Ursula Le Guin - Atuan sírjai

A lány csak hallgatott, hallgatta őt, rezzenéstelen arccal. A fogoly elhallgatott. Mindketten csöndben voltak, de ez már nem az a csönd volt, ami a belépte előtt volt a teremben. Csak kettejük lélegzése volt jelen, az élet áramlása az ereikben, a gyertya sercegése a kis pléhlámpásban. Gyengécske, de eleven hangok.

— Hogy lehet az, hogy tudod a nevemet?

A rab föl-alá sétált a teremben, nyújtóztatta karját és vállát, így próbálta elűzni a tagjait dermesztő hideget. Fölkavarta a port.

— Ez is a dolgom, a nevek tudása. A művészetemhez tartozik. Ahhoz, hogy valamit a varázslat hálójába fogjunk, tudod, meg kell találnunk az igazi nevét. Az én hazámban igazi nevünket életünk végéig titokban tartjuk, csak azok tudhatják, akikben tökéletesen megbízunk. Minden névben hatalmas erők és nagy veszedelmek rejtőznek. Valamikor régen, az idők kezdetén, amikor Szégor kiemelte a szigeteket, egész Óceánföldet a tenger mélységeiből, még minden és mindenki a saját igazi nevét viselte. Minden mágia és minden varázslat ennek az ősi, teremtő igének az ismeretén, újratanulásán, a rá való emlékezésen alapszik. Meg kell tanulni bizonyos varázsigéket, a szavak helyes használatát, és természetesen ismernünk kell mindennek a következményeit is. Egy varázsló azonban arra áldozza egész életét, hogy kiderítse a dolgok igazi nevét, hogy kiderítse azt, hogyan derítheti ki az igazi neveket.

— Az én nevemre hogy jöttél rá?

Egy pillanatra a lányra emelte mély, tiszta tekintetét a közöttük lévő árnyakon keresztül. Tétovázott.

— Nem tudom megmondani. Olyan vagy, mint egy elárnyékolt, letakart lámpás, elrejtve valami sötét helyen. Mégis benned rejlik a fény. Nem tudják kioltani a fényedet. Nem tudnak igazán elrejteni. Ahogy a fényt ismerem, ahogy ismerlek téged, úgy ismerem a te nevedet is, Tenar. Ez az én tudományom, ez az erőm. Erről nem mondhatok többet. Viszont te mondd meg nekem: ezután mit teszel?

— Nem tudom.

— Kosszil azóta kiásta már az üres sírt. Ő vajon mit cselekszik ezután?

— Nem tudom. Ha innen visszamegyek, valószínűleg megöl. Egy főpapnő büntetése hazugságért — halál. Akár a trónus lépcsőjén is feláldozhat, ha kedve tartja. Kezes ezúttal tényleg leütné a fejemet, nem csupán fölém emelné a pallost, várva, hogy a fekete alak lefogja a kezét. Ezúttal nem is fogná le, biztosan. A penge lesújtana és levágná a fejemet.

A lány hangja csöndesen, tompán szólt. A férfi fölvonta a szemöldökét.

— Ha még sokáig itt maradunk — szólt —, te is biztosan megőrülsz, Tenar. Nagy súllyal nehezedik elmédre a Névtelenek haragja. És persze az enyémre is. Jobb, sokkal jobb most, hogy itt vagy. Nagyon sokára jöttél, ezalatt majd minden erőmet elhasználtam. Senki sem képes sokáig sakkban tartani a sötétség erőit egyedül. Nagyon nagy a hatalmuk. — Elhallgatott. Hangja fátyolossá vált, úgy látszott, mintha teljesen elakadt volna a szava. Keze fejével megtörölte a homlokát, majd a palackhoz ment, és újra hosszan ivott belőle. Letört egy darabot a kenyérből, és a szemközti ládára telepedett, hogy megegye.

Igaz volt minden, amit beszélt. A lány érezte az elméjére nehezedő súlyt és nyomást, ami elhomályosította és összezavarta a gondolatait és érzéseit. Mégsem rettegett annyira, mint amikor magányosan igyekezett ide a hosszú folyosókon. Csak a helyiségen kívüli halott csönd váltott ki belőle keserű iszonyatot. De miért volt így? Azelőtt sohasem félt a föld alatti birodalom csöndjétől. Viszont azelőtt sohasem volt engedetlen a Névtelenekkel szemben, sohasem fordult ellenük.

Végül halkan, élesen fölnevetett.

— Lám, itt ülünk az egész Birodalom legnagyobb kincsén. Az Istenkirály minden asszonyát odaadná csak az egyik ládáért. Mi pedig még csak a tetejét sem emeltük föl, hogy belenézzünk.

— Én igen — vetette oda Karvaly, a kenyeret rágcsálva.

— A sötétben?

— Csináltam egy kis világosságot. Amolyan lidércfényt. Itt egyáltalán nem volt könnyű. Még a botom segítségével is nehezen ment volna, nélküle meg olyan volt, mintha nedves fából raknál tüzet az esőben. Végül csak sikerült. Meg is találtam, amiért idejöttem.

A lány lassan fölemelte az arcát, és a szemébe nézett.

— A gyűrűt?

— A fél gyűrűt, a másik fele nálad van.

— Nálam van? A másik fele örökre elveszett, amikor…

— Aztán előkerült. Itt viseltem a nyakamban a láncon. Te magad vetted le, és megkérdezted, nem tudnék-e valami különb talizmánt nyújtani. De Vandór-Akbé gyűrűjének felénél csupán az egész lehetne jobb talizmán. Bár a fél cipó is jobb, mint a semmi, ahogy a szólás tartja. Egyszóval az én felem most nálad van, a tiéd pedig nálam. — És rámosolygott a síri árnyakon keresztül.

— Azt mondtad, amikor elvettem, hogy úgysem tudnék mit kezdeni vele.

— Ez így igaz.

— Te talán tudnál?

A férfi bólintott.

— Mondd el. Mondd el, mi ez a gyűrű, hogyan találtál rá az elveszett félére, aztán hogyan jöttél ide és miért? Mindezt tudnom kell, azután majd meglátom, mit tehetek.

— Talán igen. Jól van hát. Hogy mi is tulajdonképpen Vándor-Akbé gyűrűje? Nos, annyit már tudsz, hogy nem látszik valami értékes kincsnek. Sőt még csak nem is gyűrű igazán. Túl nagy. Talán valami karperec, annak viszont eléggé kicsi. Senki sem tudja, kinek készítették. Elfáran, a tündér viselte egy időben, mielőtt Szléa szigetét elnyelte a tenger. S már akkor is régi volt, mikor ő viselte. Végül valahogy Vandór-Akbé keze közé került… Az anyaga tömör ezüst, benne kilenc lyukkal. Külső oldalán hullámvonalú díszítés fut körbe, belül pedig az Erő kilenc rúnáját vésték belé. A nálad lévő felén négy rúna van és az ötödiknek egy része. Az enyémen ugyanígy. A törés vonala éppen ezt a kilencedik rúnát vágta ketté. Ezt nevezik azóta az „elveszett rúnának”. A többi nyolcat ismerik a mágusok: Pirr védelmez az őrülettől, a tűztól és a vihartól, Gesz ruház fől kitartással és így tovább. A szétvágott rúna forrasztotta egységbe a földeket. Ez volt a szövetség rúnája, a nyugodt hatalom és a béke jele. Egyetlen király sem uralkodhatott nyugodtan, hacsak nem e rúna jegyében. Senki nem tudja, hogy nézett ki. Azóta, hogy e rúna elveszett, Enyhelynek nem voltak igazán nagy királyai. Voltak különféle fejedelmek és zsarnokok, no meg háborúk és viszálykodások Óceánföld minden része között.

Ezért akarják tehát a Szigetvilág bölcs nagyurai és varázslói megszerezni Vandór-Akbé gyűrűjét, hogy ismét megismerjék az elveszített rúnát. Végül aztán fölhagytak vele, hogy legjobb embereiket küldözgessék utána, hiszen egyiküknek sem sikerült megszereznie az egyik felét Atuan sírjainak kincseskamrájából, vagy megtalálnia a másikat, amelyet maga Vandór-Akbé ajándékozott Kargád-föld egyik királyának, akinek az írmagja is már rég kiveszett. Azt mondták, hogy nincs értelme a további kutatásnak. De ennek is sok száz éve már.

Nos, ami pedig engem illet. Amikor kicsivel idősebb voltam, mint te most, akkor üldöztem… szóval vadásztam valamire a tengeren. Az üldözöttem lépre csalt úgy, hogy megfeneklettem egy kopár szigeten, nem messze Karego-Át és Atuan partjaitól. Innen dél és nyugat felé. Kicsiny volt ez a szigetecske, alig több valami homokzátonynál, közepe táján hosszú homokdűnékkel. Volt még rajta egy félig sós vizű forrás, semmi más.

No és még két ember. Egy öregember és egy öregasszony. Azt hiszem, testvérek lehettek. Rettenetesen megrémültek tőlem. Nem láttak egyetlen emberi arcot sem, ki tudhatja, mióta. Évek, talán évtizedek óta. Szorult helyzetben voltam, és ők kedvesek voltak hozzám, volt egy hordalékfából összetákolt kunyhójuk és tüzük. Az öregasszony ennem adott. Kagylót és csigát, amit apálykor gyűjtött a sziklákon, vízimadarak szárított húsát, amelyeket kavicsokkal dobtak agyon. Az asszony félt tőlem, mégis ennem adott. Mivel semmi rosszat nem tettem ellene, végül is bizalom ébredt benne irántam, és megmutatta nekem egyetlen kincsét. Lám, még neki is volt valami kincse… Egy kicsiny ruhácska volt az. Tiszta selyemből, gyöngyhímzéssel. Egy lánykaruha, egy fejedelem-kisasszony ruhája. Ő maga kikészítetlen fókabőröket viselt.