Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Néha valóban úgy tűnt, hogy emlékezik rá. A hegy alatt rejtőzködő sötét helyek olyan ismerősek voltak neki, mintha nem csupán a birodalmát alkotnák, hanem egyénein az otthonául szolgálnának. Amikor belélegezte a bódító füstöt a hold elfogytakor lejtendő tánc előtt, a feje pihekönnyűvé vált, és a teste sem volt többé az övé. Akkor végigtáncolt az elmúlt évszázadokon, mezítláb, fekete gúnyájában, és tudta, hogy ez a tánc sohasem ért véget.

Mégis, valahogy furcsa volt, ha Thar néha így szólt hozzát „Te mondtad nekem a halálod előtt…”

Egyszer megkérdezte:

— Kik voltak azok, akik ki akarták rabolni a sírokat? Volt egyáltalán ilyen kísérlet? — A sírrablási próbálkozások izgalmat váltottak ki belőle, de ugyanakkor lehetetlennek is tűntek a számára. Hogyan jöhettek egyáltalán titokban a szent helyre? Kevés volt a zarándok, talán még a foglyoknál is kevesebb. Néhanapján újabb novíciákat vagy rabszolgákat küldtek nekik a Négy-föld valamelyik kisebb templomától, vagy kisebb csoport érkezett, hogy némi aranyat vagy ritka illatszert ajándékozzon egyik vagy másik templomuknak. De ez volt minden. Senki sem tévedt arra céltalanul, eladni vagy megvenni valamit, sem megtekinteni a szent helyet vagy éppen kirabolni azt. Akárki jött oda — parancsra tette. Arha még azt sem tudta, milyen messzire van a legközelebbi város, húsz mérföldre vagy talán többre? Ráadásul a legközelebbi város egészen kicsi volt. A szent helyet üressége és magányossága óvta és védelmezte. A körülötte elnyúló sivatagon bárki akkora eséllyel kelhetne át észrevétlenül, akár egy fekete bárány a hómezőn, gondolta magában Arha.

Tharral és Kosszillal volt mostanában, velük töltötte a legtöbb időt, amikor éppen nem pihent a kis házban vagy kóborolt a hegy gyomrában. Viharos, hideg áprilisi éjszaka volt éppen. A tűzhelyen égő kicsi, zsályaágakból rakott tűz mellett üldögéltek az Istenkirály temploma mögötti helyiségben, Kosszil szobájában. Az ajtó előtt, az előcsarnokban Kezes és Dubbi pálcaszámolósdit játszott. Földobtak a levegőbe egy maréknyi pálcikát, és igyekeztek minél többet elkapni a kinyújtott kézfejükkel. Néha Arha is játszotta ezt a játékot Kezessel, titokban, a kis ház belső udvarán. Ha a három papnő elhallgatott, csak a lehulló pálcikák koppanása, a győztes nevetése vagy a vesztes zsörtölődése és a maréknyi tűz halk pattogása hallatszott. A falakon kívül körös-körül a sivatag néma, mély csöndje honolt. Olykor-olykor fölsurrogott valahol egy-egy hirtelen zápor kopogása, valahol távolabb, a homokon.

— Régebben sokan megpróbálták kirabolni a Sírokat, de soha senkinek sem sikerült — válaszolta Thar. Bár alapvetően kevés szavú volt, néhanapján szívesen elmesélt egy-két történetet. A legtöbbször Arha oktatásának részeként. Ma este úgy tűnt, ki lehet csikarni belőle valamilyen históriát.

— De hogyan merészelte megpróbálni bárki is?

— Azok merészelték — szólt közbe Kosszil. — Varázslók voltak, afféle bűbájos népség a Belső-földekről. Azelőtt történt mindez, hogy az Istenkirályok kerültek volna Kargád-föld trónjára. Akkoriban még nem voltunk valami erősek. Nyugat felől gyakran idevitorláztak a varázslók Karego-Átba és Atuanba, hogy kifosszák a part menti városokat, végigrabolják a földművesek falvait, sőt betörjenek a szent városba, Avabátba. Azzal kérkedtek, hogy a sárkányok ellen jöttek, de csak városokat és templomokat raboltak.

— Legnagyobb hőseik is eljöttek hozzánk, hogy kipróbálják a kardjuk, erejét — kapcsolódott a beszélgetésbe Thar. — Meg hogy istentelen varázslataikkal próbálkozzanak. Egyikük, egy hatalmas varázsló és sárkányvitéz, mindegyik közül a legnagyobb is eljött ide, csak hogy pórul járjon. Régen volt ez, nagyon-nagyon régen, de a történetére máig emlékeznek, és nem csak errefelé. Azt a varázslót Vandór-Akbénak nevezték. Egyszerre volt ott nyugaton mágus és király. Eljött a mi országunkba, és Avabátban összeszövetkezett néhány ottani lázadó karg nagyúrral, és harcba keveredett az iker Istenfivérek legbelső templomának főpapjával a város fölötti uralomért. Hosszú ideig tartott a küzdelem, az ember varázslatainak harca az istenek villámaival szemben, közben a templom romhalmazzá omlott körülöttük. Végül a főpap széthasította a mágus varázslóbotját, kettétörte az erejét hordozó amulettjét és végleg legyőzte a támadót. Fejvesztve ménekült a városból és Kargád-földről, keresztül egész Óceánföldön, annak legnyugatibb széléig. Ott aztán elbánt vele egy sárkány, hiszen az erejét már elveszítette. Attól a naptól a Belsőföldek ereje és hatalma végleg megroppant. Azt a főpapot Intatinnak hívták, ő volt a Tarb-ház első képviselője, azé a nemzetségé, amelyből azután a jóslatok beteljesülésével évszázadok múltán Karego-Át papkirályai, tőlük pedig egész Kargád-föld Istenkirályai származnak, így történt, hogy Intatin idejétől a kargok országának hatalma és ereje egyre csak gyarapodott. Akik azért jöttek, hogy a Sírokat kirabolják, mind varázslók voltak, és egytől egyig Vandór-Akbé kettétört amulettjére pályáztak. De az mind a mai napig itt van, ahol a főpap biztonságba helyezte. És itt vannak a vakmerők csontjai is… — mutatott Thar a földre a lába alatt.

— A fele van itt — szólt közbe Kosszil.

— A másik fele pedig örökre elveszett.

— Hogyan veszett el? — kérdezte Arha.

— Intatin az ő kezében maradt felet a Sírok templomának adományozta örökös őrzésre. A másik fele a varázsló kézében maradt, de ő, mielőtt elmenekült innen, Hupun jelentéktelen kis királyának, Toregnak adományozta. Azt én sem tudom, miért cselekedett így.

— Hogy viszályt keltsen, hogy fokozza Toreg gőgjét — vetette közbe Kosszil. — És úgy is lett. Toreg utódai többször föllázadtak a Tarb-ház uralmának idején. Még az első Istenkirály ellen is fegyvert ragadtak, nem ismerték el sem királyi hatalmát, sem isteni voltát. Gyalázatos, elátkozott népség volt az. Mára már az írmagjuk is kiveszett.

Thar bólintott.

— A mi mostani Istenkirályunk atyja, a Magasba Szárnyaló Nagyúr szétzúzta Hupun uralkodóházát, földig rombolta palotáikat. Amikor ez bekövetkezett, a fél amulett, amelyet Vándor-Akbé és Intatin ideje óta őriztek, végleg elveszett. Senki sem tudja, mi történt vele. Ez pedig egy emberöltővel ezelőtt történt.

— Biztos kihajították a szemétdombra — mormolta Kosszil. — Azt beszélik, egyáltalán nem látszik valami nagy kincsnek ez a Vándor-Akbé gyűrűje. Legyen átkozott a varázslónépség minden kacatjával együtt! — És Kosszil beleköpött a pattogó tűzbe.

— És te láttad már az itt őrzött felét? — fordult Thar felé Arha.

A szikár papnő megrázta a fejét.

— Abban a kincseskamrában van, ahová senki sem léphet be az egyetlen papnőt kivéve. Valószínűleg ez ott a legnagyobb kincs, nem tudom. De azt hiszem, talán mégis az. Hiszen a Belső-földekről sok száz éve küldözgetik ide a tolvajokat és varázslókat, hogy szerezzék vissza. Képesek elmenni arannyal teli, nyitott ládák mellett, s csak ezt az egyetlen dolgot keresik. Nagy idők múltak el azóta, hogy Vándor-Akbé és Intatin ezen a földön járt, erre a történetre mégis emlékeznek, és még mindig mesélik erre mifelénk és nyugaton egyaránt. Az évszázadok múlásával rengeteg dolog keletkezik, és legtöbbjükül is múlik. Nagyon kevés olyan kincs van, ami igazi érték marad, és kevés olyan történet, amelyet századokon át mesélnek.