Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Hat óriási kőláda terpeszkedett előttük. Vastag, finom, szürke porréteg takarta őket, mint a penész a megsavanyodott kenyeret. Semmi más. A falak durván faragottak, a mennyezet viszonylag alacsony. Hideg volt, mélységes, fojtogató hideg, amitől a szívben szinte megdermedt a vér. Még pókhálók sem voltak, csak a por. Itt nem volt semmi élet, semmi mozgás, még a labirintus ritka, apró, fehéres pókjaié sem. A porréteg vastag, nagyon vastag volt. Minden szemcséje egy-egy napot jelenthetett, amely nyomtalanul múlt el itt, ahol nem volt sem világosság, sem idő. Napok, hónapok, évek, egész korszakok, mind, mind sima porrá változott.

— Ez hát a hely, ahová igyekeztél — szólalt meg Arha. Hangja biztosan csengett. — Ez itt a sírok nagy kincseskamrája. Lám, mégis eljutottál ide… de többé el nem hagyhatod!

A fogoly nem szólt semmit. Arcvonásai nyugodtak. Hanem a tekintetében volt valami megindító: mély csalódottság. Olyasvalaki pillantása volt ez, akit becsaptak, elárultak.

— Azt mondtad, hogy élni akarsz. Ezt az egyetlen helyet ismerem, ahol életben maradhatsz. Kosszil megölne, vagy engem kényszerítene, hogy megöljelek, Karvaly. De itt nem érhet utol a keze.

Az idegen erre sem szólt semmit.

— Soha többé, semmilyen körülmények között nem hagyhatod el már a Sírokat. Hát nem érted? Ezen nem változtathat senki. Végre, lám, elérkeztél… minden utazásod végállomására. Amit kerestél — itt van.

A férfi rátámaszkodott az egyik kőládára. Összetörtnek látszott. Maga után vonszolt lánca élesen megcsörrent a kövön. A szürke falakra pillantott, a lengő árnyékokra és végül a lányra.

Arha félrefordította a tekintetét a kőládák felé. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy fölnyissa őket. Nem törődött azzal sem, miféle csodálatos kincsek porladozhatnak bennük.

— Itt már nem kell viselned ezekét a láncokat. — Odalépett hozzá, kikapcsolta a vaspántot, és kioldozta csuklóján Kezes bőrövét. — Az ajtót be kell zárnom, de ha majd eljövök, megbízom benned. Tudod, hogy innen úgysem mehetsz el többé… hogy ne is próbálkozz vele? Én vagyok az Ő bosszújuk, az Ő akaratukat teljesítem; de ha nem engedelmeskedem nekik, vagy ha te élsz vissza a bizalmammal, akkor ők maguk végzik be a bosszú művét. Nem próbálkozhatsz e helyiség elhagyásával úgy, hogy engem leütsz vagy megkísérelsz elbűvölni, amikor idejövök. Hinned kell nekem!

— Úgy cselekszem, ahogy óhajtod — szólalt meg végre a fogoly udvarias hangon.

— Hozok vizet és ennivalót, amikor csak tudok. Sokra ne számíts. Víz lesz elegendő, de egy darabig csak kevés eledel. Lassan már én magam is éhezem. Ahhoz azért elég lesz, hogy életben maradj. Előfordulhat, hogy nem tudok jönni egy-két napig, talán még tovább is. El kell altatnom Kosszil gyanúját. De biztosan eljövök. Megígérem. Itt van ez a palack. Takarékoskodj vele. Nem jöhetek egyhamar. De eljövök, igen, egész bizonyosan.

A fogoly Arhára emelte az arcát. Különös kifejezés játszadozott a vonásain.

— Vigyázz magadra, Tenar — szólt csöndesen.

Visszavezette Kezest a kacskaringós, sötét folyosókon, majd otthagyta a mélysírkamra feketeségében, hogy ássa meg a sírt, amellyel majd meggyőzik Kosszilt arról, hogy a tolvaj elnyerte méltó büntetését. Későre járt már, hát egyenesen a kis házba ment, és ágyba bújt. Éjszaka hirtelen fölriadt álmából: eszébe jutott, hogy a köpönyegét, otthagyta a festett teremben. Annak a szerencsétlennek semmi melegítője nincs a saját rövidke köntösén kívül abban a nyirkos ürességben. Ágya sincs, csak az a poros kőszarkofág. Hideg sír, fagyos sírgödör, szorongatta torkát a sajnálkozás, de túl fáradt volt ahhoz, hogy teljesen fölébredjen. Hamarosan újra elnyelte az álom. Hosszú ideje először álmodott. Azt álmodta, hogy a festett terem faláról a holtak nagy, megtépázott madarakhoz hasonló árnyai leszállnak. Emberi kezük és lábuk van, s ott guggolnak a sötét üregek porában. Röpülni nem tudnak. Eledelük a por, italuk a sár. Azoknak az árnyai voltak, akik nem születhetnek újjá, a régi emberek és a hitetlenek szellemei, azokéi, akiket a Névtelenek rég fölfalták. Ott kuporogtak körülötte a homályban, néha halk sipákolás vagy nyöszörgés tört elő a torkukból. Egyikük egészen közel merészkedett hozzá. Először megijedt tőle, megpróbált odébb húzódni, de moccanni sem bírt. Ennek az egynek madárfeje volt, nem emberi arca, de a haja aranylott, és asszonyi hangon szólt hozzá:

— Tenar! — kedvesen és becézőn: — Tenar!

Fölriadt megint. Szája agyaggal betapasztva. Kősírban feküdt, mélyen a föld alatt. Kezét-lábát halotti lepel kötötte gúzsba, sem mozdulni, sem szólni nem volt képes.

Kétségbeesése úgy elhatalmasodott, hogy mellkasát föltépve kiszakadt belőle, mint egy tűzmadár, szétzúzta kőkoporsóját, és kitört a napfénybe — ablaktalan kamrájának gyér nappali világosságába.

Ezúttal végleg fölébredt. Fölült ágyában, lidérces álmaitól elgyötörten, elködösült tudattal. Magára kapkodta ruháit, és kiment a kis ház fallal kerített udvarán lévő víztárolóhoz. Karját, arcát, majd egész fejét belemerítette a jéghideg vízbe, míg egész testét ki nem rázta a hideg, érverése eszeveszetten fölgyorsult. Hátrabillentette csatakos haját, fölegyenesedett, és föltekintett a reggeli égboltra.

A nap már régen fölkelt, ragyogó, tiszta téli nap állt előtte. Az ég sárgás, de teljesen üres. Magasan, oly magasan, hogy ráolvadt a napfény, és csillogott, mint egy aranypihe, egy madár körözött a levegőben: egy karvaly vagy éppen egy parlagi sas.

„Tenar vagyok! — szólt magában némán, reszketve a hidegtől, a rémülettől és az izgalomtól a végtelen, napfényben fürdő égbolt alatt. — Visszakaptam a nevemet! Én vagyok Tenar!”

Az aranypihe elhúzott nyugatra, a hegyek felé, eltűnt a szeme elől. A még alacsonyan álló nap bearanyozta a kis ház tetejét. Az aklok felől fölhallatszott a birkák bégetése. A kéményekből égő fa füstje szállt, elkeveredve a hajdinakása illatával, és tovalibbent a friss szellő szárnyain.

„Jaj, de éhes vagyok… De honnan tudta? Honnan tudhatta a nevemet?… Jaj, mennem kell, hogy bekapjak valamit, szörnyen megéheztem…”

Fejére húzta a csuklyáját, és futva megindult a reggelizőasztal felé.

Háromnapi félböjt után szinte elnehezült az ételtől, egész súlyosnak érezte magát. Már nem gyötörték vad képzetek, elszállt a kicsinyhitűség és a rettegés. Érezte, hogy reggeli után Kosszil szemébe nézhet.

A magas, súlyos alak mellett sétált fölfelé, az étkezőtől a nagy ház felé vezető ösvényen. Megszólalt csöndesen:

— Végeztem a betolakodóval… De szép nap is ez a mai!

A hideg, szürke szemek ferdén meredtek rá a fekete csuklya alól.

— Én pedig úgy tudtam, hogy a főpapnőnek emberáldozat bemutatása után három napig tartózkodnia kell minden eledeltől!

Ez tényleg igaz volt. Arha teljesen megfeledkezett róla, és arckifejezése nyomban elárulta, hogy így történt.

— Tulajdonképpen még nem halt meg — igyekezett visszavívni azt a könnyed hangot, amely oly simán kínálta magát alig egy perccel azelőtt. — Elevenen lett eltemetve. A Sírok alatt. Fakoporsóban. Van benne némi levegő, hiszen nincs leforrasztva, deszkából van. Lassan hal meg a nyomorult, hosszú lesz a haldoklása. Akkor kezdem majd a böjtöt, amikor megbizonyosodom róla, hogy halott.

— És hogyan tudod meg?