hosszú láncot vonszolva, mancsában hatalmas, kulcsos lakat és egy, a fogoly derekára illő vaspánt. Rá is kattintottá a lakattal.

— Nem elég szoros, még utóbb kibújik belőle — dörmögte, amint az utolsó láncszemet a falba ékelt karikába illesztette.

— Nem, nem. Nézd csak. — Most, hogy leláncolták, már kevésbé tartott a fogolytól, és megmutatta, hogy a kezét nem tudja bedugni a vaspánt és a férfi bordái közé. — Nem, hacsak nem koplal négy-öt napnál tovább.

— Kicsi úrnőm — szólt Kezes siránkozó hangon —, én nem kételkedem, de… de mi hasznuk a Névteleneknek egy ilyen rabszolgából? Hiszen ez egy férfi, kicsikém.

— Te pedig egy vén bolond vagy, Kezes. Gyerünk innen, és elég legyen a fontoskodásból.

A fogoly fényes, fáradt szemmel meredt rájuk.

— Hol is van a botja, Kezes? Megvan. Ezt magammal viszem. Mágikus erő van benne. Aha, és ez itt! Ezt is elviszem. — Hirtelen mozdulattal megragadta a férfi zubbonyának nyakánál kitillanó ezüstláncot.

Áthúzta a fején, bár a szerencsétlen a keze után kapott, hogy megakadályozza benne. Kezes nyomban hátba taszította. A lány meglóbálta fölötte a láncot, olyan távol, hogy el ne érhesse. — Ez a talizmánod, ugye, varázsló? Értékes számodra, igaz? Nem sokat érőnek látszik. Nem került volna valami különb? Megőrzőm neked. — Ezzel a láncot saját nyakába akasztotta, a függőt pedig becsúsztatta gyapjúruhájának vastag gallérja mögé.