Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Arha ugyan betéve tudta az egyes helyiségekhez vagy övezetekhez vezető alagutak minden sarkát és kanyarulatát, hosszabb kirándulásaira mégis magával vitt egy gombolyag finom fonalat, amit maga mögé bocsátott és visszafelé jövet fölgombolyított megint. Ha ugyanis egyetlen megszámlálandó kanyarulatot vagy kereszteződést elvét, még ő is eltévedhet. Még valami fény sem segíthetett, hiszen nem volt semmiféle útjelző. Minden folyosó, minden ajtó és minden nyílás egyforma volt.

Az idegen is mérföldeket megtehetett már, hogy negyvenlábnyira se legyen az ajtótól, amelyen belépett.

Arha elment a trónterembe, az iker Istenfivérek templomába, leereszkedett a konyha alatti pincébe, és amikor nem látta senki, lekukkantott mindegyik ott lévő kémlelőnyíláson a hideg, sűrű sötétségbe. Amikor pedig beköszöntött a fagyos, csillagfényes éjszaka, végigjárta a domboldal bizonyos helyeit, fölemelt bizonyos köveket, elkotorta a földet, és újra meg újra lenézett a föld mélyének csillagtalan sötétjébe.

Az idegen ott volt. Ott kellett lennie! Mégsem került a szeme elé. Még szomjan is halhat, mielőtt megtalálná. Ha bizonyos lenne benne, hogy már nem él, leküldhetné Kezest, hogy a tetemét megkeresse. De ezt a gondolatot nem volt képes elviselni. Amint a csillagfényben térdelt a hegyoldal durva földjén, a tehetetlen harag könnyei buggyantak ki a szeméből.

Visszatért az ösvényre, amely a lejtőn az Istenfivérek templomához vezetett. A díszesen faragott oszlopfők zúzmarás fehérséggel csillogtak a holdfényes éjszakában, akár valami csontfaragványok. Kopogtatott a hátsó ajtón, mire Kosszil beengedte őt.

— Mi vezérelte ide, úrnőm? — kérdezte a tohonya asszony hidegen és kíváncsian.

— Papnőtársam, egy férfi van a labirintusban!

Kosszil ébersége csökkent. Olyasmi történt, amire ő sem számított. Meredt tekintettel talpra állt. A szeme mintha kissé kidülledt volna. Arhának az jutott róla az eszébe, hogy Kosszil pontosan arra a képre hasonlított, amikor Pendelyes utánozta őt. Vad nevetés feszítette a torkát, de visszafojtotta és teljesen elnyomta önkéntelen indulatát.

— Egy férfi? A labirintusban?

— Egy férfi. Egy idegen. — S mivel Kosszil még mindig hitetlenkedve bámult rá, hozzátette: — Meg tudom állapítani külsőre, hogy valaki férfi vagy nem, bár igazán keveset láttam.

Kosszil elsiklott a gúnyos megjegyzés fölött.

— Ugyan, hogy kerülhetett oda egy férfi?

— Talán varázslattal, azt hiszem. A bőre sötét, lehet, hogy a Belső-földekről való. Azért jöhetett, hogy a Sírokat kirabolja. Először a mélysírkamrában találtam rá, egyenesen a nagy kövek alatt. Amikor észrevett, a labirintus bejáratához szaladt, mintha csak tudná, hová igyekszik. Bezártam mögötte a vasajtót. Próbálkozott ugyan valami varázsigékkel, de nem tudta kinyitni. Reggelre behúzódott az útvesztőbe. Képtelen vagyok megtalálni.

— Van mivel világítania?

— Igen.

— Vize van?

— Egy kis tömlő, de nincs tele.

— A gyertyája már biztosan leégett — töprengett Kosszil. — Négy vagy öt nap. Esetleg hat. Akkor leküldhetem a szolgáimat, hogy vonszolják elő a tetemét. A vérét a trónus elé öntjük, amikor…

— Nem! — kiáltotta Arha, hirtelen támadt haraggal. — Elevenen akarom megtalálni!

A papnő hatalmas termetének magasából lenézett a lányra.

— Minek?

— Azért… azért, hogy lassúbb legyen a halála. Szentségtörést követett el a Névtelenekkel szemben. Fénnyel szennyezte be a mélysírkamrát. Azért jött, hogy elrabolja a Sírok kincseit. Szigorúbb büntetést érdemel, mint hogy csak úgy lefeküdjön egy folyosón és szépen meghaljon.

— Iigen — mondta Kosszil, mintha megkönnyebbült volna. — De hogyan fogod el őt, úrnőm? Kockázatos a dolog. A másik esetben viszont semmi esélye. Talán nincs egy csontkamra odalent a labirintusban? Tele azoknak a csontjaival, akik behatoltak oda és többé nem jöttek ki?… Hagyjuk, hogy a sötét erők büntessék meg őt a maguk módján, a maguk eszközeivel, a labirintus sötét fegyvereivel. Kegyetlen szenvedéssel jár a szomjhalál.

— Tudom — válaszolta a lány. Megfordult és kilépett az éjszakába. Csuklyáját a fejére húzta a jeges szél ellen. Vajon tényleg tudta, vagy mégsem?

Gyermeteg és buta dolog volt részéről, hogy fölkereste Kosszilt. Tőle igazán nem várhatott segítséget. Kosszil nem tudott semmit. Minden tudása a hideg, számító várakozás volt, s annak végén a halál. Nem értett semmit. Nem fogta föl, hogy a férfit meg kell találni. Vele nem történhet az, ami a többiekkel. Azt még egyszer nem bírná elviselni. Ha egyszer jönnie kell a halálnak, jöjjön gyorsan, jöjjön napvilágnál. Ennek a tolvajnak, évszázadok óta az első férfinak, aki bemerészkedett a sötétségbe, hogy kirabolja a Sírokat — a legmegfelelőbb halált a kard éle jelenthette. Még csak halhatatlan lelke sincs, hogy újjászülessen. Szelleme vinnyogva kering majd a folyosókon. Nem szabad, hogy a szomjúság végezzen vele a sötétség magányában.

Arha alig aludt valamit ezen az éjszakán. Az egész következő nap szertartásokkal és szolgálattal telt el. A következő éjszakát azzal töltötte, hogy csöndesen, lámpa nélkül járta végig az összes kémlelőnyílást a szent hely épületeinek mélyén és a szélfútta domboldalon. Végül támolyogva aludni tért a kis házban. Két vagy három órával pirkadat előtt, de még akkor sem tudott nyugodni. A harmadik nap, késő délután egyedül kisétált a sivatagba, a folyó félé, amely most, télen alacsonyan hömpölygött. Partján a nádszálak nyakában jéggallér. Visszaemlékezett rá, hogy régebben, még az ősszel nagyon messzire behatolt a labirintusba, túl a hatos keresztúton, és egy hosszú folyosó falán túl végig hallotta a csörgedező víz csobogását. Egy szomjazó ember, ha éppen arra téved, biztosan ott álldogál. Még odakint is voltak kémlelőnyílások. Korábban már keresgélte őket, végül tavaly Thar mindegyiket megmutatta, így könnyedén újra rájuk talált. A helyszineket és formákat úgy idézte maga elé, mint egy világtalan: inkább érezte, merre kell mennie az egyes rejtett nyílások felé, mintsem meglátta őket. A Síroktól legtávolabb eső, második lyuknál, amint fejére húzta csuklyáját, és a fényt így kirekesztve, szemét a lapos sziklába vájt nyílásra tapasztotta, megpillantotta odalent a varázsló lidércfényének halvány pislákolását.

Az idegen ott volt lent, félig a látómezején kívül. Ez a kémlelőlyuk a vak folyosó legvégére nyílott. Csak a hátát, előrehajló nyakát és jobb karját látta. A fal szögletében ült, és kése csonkjával a kövek közötti réseket piszkálta. Ékkövekkel kirakott nyelű, rövid pengéjű tőre volt, mely csonkig letörött. A lepattant késhegy pontosan a kémlelőnyílás alatt hevert. Biztosan akkor tört el, amikor szét akarta feszíteni a köveket, hogy hozzáférjen a vízhez, amelynek csörgedező csobogását tisztán hallhatta a halott, föld alatti csöndben, az áthatolhatatlan kőfal túlsó oldalán.

Hangtalanul mozgott. Nagyon más volt most, e három nap és éjszaka múltán. Nem az az alak, amely egyenesen állt a becsukódott vasajtó előtt, és nevetett a saját vereségén. Még mindig hajthatatlan volt, de nem volt már benne erő. Még varázsfénye is tompán, halványan pislákolt csupán. A gyenge fénysugár megremegett Arha szeme előtt. A férfi lehajtotta a fejét, és kezéből kiesett a tőr törött darabja. Tétován utánanyúlt, és ismét beleerőltette a törött pengét a kövek közötti résbe.