Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Arha végigsietett a szűk kőfolyosókon a mélysírkamrába vezető kijárat felé, ahol Kezes várakozott rá hűségesen, mint egy hatalmas béka a sötétben. Az öreg zavarban volt Arhának a fogolynál tett látogatásai miatt. Nem vihette magával heréltjét az egész útra, ezért maradtak ennél a felemás megoldásnál. Most igen megörült neki, hogy itt van kéznél. Benne legalább vakon megbízhatott.

— Figyelj rám, Kezes. Most azonnal el kell menned a festett terembe. Mondd azt annak az embernek, hogy a mélysírkamrába viszed, s ott elevenen eltemeted. — Kezes tágra nyitotta apró szemét. — Mondd ezt neki hangosan. Oldd el a láncát, azután vezesd el a… — Itt megtorpant, mert még nem döntötte el véglegesen, hol tudná a legjobban elrejteni a foglyát.

— A mélysírkamrába — szólt Kezes izgatottan.

— Dehogyis, te bolond. Azt mondtam, hogy ezt mondd neki, s nem hogy ezt is csináld. Várj csak…

Melyik hely lehetett biztonságban Kossziltól és kémeitől? Nem más, mint a föld alatti világ legmélyebb zuga, a Névtelenek birodalmának legszentebb és legrejtettebb helye, ahová Kosszil nem mehet el. Nem mer. De Kosszil talán nem elég bátor, hogy bármit megtegyen? Lehet, hogy retteg a sötét helyektől, de az a fajta, aki bármilyen félelmet leküzd, csak hogy elérje a célját. Ki tudhatja, valójában mennyire ismerte meg a labirintus útjait Thar elbeszélései nyomán, magától Arhától, előző életében vagy éppenséggel az elmúlt években, saját titkos földerítő útjain? Arha gyanította, hogy jóval többet tud, mint amennyit elhitet magáról. Van azonban egy hely, amelyet biztosan nem ismer. A legféltveőrzöttebb titok.

— El kell vinned a foglyot oda, ahová vezetlek, méghozzá teljes sötétségben. Azután, majd ha visszahozlak ide, kiásol egy sírgödröt a mélysírkamrában, készítesz hozzá egy koporsót, üresen beleteszed a gödörbe, visszahányod rá a földet, de úgy, hogy ha valaki netán keresi, meg is találja. A sírgödör mély legyen. Megértetted?

— Nem — felelte Kezes morcosan és ingerlékenyen. — Kicsikém, az ilyen csalás nem bölcs dolog. Nem jó vége lesz. Odalent férfi nem tartózkodhat! Szörnyű lesz érte a büntetés…

— Egy vén bolondnak majd kivágják a nyelvét, annyi szent! Te merészeled megmondani nekem, mi a bölcs, mi nem? Én a sötétség erőinek parancsát követem. Te pedig engem követsz!

— Nagyon sajnálom, kicsi úrnőm. Ó jaj, de bánt!

Mégis visszamentek a festett terembe. Arha odakint várakozott a folyosón, amíg Kezes eloldotta a láncot a falba ágyazott gyűrűtől. Hallotta, amint a mély hang kérdezi:

— Ezúttal hová, Kezes? — Mire válaszul a reszelős csipogás, morcosán:

— Elevenen eltemetünk, úrnőm parancsára. A sírkövek alatt. No gyerünk! — Arha hallotta, amint a súlyos lánc megcsörren. Akár egy ostorcsapás.

Előjött a fogoly. Csuklója Kezes bőrövével összekötözve. Mögötte maga Kezes, rövid pórázra fogva őt, mint valami mérges kutyát. Hanem a nyakörv a derekán volt, bőrszíj helyet pedig vaslánc a póráz. Szemét Arhára emelte, de ő elfújta a gyertyát, és szó nélkül megindult a sötétben. Nyomban fölvette hosszú, elnyújtott lépéseit. Mindig így haladt, ha fény nélkül járt a labirintusban. Ujjaival könnyedén, de csaknem szakadatlanul söpört végig a kőfalon, mindkét oldalon. Kezes és a fogoly a nyomában haladt. A póráz miatt sokkal nehézkesebben, végig nyögdécselve és szuszogva. Mindenképpen sötétben kell maradniok, mivel Arha nem akarta, hogy bármelyikük megtanulhassa ezt az útvonalat.

„A festett teremből fordulj balra, haladj el két nyílás mellett, tarts jobbra, a négyes úthoz, és lépj be a jobb oldali nyíláson, ezután jön egy hosszú, görbe folyosó és egy lefelé vezető magas, csúszós lépcsősor, emberi láb számára túl keskeny fokokkal.” Ezeken a lépcsőkön túl Arha még sohasem járt.

A levegő itt még áporódottabb volt, teljesen mozdulatlan, ráadásul valami orrfacsaró bűz is terjengett. Az útmutatás élénken élt az emlékezetében, még Thar hanghordozása is, amint elkántálta. „Azután lefelé a lépcsőn.” (A fogoly megbotlott mögötte a koromsötétben, hallotta nyögését, amint Kezes a lánc erőteljes megrántásával talpra állítja.) „A lépcső aljánál fordulj rögtön balra. Tovább balra, míg hármas nyíláshoz nem érsz, az elsőn fordulj jobbra, és haladj jobbra tovább.” A folyosók összevissza kanyarogtak és tekeregtek, egyetlen szakaszuk sem volt egyenes. „Ezután meg kell kerüld a veremgödröt — rémlik Thar hangja emlékezete ködében —, vigyázz, ott nagyon keskeny az út.”

Itt lelassította a lépteit, előregörnyedt, és egyik kezével folyamatosan tapogatta maga előtt a padozatot. A folyosó most hosszú darabon egyenesen futott, hamis biztonságérzetet keltve a benne lopakodóban. A sziklapadlatot szakadatlanul tapogató és söprögető ujjai egyszer csak a semmibe nyúltak. A kövezet szája kinyílt, a széle éles, rajta túl néma űr. A jobb oldali fal meredeken zuhant le a verembe. Baloldalt húzódott egy keskeny vájat vagy perem, alig szélesebb tenyérnyinél.

„Ott lesz a gödör. Fordulj arccal a bal oldali fal felé, simulj hozzá, és oldalazva menj tovább. A lábadat csak csúsztasd.”

— Kapaszkodj a láncba, Kezes!… Rajta vagy már a párkányon? Egyre keskenyebb, vigyázz! Ne nehezkedj a sarkadra. Én már túljutottam. Nyújtsd ide a kezed. Végre…

Az alagút innen sűrű cikcakkban futott tovább, teli szűk oldalnyílásokkal. Egyik-másik előtt elhaladva lépteik nesze furcsán, öblösen verődött vissza, s ami még különösebb: valami befelé áramló, enyhe huzatot is éreztek. Ezek a folyosók biztosan ugyanolyan vermekben végződnek, amilyen mellett az imént elhaladtak. Lehet, hogy a labirintusnak ez alatt az alacsonyan fekvő része alatt valami üres tér tátong, olyan mély és hatalmas üreg, amelyben a mélysírkamra barlangja szinte elveszne, valami hatalmas, fekete belső bugyor?

És e bugyor fölött az alagutak és folyosók egyre szűkültek. Alacsonyabbak lettek. Olyannyira, hogy végül még Arhának is meg kellett görnyednie. Lehet, hogy ennek az útnak nincs is vége?

Túlságosan is hamar beleütköztek az út végébe: egy zárt ajtóba. Arha a szokásosnál kissé gyorsabban és előrehajolva igyekezett, kezét és homlokát jól be is ütötte hát a váratlanul fölbukkanó ajtóba. Kitapogatta a kulcslyukat, azután karikáján azt a kicsi kulcsot, a sárkányfejűt, amelyet eddig még sohasem használt. Beleillett a zárba, el is fordult. A lány belökte az atuani sírok nagy kincstártermének ajtaját. Száraz, kesernyés, dohszagú fuvallat áramlott ki a vaksötét alagútba.

— Kezes, ide nem léphetsz be! Várj meg idekint, az ajtó előtt!

— Ő igen, én meg nem?

— Ha belépsz ebbe a helyiségbe, Kezes, többé sohasem hagyhatod el! Rajtam kívül mindenkire áll ez a törvény. Egyetlen halandó lény sem jöhet ki innen, csak én. Még így is bemennél?

— Megvárlak idekint — szólt a bánatos hang a feketeségből. — De úrnőm, úrnőm, be ne csapd azt az ajtót…

Kezes félelme annyira fölzaklatta Arhát, hogy valóban sarkig tárva hagyta az ajtót. Maga a hely tompa rettegéssel töltötte el, sőt még a szorosan megbilincselt fogolytól is tartott valamelyest. Odabent azután már meggyújtotta a lámpást. A keze reszketett. A gyertya lángja tétován pislákolt, olyan sűrű és halott volt bent a levegő. Az éjsötétben megtett hosszú vándorlás után a hunyorgó sárgás fény vakító ragyogásnak tűnt. A föléjük tornyosuló kincseskamra megtelt sejtelmesen libegő árnyékokkal.