Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Megtorpant, holott a szél kis híján ledöntötte a lábáról.

„Ez egy varázsló, egy mágus a Belső-földekről, aki Vándor-Akbé varázsgyűrűjét keresi!”

Olyan, villámcsapásszerű fölismerés volt ez, amitől nyomban elöntötte a hőség, még ebben a jeges szélben is, és hangosan fölnevetett. Körülötte az egész szent hely és akörül az egész sivatag sötét és csöndes volt már. A szél elült. A nagy házban is régen kihunytak a fények. Apró, szinte láthatatlan hópihéket kergetett a szél.

„De ha varázserővel nyitotta ki a vörös sziklák kapuját, akkor más ajtókat is kinyithat. Akkor elmenekülhet!”

Ez a gondolat egy pillanatra megdermesztette, de nem törte meg. A Névtelenek hagyták, hogy bejöjjön. Miért is ne? Semmivel sem árthat nekik. Miféle veszélyt jelenthet egy tolvaj, aki képtelen távozni bűntette színhelyéről? Biztos, hogy vele vannak bizonyos sötét erők; és vannak varázsigéi, méghozzá kétségtelenül igen erősek, hiszen máris eljutott oda, ahová eljutott, de tovább egészen biztosan nem juthat el. Semmiféle, halandó által végzett varázslat nem lehet erősebb a Névtelenek hatalmánál, a Sírok lakóiénál, a királyokénál, akiknek a trónusa üres!

Hogy minderről még alaposabban megbizonyosodhassék, lépteit meggyorsította a kis ház felé. Kezes ott hortyogott a tornácon, durva köntösébe és téli fekvőhelyéül szolgáló, elkoszolódott báránybőreibe burkolózva. Csöndesen osont be, hogy föl ne ébressze, még lámpást sem gyújtott. Az előtér sarkában kinyitott egy piciny, lezárt helyiséget, alig nagyobbat egy félreeső helynél. Akkorka szikrát ütött, amelynek fényénél éppen kivehetett egy bizonyos pontot a kövezeten, majd odahajolt a kiválasztott kőkockához. Ujjaival egy vastag, szutykos, pár négyzethüvelyknyi ruhadarabot tapintott ki. Óvatosan félrehúzta. Hirtelen hátratántorodott az arcába csapó vakító fénysugár elől.

Egy pillanat múlva nagyon vigyázatosan visszaóvakodott, és benézett a résen. Elfeledkezett róla, hogy az idegen bántóan ragyogó fényt hordozott a botja végén. Nem számított többre, mint hogy a motoszkálását hallhatja majd odalent a sötétben. Teljesen megfeledkezett a fényről. A betolakodó viszont pontosan ott volt, ahol várta. Az alatt a kémlelőnyílás alatt, a vasajtó fölött, amely elzárta a labirintusból kivezető útját.

Ott állt a betolakodó, egyik keze a csípőjén, másikkal a saját magasságával egyenlő hosszú botot tartotta éles szögben. A bot végén billegett a fény, mintha valami szalmacsutak égne. A férfi mintegy hat láb magas lehetett. Ruházata olyan volt, mint bármely téli utazóé vagy zarándoké: rövid, súlyos köpeny, bőrtunika, gyapjúharisnya, szíjas szandál. Hátán könnyű zsák, amelyről kulacs csüngött alá, oldalán tokba rejtett rövid tőr. Úgy állt ott, akár egy szobor, könnyedén, de mégis gondolatoktól terhesen.

Lassú mozdulattal fölemelte a botját. Ragyogó végét az ajtó felé irányította, amelyet Arha nem láthatott szűk kémlelőnyílásából. A fény megváltozott, kisebb és ragyogóbb lett, mint valami szúróláng. A fogoly hangosan mondott valamit. Arha nem értette a nyelvet, amelyen szólt, de még furcsább volt számára maga a mély, zengő hang.

A bot végén, a fény föllángolt, sziporkázott, majd kihunyt. Egy pillanatra olyan sötét lett, hogy Arha nem is látta az idegent.

Azután lassan visszalopakodott a halványlila lidércfény, és meglátta, amint a fogoly elfordult az ajtótól. Zárnyitó varázsigéje csődöt mondott. Az ajtó zárnyelvét helyén tartó erők hatalmasabbak voltak minden varázstudományánál.

Némán visszatekintett a válla fölött, mintha azt mondaná: „Most aztán mi légyen?”

Az alagút vagy folyosó, amely fogva tartotta, mintegy öt láb széles volt. Mennyezete tizenkét-tizenöt lábnyi magasságba emelkedett a durva kőpadozattól. Az oldalsó falak kőből rakottak voltak: habarcs nélkül, de nagyon pontosan és szorosan illesztették egymáshoz az egyes darabokat. Az eresztékekbe egy kés hegyét is aligha szúrhatta volna be valaki. Enyhén befelé dőltek, csúcsos boltívet alkotva.

Egyébként nem volt ott semmi.

Az idegen megindult. Egyetlen lépéssel kikerült Arha látómezejéből. Elhalt a fény is. Már-már visszaillesztette a követ és a rongydarabot, amikor a lágy fénysugár megint feltört a padlórésen a lába előtt. Az idegen talán rájött: ha egyszer eltávolodik az ajtótól, ha egyszer belép az útvesztőbe, aligha talál vissza kiindulási pontjára megint.

Egyetlen szót ejtett ki mély hangon. Azt mondta: Emenn! , majd még egyszer, hangosabban: Emenn!! Mire a vasajtó megremegett a keretében, a szűk folyosón mennydörgésszerűen zúdult végig a dörgő visszhang. Arha úgy érezte, hogy a padozat is megrendül alatta.

Hanem az ajtó szilárdan állt a helyén.

Ekkor az idegen fölnevetett, rövid férfikacajjal, mintha azt mondaná: „Micsoda bolondot csináltam magamból!” Még egyszer körüljártatta a szemét minden falon, s amikor fölemelte az arcát, Arha láthatta a sötét vonásain játszadozó mosolyt. Azután az idegen leült, kioldotta az iszákját, előhúzott belőle egy darab kétszersültet és rágcsálni kezdte. Vizestömlőjét is előhalászta és megrázta. Könnyűnek tűnt a kezében. Mintha már majdnem üres lenne. Visszadugaszolta, anélkül hogy ivott volna belőle. Összehajtogatta a zsákját, mint egy párnát, beburkolózott a köpenyébe, és lefeküdt. Jobb keze keményen markolta a botját. Amint kinyújtózott, a botja végén pislákoló lángocska vagy fénygömb kicsit fölemelkedett és megállapodott a feje fölött, a padozattól pár lábnyira. Bal keze a mellkasán feküdt és szorosan markolt valamit, ami súlyos láncon csüngött a nyakából. Kényelmesen elhelyezkedett: lábait bokánál összekulcsolta. Pásztázó tekintete megakadt a kémlelőnyíláson, majd továbbsuhant. Sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. A fény lassan elhalványodott. Az idegen elaludt.

Mellén összeszorított keze ellazult és lecsúszott. A fentről leselkedő ekkor megláthatta, milyen talizmánt visel a nyakából csüngő láncon. Durva fémdarab volt az, félhold alakúnak látszott.

Varázserejének halvány pislákolása kihunyt. Békésen feküdt a csöndben és a sötétségben.

Arha visszasimította a rongyot, és visszaillesztette a kőlapot a helyére. Óvatosan fölkelt és elosont a szállása félé. Sokáig feküdt éberen a szél süvöltésétől hangos sötétben. Szemei előtt vibrált a halál csarnokában áradó kristálysugárzás, a lágy, semmit sem égető fény, látta az alagút falának sima kőkockáit és az alvó férfi angyalian nyugodt arcát.

Másnap, miután végzett minden, a templomban kötelező teendőivel, eleget tanította a novíciákat a szent táncokra, visszaóvakodott a kis házba, elsötétítette a szobáját, kinyitotta a kémlelőnyílást és lenézett a mélybe. Sehol semmi fény! Az idegen elment.

Nem is gondolta, hogy ilyen sokáig ott marad a zárt ajtó előtt, de ez volt az egyetlen hely, ahol utánanézhetett. Hogyan találja meg már most az eltévedt vándort?

A labirintus ágainak, gyűrűinek, zsákutcáinak és tévútjainak hossza Thar számításai és a maga tapasztalatai szerint is meghaladta a húsz mérföldet. A Síroktól legtávolabb eső vak folyosó talán egymérföldnyi hosszú lehetett egyenes irányban. Ez volt odafönt. De odalent a föld alatt semmi sem haladt egyenesen. Mindegyik alagút kanyargott, elfordult, szétágazott és újra egyesült, kereszteződött, egymás alá és fölé bújt, eltűnt és újrakezdődött, hogy a legravaszabb tekergések után visszatérjen ugyanoda, ahonnan kiindult. A labirintusnak nem volt sem eleje, sem végé. Lehetett benne menni, menni és menni és soha nem jutni sehová, mivelhogy nem is volt hová eljutni. Az útvesztőnek nem volt közepe, nem volt szíve. Ha egyszer az ajtaja bezárult, többé vége-hossza nem volt. És nem létezett benne helyes irány.