Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Nem tudsz mit kezdeni vele — szólt nyersen a férfi, elég hibásan, de azért jól érthetően ejtve ki a karg nyelv szavait.

Kezes még egyszer megtaszította, mire halkan felnyögött a fájdalomtól, és lehunyta a szemét.

— Hagyd békén, Kezes. Gyerünk innen.

Arha kiment a helyiségből. Kezes dörmögve követte.

Éjszaka, amikor a szent hely minden fénye kihunyt, újra fölmászott a domboldalon. Ezúttal egyedül. A trónus mögötti kútból megtöltötte a palackját. A vizet és egy jókora hajdinakenyeret magával vitt a labirintus mélyére, a festett terembe. Letette az ajtón belül úgy, hogy a fogoly éppen elérhesse. A férfi aludt, még csak meg sem moccant. Arha visszatért a kis házba, és ezen az éjszakán maga is hosszú, mély, álomtalan álomba merült.

Kora délután megint csak egyedül, ismét leereszkedett a labirintusba. A kenyér eltűnt, a palack üres volt, az idegen hátát a falnak támasztva ült. Arca még mindig ijesztő volt a mocsoktól és sebhelyektől, tekintete viszont már élénkebb.

A helyiség másik falánál megállt, szemben a fogollyal, olyan távol, ahova már nem ért el a lánca. Egy darabig nézte, azután félrefordította a fejét. Valami mintha lakatot tett volna a szájára. Nem szólt. Szíve hangosan vert, akárha félne, pedig semmi oka nem volt rá, hogy tartson a rabtól. A férfi teljesen a hatalmában volt.

— Kellemes dolog a világosság — szólt lágy, mély hangon, ami teljesen fölzaklatta a lányt.

— Mi a neved? — kérdezte Arha parancsolón. Úgy érezte, hogy hangja szokatlanul magas és vékony.

— Háát, leggyakrabban Karvalynak — szólítanak.

— Karvaly? Szóval ez a neved?

— Nem.

— Hát akkor mégis mi?

— Azt nem mondhatom meg neked. Te vagy a Sírok egyetlen papnője?

— Igen.

— És téged hogy hívnak?

— Engem Arhának.

— Az, akit felfaltak… ugye ezt jelenti? — Szemét mereven a lányra szegezte. Halványan el is mosolyodott. — És mi az igazi neved?

— Nekem nincs nevem. És ne tégy föl nekem kérdéseket! Honnan jöttél ide?

— A Belső-földekről. Nyugatról.

— Talán Enyhelyből?

Ez volt az egyetlen város vagy sziget neve, amelyet a Belső-földekről ismert.

— Igen, Enyhelyből.

— És miért jöttél hozzánk?

— Atuan sírjainak nagy híre van az én népem körében.

— De te hitetlen, istentagadó vagy!

A fogoly megrázta a fejét.

— Ó, nem, papnő! Én hiszek a sötétség erőiben. Találkoztam is már a Névtelenekkel, más vidékeken.

— Miféle más helyeken?

— A Szigetvilágban — a Belső-földeken — vannak helyek, amelyek a Föld ősi erőihez tartoznak, mint ez is itt. De egyik sem olyan hatalmas, mint ez. Másutt sehol nincs templomuk vagy papnőjük, sehol sem imádják őket úgy, mint itt, nálatok.

— Tán csak nem azért jöttél, hogy imádd őket? — szólt a lány gúnyosan.

— Azért jöttem, hogy meglopjam őket — felelte a fogoly.

Arha rabjának szomorú arcába nézett.

— Hetvenkedő!

— Tudtam, hogy nem lesz könnyű.

— Még hogy könnyű! Lehetetlen! Ha nem lennél hitetlen kutya, magad is tudnád. A Névtelenek ügyelnek arra, ami az övék.

— Amit én keresek, az nem az övék.

— Akkor tán a tiéd?!

— Jogom van hozzá.

— De hát mi vagy te akkor, egy isten vagy király? — És végignézett rajta, amint ott ült a földön leláncolva, kimerültén, mocskosán. — Nem vagy te senki, csak egy hitvány tolvaj!

A rab nem szólt semmit, de tekintetével elkapta a lányét.

— Ne merészelj így bámulni rám! — kiáltott rá élesen.

— Ó, asszonyom — szólt —, nem akarlak megsérteni. Én csak egy idegen vagyok, egy idegen bűnös. Nem tudom, nálatok mi az illem. Nem tudom, hogyan tisztelhetem meg a Sírok papnőjét. A hatalmadban vagyok, és bocsánatodat kérem, ha megbántottalak.

Arha némán állt. Egy pillanatig úgy érezte, hogy a vére forrón és ostobán elönti az arcát. Hanem a férfi ezúttal nem nézett rá, nem láthatta a pirulását. Engedelmesen félrefordította róla sötét tekintetét.

Jó darabig egyikük sem szólt. A falakon a festett alakok szomorú, vak szemükkel bámultak rájuk.

Ezúttal kőkorsóban hozott vizet magával. A fogoly le nem vette szemét az edényről. Arha megszólalt egy idő után:

— Igyál, ha akarsz.

Nyomban a korsóra vetette magát, fölkapta, mint egy könnyű boroskupát, és nagy kortyokban, hosszan ivott belőle. Azután benedvesítette a ruhája ujját, és amennyire tudta, letisztította arcáról és kezéről a sarat, a pókhálót és a vérfoltokat. Jó ideig tartott ez a művelet. A lány közben nézte. Mire végzett, sokkal kellemesebb látványt nyújtott, de macskamosakodása fölfedte az arca egyik oldalán húzódó sebhelyeket. Régi, sok éve begyógyult sebhelyek, sötét bőrén szinte fehérlenek. Négy párhuzamos, hosszú heg, szemétől az állcsontjáig, mint valami hatalmas, karmos mancs csapásának a nyoma.

— Az ott mi — kérdezte a lány —, az a sebhely?

Nem válaszolt rögtön a kérdésre.

— Tán csak nem valami sárkány? — kérdezte a lány gúnyosan. Vagy tán nem azért jött le ide, hogy kicsúfolja áldozatát, gúnyt űzzön a szerencsétlen tehetetlenségéből?

— Nem, nem sárkány.

— Tehát akkor… legalábbis sárkányvitéz nem vagy.

— De — mondta a férfi kissé ingerülten — igenis sárkányvitéz vagyok. De a sebhelyek régebbiek. Mondtam neked, hogy találkoztam már a sötétség erőivel azelőtt, a világ más tájain. Ezek a hegek az arcomon a Névtelenek családjának valamelyik tagjától származnak. De az már nem névtelen, mert végül is kiderítettem a nevét.

— Miket beszélsz? Ugyan miféle nevét?

— Azt sem mondhatom meg neked — mosolygott, miközben az arca szomorú maradt.

— Ez ostobaság, bolond beszéd, istenkáromlás. Azok valóban Névtelenek. Nem tudod, mit beszélsz!

— De, talán még nálad is jobban tudom, papnő — válaszolta egyre jobban elmélyülő hangon. — Nézd csak meg még egyszer! — És arcát úgy fordította, hogy Arhának látnia kelljen a négy borzalmas heget.

— Nem hiszek neked — mondta a lány. A hangja reszketett.

— Ó, papnő — szólt a fogoly csöndesen —, te nem vagy még öreg, nem szolgálhatod valami régen a Névteleneket.

— De igen. Nagyon is régen! Én vagyok az első papnő, az újjászületett. Uraimat már ezer meg ezer évvel ezelőttől szolgálom. A rabszolgájuk vagyok, a szemük és a kezük. És én vagyok a bosszújuk is azokkal szemben, akik beszennyezik a Sírokat, és arra vetik a tekintetüket, amire nem szabad. Ne hazudozz és ne hencegj hát tovább. Hát nem tudod, hogy az őrizöm egyetlen szavamra idejön, és leüti fejedet a nyakadról? Vagy ha kimegyek innen, és bezárom ezt az ajtót, akkor többé soha senki sem jön ide, s te itt pusztulsz el a sötétben. Azok pedig, akiket én szolgátok, fölfalják majd a testedet, elemésztik a lelkedet, csak a csontjaidat hagyják itt a porban.

A férfi nyugodtan bólintott.

Arhának elakadt a szava. Nem találván több mondanivalót, kiviharzott a helyiségből, bevágta és hangos csattanással bereteszelte maga mögött az ajtót. Hadd gondolja a nyomorult, hogy többé nem jön vissza! Hadd izzadjon ott a sötétben, hadd átkozódjon és reszkessen, hadd próbálgassa haszontalan, ostoba varázsigéit!

Lelki szemeivel azonban látta, amint kinyújtózik és álomba tér, ahogyan akkor, ott a vasajtónál, békésen, mint égy bárány a napsütötte réten.

Ráköpött a bereteszelt ajtóra, rávetette a szentségtörés elhárításának jelét, majd csaknem futva megindult a mélysírkamra irányába.