Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Kezes megfordult. Vonakodva és rossz előérzettől nehézkesen, mégis engedelmesen trappolt végig az oszlopsorok között, a romos tető alatt. Arha némán nézett távolodó alakja után.

Kis idő múlva a szolga távozása után megfordult, megkerülte a trón emelvényét, és eltűnt mögötte a sötétben.

Atuan sírjainak nagy kincseskamrájában nem múlt az idő. Semmi fény, semmi élet. Pók sem rezdül a porban, féreg sem moccan a hideg földben. Csak szikla van, sötétség és a megdermedt idő.

A Belső-földekről érkezett tolvaj az egyik nagy kőláda fedőlapján feküdt kinyújtózva, akár valami síremlék szoboralakja. A mozdulataival fölvert por visszatelepedett a ruhájára. Nem mozdult.

A zár halkan kattant. Az ajtó kitárult. Fénysugár törte meg a halotti sötétséget, árnyalattal frissebb fuvallat hatolt be a döglött levegőbe. A férfi mozdulatlanul feküdt tovább.

Arha becsukta az ajtót, és belülről ráfordította a kulcsot. Lámpását rátette az egyik kőládára, és csöndesen odalopakodott a kinyújtózott alakhoz. Macskaóvatossággal mozgott, tágra nyitott szemmel, a sötétben megtett hosszú út után pupillái is óriásiak voltak még.

— Karvaly!

Megérintette a fekvő vállát, majd még egyszer kimondta a nevét, azután még egyszer.

Erre már összerázkódott és felnyögött. Végül fölült. Az arca megnyúlt, szeme üres. A lányra nézett, de mintha nem ismerné föl.

— Én vagyok, Arha… Tenar. Hoztam vizet. Tessék, igyál.

Kinyúlt a palack után, félig béna kézzel, és ivott belőle, de nem sokat.

— Mennyi idő múlt el? — kérdezte nehézkesen forduló nyelvvel.

— Két napja már, hogy ide érkeztél, ebbe a terembe. Ez a harmadik éjszaka. Nem tudtam hamarabb jönni. Úgy kellett lopnom az ételt… itt van, egyél…

A magával cipelt iszákból előhúzott egy lapos, szürkés lepényt, de a fogoly megrázta a fejét.

— Nem vagyok éhes. Ez itt… halálos hely ez itt. — Arcát a kezébe temetve mozdulatlanul ült tovább.

— Nem fázol? Elhoztam a köpönyeget a festett teremből.

Semmi válasz.

Arha letette a ruhát, és csak nézett rá, hosszan. Kicsit reszketett, még mindig tágra nyílt, nagy, fekete szemmel.

Egyszer csak váratlanul térdre rogyott, előregörnyedt, és keservesen sírva fakadt. Elnyújtott, remegő zokogással, de könnyek nélkül.

A fogoly nehézkesen lekászálódott a kőládáról, és hozzáhajolt.

— Tenar…

— Nem vagyok Tenar! Nem vagyok Arha! Az istenek meghaltak, mind meghaltak!

A lány fejéhez nyúlt a kezével, hátrahúzta a fekete csuklyát. Beszélni kezdett. Hangja lágy volt, szavai valami olyan nyelven szóltak, amelyet a lány még sohasem hallott. De a zenéjük úgy áradt szét a szívében, mint a langyos eső. Elnémulva hallgatta ezt a zenét.

Amikor megnyugodott végre, a férfi fölemelte és a kőládára ültette, mint egy gyereket. Oda, ahol még pár perce ő feküdt. Kezét rátette a lány kezére.

— Mondd, Tenar, miért sírsz?

— Mindjárt megmondom. De mit sem számít, mit mondok róla. Úgysem tehetsz semmit. Nem segíthetsz. Hiszen te magad is haldokolsz, vagy nem? Nem számít. Semmi sem számít. Kosszil, az Istenkirály főpapnője, mindig is kegyetlen volt, rá akart venni, hogy elpusztítsalak. Ugyanúgy, ahogy a többieket. De én nem akarom! És milyen jogon? És gyalázta a Névteleneket, gúnyolódott fölöttük, én pedig megátkoztam őt. Azóta félek tőle, mert igaz, amit Kezes beszél róla, hogy nem is hisz az istenekben. Azt akarja, hogy feledésbe merüljenek, engem pedig megöl, miközben alszom. Ezért azóta nem is aludtam. Nem is mentem vissza a kis házba. Múlt éjjel végig a trónteremben maradtam, az egyik fülkében, ahol a tánchoz való ruhákat tartjuk. Még napfölkelte előtt leosontam a nagy házhoz, loptam valami ennivalót a konyháról, azután visszamentem a trónterembe, és ott maradtam egész nap. Azon törtem a fejem, hogy ezután mit csináljak. Ma éjjel… ma éjjel meg annyira fáradt voltam már, hogy gondoltam, meghúzódhatnék valamelyik szent helyen, talán oda nem mer utánam jönni. Leereszkedtem hát a mélysírkamrába. Abba a nagy barlangba, tudod, ahol először megláttalak. És… és ott volt. Csakis a vörös sziklák kapuján jöhetett be. Ott volt tehát, méghozzá lámpással. Abban a sírgödörben kotorászott, amelyiket Kezessel ásattam. Tudni akarta, van-é benne tetem. Mint valami patkány, hatalmas, temetői patkány, úgy túrta ott a földet. És világot gyújtott a szent helyen, a sötétség templomában! A Névtelenek meg nem tettek semmit. Öregek már, ahogyan ő mondta. Talán meg is haltak. Vagy mind elmentek a semmibe. Én többé nem vagyok papnő.

A férfi állva hallgatta. Keze még mindig az övén, feje kissé félrebillentve. Mintha a tartásába, arcába visszatért volna valamennyi életerő, bár az arcán még hamuszürkék voltak a sebhelyek, ruháját és haját por borította.

— Kikerültem őt, keresztülmentem a sírkamrán. Gyertyája több árnyékot vetett, mint amennyi fényt sugárzott, és a lépteimet sem hallhatta. A labirintusba igyekeztem, hogy megszabaduljak tőle. De amikor már bent voltam, még mindig úgy hallottam, mintha jönne utánam. Végig a folyosókon hallottam, hogy valaki követ. Nem tudtam, hová menekülhetnék. Azt hittem, itt végre biztonságban leszek, azt hittem, az én uraim megóvnak és megvédelmeznek engem. De nem! Elmentek mind, mind, mind meghaltak!

— Az ő haláluk miatt sírtál tehát… őket sirattad? De hiszen itt vannak, Tenar, itt vannak!

— Te honnan tudhatnád? — szólt a lány csüggedten.

— Mivel attól a pillanattól, ahogy beléptem a sírkövek alatti üregbe, minden erőmmel őket próbálom visszatartani, félrevezetni. Minden tudásomat erre használom, minden képességemet ez emészti el. Ezeket az alagutakat beszőttem varázslatok végtelen hálójával, altató, nyugtató, bénító varázslatokkal, de még mindig tudják, hogy itt vagyok, legalábbis sejtik. Csak félig alszanak, félig ébren vannak. S csak annyit értem el, hogy teljesen kimerültem az ellenük való küzdelemben. Borzalmas hely ez. Egyetlen embernek itt semmi reménye. Már-már szomjan haltam, amikor innom adtál, mégsem csak a víz volt az, ami megmentett. Annak a kéznek az ereje volt, amely felém nyújtotta. — Ezt mondván, egy pillanatra fölfelé fordította kezében a lány még mindig benne fekvő kezét, és figyelmesen megnézte a tenyerét. Azután elfordult, tett néhány lépést a helyiségben, majd ismét megállt a lány előtt. Az nem szólt semmit.

— Tényleg azt hiszed, hogy meghaltak? Jobban kellene érezned a szíveddel. Ők sohasem halnak meg. Sötétek ők és halhatatlanok, és gyűlölik a fényt. A mi halandóságunk rövid, ragyogó fénysugarát. Igaz, halhatatlanok, de mégsem istenek. Sohasem voltak azok. Nem méltóak egyetlen emberi lélek imádatára sem.

A lány csak hallgatta, elnehezülő szemhéjjal, tekintetét a pislákoló lámpára szegezve.

— Mit adtak néked valaha is, Tenar?

— Semmit — suttogta válaszul.

— Nincs is mit adniok. Nincs bennük szemernyi alkotó erő. Erejük csak arra való, hogy elsötétítsenek és elpusztítsanak mindent. Nem képesek eltávozni erről a helyről. Ők maguk — ez a hely! És meg is kell hagyni nekik. Nem kell őket megtagadni vagy elfelejteni, de arra sem méltók, hogy bárki imádja őket. A világ gyönyörű, ragyogó és kellemes, de ez nem minden. A világ szörnyű is, sötét is és kegyetlen is. A vadnyúl sikolt, amikor kiszenved a zöld réten. A hegyek hatalmas ökle rejtett tűzvészt markol. A tengerekben cápák is élnek, s néha kegyetlenség villan az ember tekintetében. Ahol az emberek ezeket a dolgokat imádják, ahol megalázkodnak előttük, ott terem a gonoszság. Ezeken a helyeken gyűlik össze a világ sötétsége. Teljesen azokéi ezek a helyek, akiket Névteleneknek hívunk. A Földnek azon ősi és szent erői ők, amelyek még a Fény előtt uralkodtak: a sötétség, a rombolás és az őrület erői… Azt hiszem, Kosszil nővéred eszét is már régen elvették: úgy kúszta ő végig ezeket az üregeket, ahogy saját énjének labirintusát, és most már sohasem látja meg többé a napvilágot. Azt mondta neked, hogy a Névtelenek halottak. Csak egy elveszett, végképp elveszett lélek hiheti ezt. A Névtelenek igenis léteznek, de nem a te uraid. Sohasem voltak azok. Szabad vagy, Tenar. Rabszolgaságra neveltek ugyan, de te szabaddá tetted magad.