Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Hazudsz! — förmedt rá a lány mérgesen. — Most találtad ki az egészet.

A fogoly meglepődve tekintett felé.

— Ugyan miért hazudnék neked, Arha?

— Hogy bolondnak és ostobának érezzem magam, hogy féljek. Hogy te magad meg bölcsnek látszódjál és bátornak és erősnek és sárkányvitéznek meg mindenféle ennek-annak! Te láttad, hogyan táncolnak a sárkányok, láttad az enyhelyi kapu tornyait, és különben is mindenről mindent tudsz! Én pedig nem tudok semmit, és sohasem jártam még sehol. De mindaz, amit tudsz, csupa hazugság! Senki sem vagy, csak egy tolvaj, egy nyomorult rab, nincs halhatatlan lelked, és többé innét el nem mégy soha! Mit sem számít, hogy vannak óceánok, léteznek sárkányok és fehér tornyok meg más mindenfélék, mert te soha többé meg nem látod őket, sőt még a napvilágot sem látod többé soha. Minden, amit én ismerek, csak ez a sötétség, ez a föld alatti éjszaka. És ez minden, ami valóban létezik. Ez minden végül is, ami megismerhető. A csönd és a sötétség. Te mindent tudsz, varázsló. Én csak egyetlen dolgot ismerek, de ez az egyetlen valóságos dolog!

A varázsló lehajtotta a fejét. Hosszú, rézbarna keze nyugodtan pihent a térdén. A lány láthatta arcán a négyszeres sebhelyet. Távolabb járt az idegen, mint ő a sötétben. Jobban ismerte a halált, mint ő maga… még a halált is… A gyűlölet hulláma csapott föl benne iránta, egy pillanatig szinte elszorította a torkát. Miért ült ott olyan védtelenül, és miért volt mégis olyan erős?! Miért nem tudta sehogy sem legyőzni?

— Látod, ezért hagytalak életben — szólalt meg hirtelen, csöppet sem gondolva a jövővel. — Azt akarom, hogy megmutasd a varázslótudományodat! Addig maradsz élve, amíg lesz még mit megmutatnod nekem. Ha már nem maradt semmi, ha az egész csak ámítás és hazugság, nos, akkor végzek veled. Megértetted?

— Igen.

— Akkor jól van. Nos, gyerünk tovább!

A rab egy percre tenyerébe temette az arcát, és kissé odébb mozdult. A vaspánt nem engedett neki semmilyen kényelmes testhelyzetet, csak ha teljes hosszában kinyújtózva feküdt.

Végül fölemelte az arcát, és igen komoly hangon megszólalt:

— Figyelj hát, Arha. Mágus vagyok, akit te varázslónak nevezel. Értek bizonyos trükkökhöz, és van némi erőm. Ez igaz. Az is igaz viszont, hogy itt, az ősi erők birodalmában az én erőm nagyon csekély, a tudásom elhagy. Mégis mutathatok neked néhány illúziót és mindenféle csodákat. Ez a varázslótudomány legalja. Ilyen bűvészmutatványokra már gyerekkoromban is képes voltam. Ezeket még itt is megcsinálhatom. De ha hiszel bennük, meg is ijeszthetnek, s akkor esetleg kedved támad megölni engem, ha a félelem dühössé tesz. Ha pedig nem hiszel bennük, akkor csak afféle ámításnak és csalásnak látod majd őket, ahogyan most is nevezed. Mindenképpen kockára kell tehát tennem az életem. Pedig egyetlen vágyam most, hogy életben maradhassak.

Arha fölnevetett ennek hallatán, majd így szólt:

— De hisz egy darabig mindenképpen életben maradsz, hát nem érted? Hogy te milyen ostoba vagy! No jól van, most pedig mutass valami varázslatot. Tudom, hogy csalás az egész, ezért nem ijedek meg tőlük. Persze igazából akkor sem félnék, ha mind valóság lenne. Gyerünk hát. A drágalátos bőröcskéd biztonságban van, legalábbis ma éjjelre még.

Erre most a másik kacagott föl, miként imént a lány. Csak úgy játszadoztak az életével, mint valami labdával.

— Hát akkor mit mutassak neked?

— Miért, mit tudnál?

— Akármit.

— Már megint kérkedsz és hetvenkedsz.

— Ó, nem! — kiáltotta kissé megriadva. — Nem én! Legalábbis nem volt szándékomban.

— Mutass hát valamit, amit szerinted érdemes látnom. Bármit.

Lehajtotta a fejét, és egy darabig a tenyerébe bámult. Nem történt semmi ezalatt. Arha lámpásában füstölögve lobogott a faggyúgyertya lángja. A fekete festmények a falon, ezek a madárszárnyú, mégis mozdulatlan alakok nagy, vörös-fehér, festett szemükkel ott lebegtek a férfi és a lány feje fölött. Egy hang sem rezdült. Arha csalódottan és valahogy kissé szomorúan fölsóhajtott. Gyenge szegény. Nagy dolgokról jártatja a száját, de tenni nem tud semmit. Nem több, mint egy ügyes hazudozó, hiszen még csak nem is valami jó tolvaj.

— Jól van hát — szólt végül a lány, és összemarkolta a szoknyáját, hogy fölálljon.

Ruhája anyaga különösen ropogott, ahogy fölemelkedett ültéből. Végigpillantott magán, és megrökönyödve pattant föl.

Évek óta viselt súlyos, fekete gúnyája eltűnt. Lágyan csillogó finom selyemruha volt rajta. Türkizkék, akár az alkonyi égbolt. Bő harangként omlott alá a csípőjéről. Szoknyarészét kis ezüstkorongocskák, apró gyöngyök és kristályszemcsék díszítették. Az egész hímzett ruha úgy csillogott, akár egy hirtelen májusi zápor.

Rámeredt a mágusra. A szava elakadt.

— Nos, hogy tetszik?

— De honnan…

— Arra a ruhára hasonlít, amelyet egy hercegkisasszonyon láttam az enyhelyi Nagy palotában, a nap visszatérésének ünnepén — mondta csöndesen, és elégedetten szemlélte művét. — Azt mondtad, valami olyat mutassak, amit érdemes megnézned. Megmutattam hát neked saját magadat.

— Most csináld… csinálj úgy, hogy tűnjön el!

— Nekem adtad a köpönyegedet — mormogta a férfi válaszul. — Én talán nem adhatok neked semmit? De jól van, ne izgulj, hiszen csalóka kép csak az egész. Nézd csak.

Ujja moccanása sem látszott, szó sem hagyta el ajkát. A kékes selyemzuhatag mégis semmivé vált, és ott állt Arha megint durva fekete ruhájában.

Egy darabig meg sem moccant.

— Honnan tudhatnám — szólalt meg végre —, hogy tényleg az vagy, akinek mondod magad?

— Nem tudhatod, — válaszolta a férfi. — És én sem tudom, minek tűnök a te szemedben.

Arha eltűnődött egy kicsit megint.

— Rávehetnél, hogy annak lássalak… — Majd elhallgatott, mert a fogoly fölemelte a kezét, és fölmutatott a mennyezetre. A lehető legegyszerűbb mozdulat volt ez. A lány azt hitte, hogy valami bűbájt bocsát reá, ezért gyorsan hátraszökkent az ajtó felé. A rab mozdulatát követve mégis fölnézett, és a magas, boltíves mennyezetben meglátta az Istenfivérek templomának kincseskamrájából nyíló kis négyszögletű kémlelőlyukat.

Nem jött belőle fény. Nem látott, nem hallott semmit odafont. A férfi mégis odamutatott, és kérdőn tekintett rá.

Rövid időre mind a ketten teljesen mozdulatlanná dermedtek.

— Az egész varázslatod gyerekek félrevezetésére való ámítás — mondta határozottan. — Csalás és hazugság. Eleget láttam belőle. A Névtelenek tápláléka leszel. Többé nem jövök vissza ide.

Ezzel fogta a lámpáját, és kiment. A vasreteszeket keményen, hangos csattanással lökte a helyére. Azután mozdulatlanná dermedt odakinn. Kétség emésztette. Mit tegyen ezek után?

Mennyit láthatott vagy hallhatott mindebből Kosszil? Miről is beszéltek odabent? Nem emlékezett semmire. Úgy tűnt, sohasem mondta azt, amit pedig tényleg kimondott a fogoly füle hallatára. Minduntalan megzavarta a meséivel: sárkányokról, tornyokról, azzal, hogy neveket adott a Névteleneknek, hogy mindenáron élni akart, és köszönetet mondott érte, hogy a köpönyegén heverhet. Sohasem azt mondta, amit éppen várt volna tőle. Lám, még a talizmán felől sem kérdezte, amit máig viselt a kebelébe rejtve.

Jól is van így talán, ha már Kosszil úgyis hallgatózott.

De ugyan mit számít az egész? Mit árthatna neki Kosszil? A kérdés megfogalmazása nélkül is tudta rá a választ. Semmit sem könnyebb elpusztítani egy kalitkába zárt sólyomnál. Az az ember védtelen ott, leláncolva kőketrecében. Az Istenfívérek papnőjének mást sem kell tennie, csak leküldenie az éjjel Dubbit, a szolgáját, hogy fojtsa meg. Ha pedig sem ő, sem Dubbi nem ismernék ilyen mélyen a labirintus útjait, az is elegendő, ha a kémlelőnyíláson valami méregport szór a festett terembe. Volt egy csomó, mindenféle ártó anyagokkal teli dobozkája és fiolája. Némelyik víz vagy étel megmérgezésére való, mások a levegőt tették halálossá, ha valaki sokáig belélegezte őket. Akkor reggelre a fogoly meghal, és ezzel vége az egésznek. Többé sohasem gyúl fény a sírkövek alatt.