Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Ezért alkalmanként magával vitte Kezest is a labirintus közelebbi járataiba, hogy legalább ott megtanulja a tájékozódást. Kezes sohasem lelkesedett azért, hogy odamehet, de mindig engedelmeskedett neki. Meggyőződött arról is, hogy Dubbi és Váhto, Kosszil eunuchjai ismerik az utat a lánckamrába és kifelé a mélysírkamrából, de többet nem tudnak. Őket soha nem vitte magával a labirintusba. Senki mást nem tűrt el, csak Kezest, csak ez a hozzá minden körülmények között hű lény ismerhette a titkos utakat. Az utakat, amelyek az övéi, csak az övéi, az örökkévalóságig. Lassacskán hozzálátott a labirintus teljes föltárásához. Az egész őszidőt azzal töltötte, hogy azokat a végtelen alagutakat járta, és még mindig voltak olyan fertályai, ahová sohasem tette be a lábát. Kimerítő volt ennek a hatalmas útvesztőnek az értelmetlennek tűnő végtelen hálózatát bejárni. Belefáradt a lába, és az agya is zúgott a már elhagyott és a még előtte álló kanyarulatok és kereszteződések szakadatlan észben tartásától. Az egész nagyszerű volt, mint egy kemény sziklából kivájt hatalmas város föld alatti úthálózata, viszont az egész avégre készült, hogy kifárassza és kétségbeesésbe kergesse a betévedő halandót. Ráadásul még a saját papnője is csak egy hatalmas csapdának láthatta a végén, semmi másnak.

Így, amint egyre hidegebbé és keményebbé vált a tél, föltáró igyekezetét mindinkább a trónteremre magára korlátozta. Megvizsgálta az oltárokat, a mögöttük és alattuk kialakított térségeket, a ládákkal és dobozokkal teli helyiségeket, a dobozok és ládák tartalmát, az átjárókat és padlásszobákat, a kupola alatti poros ürességet, ahol százával tanyáztak a denevérek, az alagsorokat és pincéket, amelyek csupán a sötétség előszobáinak voltak tekinthetők.

Keze és ruhaujja szaglott a valamelyik vasládában nyolc évszázada heverő, elporlott pézsmaprémek édeskés illatától, szemöldökén fekete csíkban gyűlt össze a sok rátapadó pókháló, órákig térdelve tanulmányozta valami szúette cédrúsfa láda gyönyörű faragásait. Valamelyik király ajándékozhatta a Sírok névtelen urainak évszázadokkal azelőtt. Ott volt maga a király, kicsiny, feszes, nagy orrú alak, a trónterem, lapos kupolájával és oszlopsoraival, mindez aprólékosan és finoman kifaragva valami régi szobrász keze által, akinek haló porát ki tudja hány évszázad takarta már. Ott volt az egyetlen papnő is, amint a bronztálakról áradó mámorító füstöt beszívja, tanácsot ad vagy jósol a királynak, akinek orrát már régen letörték. A papnő alakja túlságosan piciny volt ahhoz, hogy világosan kivehesse a vonásait, Arha mégis mintha a saját arcát látta volna a finom faragvány hajlataiban. Azon töprengett, vajon mit mondhatott a nagy orrú királynak, és az mennyire hálálta meg a szavait.

Voltak kedvenc helyei a bálteremben, ahogy bárkinek lehetnek kedvenc sütkérező pontjai egy napsütötte házban. Gyakran húzódott be egy kis, féltetős padlástérbe, az omladozó trónterem mögötti egyik elhagyatott szobácska fölött. Ősrégi ruhák függöttek ott, hatalmas királyok idejéből, akik nemesuraikkal együtt zarándokoltak ide, hogy kegyeletüket leróják Atuan sírjainak szent helye előtt, elismerve ezzel, hogy létezik nagyobb hatalom az övéknél vagy bármely más, halandó emberénél. Néhanapján leányaik, a hercegnők magukra öltötték ezeket a lágy fehér selymeket, topáz és sötét ametiszt díszeikkel együtt, és csatlakoztak a Sírok papnőjének szent táncához. Az egyik kincsesládából előkerült néhány tenyérnyi, festett elefántcsont táblácska is ennek a táncnak a képével, és a királyokéval és nagyurakéval, kik a trónterem előtt várakoztak, mivel akkor — éppúgy, ahogy manapság — halandó férfi nem tehette lábát a Sírok szent földjére. Hölgyeik viszont beléphettek, és fehér selyembe burkolózva együtt táncolhattak a papnőkkel. Maguk a papnők durva, házi szövésű, fekete ruhát viseltek mindig, akkor is és most is. Arha mégis szívesen tapintotta meg néha a puha és sima anyagokat, az időtől lassan elporladó szöveteket, amelyekről a romolhatatlan drágakövek saját csekély súlyuknál fogva is le-leszakadtak. Ezekből a ládákból sajátos illat áradt, különbözött a szent hely minden templomának minden pézsma- és ámbraillatától: sokkal frissebb, elevenebb, fiatalosabb volt azoknál.

Teljes éjszakákat szentelt a kincses szobákban egyetlen láda tartalmának tanulmányozására. Átvizsgálta kőről kőre, megszemlélte a rozsdás vérteket, a törött sisakforgókat, a bronzból, ezüstből és tömör aranyból készült násfákat, melltűket és boglárokat.

A jelenlétével mit sem törődő baglyok nyugodtan üldögéltek a szarufákon, sárga szemükkel közönyösen pislogtak. A csillagok fénye itt-ott beszivárgott a tető résein. Néha hópihék szállingóztak alá, lágyan és hidegen, hasonlóan az egyetlen érintésre porrá omló ősrégi selyemszövetekhez.

A tél végének egyik késő éjszakáján kegyetlen hideg volt a trónteremben. Arha a csapóajtöhoz ment, fölnyitotta, leereszkedett a lépcsőn és becsukta maga mögött. Csöndesen lelopakodott a számára már oly ismerős úton, a mélysírkámra felé vezető folyosón.

Ezen a helyen természetesen sohasem gyújtott világot. Még ha volt is nála lámpa a labirintusba menet vagy a fönti éjszaka sötétje miatt, föltétlenül eloltotta, mielőtt a mélysírkamrába lépett. Szemmel soha sem látta azt a helyet, egyetlenegyszer sem, papnőségének emberöltői alatt. A folyosón haladva most is elfújta a lámpájában pislákoló gyertyát, és pillanatnyi megtorpanás nélkül folytatta útját a koromsötétben, könnyedén, akár valami hal a fekete vizek mélyén. Tél volt vagy nyár, itt nem volt soha sem hideg, sem meleg: mindig ugyanaz a csípős hűvösség, kissé nedves, de örökké változatlan. Odafönt, a hatalmas erejű, fagyos, téli szelek laza havat korbácsoltak végig a sivatag homokján. Idelent nem volt tél, nem voltak évszakok: zárt, nyugodt, biztonságos világ vette körül.

Ezúttal éppen a festett terem felé igyekezett. Néha kedve szottyant betérni oda, hogy vizsgálgassa gyertyája halvány fényénél a falak sötétjéből kibontakozó különös rajzolatokat. A nagy szemű, hosszú szárnyú férfiakat, derűs vagy éppen morózus arckifejezésüket. Senki sem mondhatta meg neki, kik voltak ezek, ilyen festmények sehol sem voltak másutt a szent helyen. Ő viszont úgy vélte, fölismeri őket: az elátkozottak lelkei voltak, akik sohasem születhettek újjá. A festett terem bent volt a labirintusban, odamenet tehát át kellett haladnia a sírkövek alatti hatalmas üregen. Ahogy lefelé haladt a lejtős folyosón, halvány szürkeség derengett föl előtte, valami tétova, félénk villanás, holmi távoli fény visszatükröződésének visszatükröződése.

Arra gondolt, hogy tréfát űz vele a szeme, ahogy az gyakorta megesett ebben a határtalan sötétségben. Összeszorította a pilláit, mire a derengés eltűnt. Aztán kinyitotta a szemét, és a fényecske megjelent megint.

Ekkor megállt, és mozdulatlanul meredt maga elé. Szürkeség, nem feketeség! Furcsa, fakó fénysáv, éppen csak kivehető ott, ahol semminek sem szabadna látszani, ahol minden az ősidőktől fekete.

Pár tétova lépést tett előre, kinyújtotta a kezét a folyosó falának szöglete felé, és végtelenül haloványan bár, de látta ujjainak moccanását.

Tovább-botorkált. Különös volt ez, túl minden tudáson, minden félelmen, ez a halovány villódzás sohasem látott valami volt a sötétség legbelső, legmélyebb sírgödrében. Nesztelenül lopakodott előre meztelen talpán, fekete ruhájában. A folyosó utolsó fordulója előtt megtorpant. Azután kísérteties lassúsággal megtette az utolsó lépést, előretekintett… és látott…