Ursula Le Guin - Atuan sírjai

A trónterem mögött, az egész domboldalt körülkerítve futott egy vaskos, habarcs nélkül rakott, helyenként már omladozó kőfal. A fal ölelésében néhány, tizennyolc-húsz lábnyi magas fekete kőszál meredezett, akár földből kinyúló ujjak. Ha egyszer valaki rájuk vetette a szemét, tekintete kényszerűen visszatért rájuk. Háromnak a jelentése teljesen világos volt, három pedig némán őrizte titkát. Összesen kilencen voltak. Egyetlen állt egyenesen, a többiek kissé erre-arra megdőltek, kettő a földre hanyatlott. Szürke és narancsszínű zuzmó fedte őket, mintha rájuk fröcskölt festékfoltok borítanák, egyedül egy állt csupaszon és feketén. Halvány fények játszadoztak rajta. Ez utóbbi érintésre is sima volt. Viszont a többieken a zuzmó takarója alatt homályos veséteket, rejtélyes formákat és éleket lehetett látni vagy tétova ujjakkal kitapintani.

Ez a kilenc kő volt Atuan kilenc sírköve. Azt beszélik, hogy ott állnak az első ember ideje óta, azóta, hogy Óceánföld létrejött. Akkor ültették őket a sötétség közepébe, amikor a földek kiemelkedtek az óceán mélységeiből. Sokkal, de sokkal régibbek voltak, mint Kargád Istenkirályai, öregebbek, mint az Istenfivérek, régebbiek talán, mint a fény maga. Azoknak a sírkövei voltak, akik az emberi nem keletkezése előtt uralkodtak a világon, azokéi, akiknek nincs nevük, és neki, az ő szolgálójának sem lehetett neve.

Túl gyakran nem lépett közéjük, és senki más még a lábát sem tehette oda, ahol álltak a dombtetőn, a kőfal karéjában, a trónterem mögött. Évente kétszer, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőséghez legközelebb eső holdtölte idején áldozatot mutattak be a trón előtt. Ekkor a terem alacsony hátsó ajtaján lépett elő, egy gőzölgő kecskevérrel teli, jókora sárgaréz tállal a kezében. A vért akkor ki kellett locsolnia: felét a meredező fekete kőoszlop tövére, felét pedig a ledőlt kövek egyikére, amelyek az évszázados véráldozatok mocskába temetkezve hevertek a sziklák közötti sárban.

Arha néha kora reggel magányosan kivonult, hogy körülsétáljon a kőoszlopok között, hogy megpróbálja megfejteni a laposan sütő fénysugarakban világosabban kivehető veséteket és vájatokat, vagy éppen csak üldögélt ott, tekintetét a Nyugati-hegyekre vagy éppen az alant kirajzolódó tetőkre és falakra vetve, szemlélve, hogyan elevenedik meg a nagy ház környéke, támad fel az őrök szállása, hogyan özönlenek elő a birkák és kecskék ólaikból szánalmas folyóparti legelőik felé. Ezen a helyen még a sivatagi nyár kellős közepén is valamiféle különös hűvösség lengedezett. Néha a szél halkan felfütyült a legközelebb álló, egymás felé hajoló, mintha egymás fülébe valamiféle titkokat sugdosó két kőoszlop között. De nem árult el senki semmi titkot.

A sírkert falától egy másik, alacsonyabb, szabálytalan félkör alakú kőfal ölelte körül a szent hely hegyét, majd elkanyarodott északnak, a folyó felé. Nem is annyira védelmezte a Helyet, inkább kétfelé választotta azt: egyik oldalán a templomok, a papnők és az őrizők házai, a másik oldalon pedig a fegyveresek, valamint a rabszolgák lakásai, akik a Hely földjeit művelték, nyájait legeltették, és takarmányt gyűjtöttek nekik. Ezek közül soha senki sem lépte át a falat, kivéve a legszentebb ünnepségek alatt a gárdistákat, dobosaikat és kürtöseiket, akiknek kötelessége volt részt venni a papnők felvonulásában. De még ezek sem léphettek a templomok homlokzata alá. Valaha voltak zarándokok, a Négy-földről érkező királyok és főnökök, hogy leróják kegyeletüket. Az első Istenkirály mintegy másfél évszázaddal ezelőtt eljött, hogy elvégezze saját templomának fölszentelési szertartását. De még ő sem léphetett be a sírkövek közé, még neki is a szent helyet körülvevő falakon kívül kellett hálnia és étkeznie.

Bárki könnyűszerrel megmászhatta volna ezeket a falakat, ha lábát a kövek közötti résekbe illeszti. Az elemésztett és egy Pendelyes nevű másik leányka egy késő tavaszi délutánon a fal tetején üldögélt. Mindketten tizenkét esztendősek lehettek. A nagy ház szövőtermében kellett volna lenniök, egy tágas, kőfalú helyiségben ülniök a hatalmas, durva, fekete gyapjúfonállal fölvetett szövőszék előtt, hogy a sötét köpenyeknek való szövetet szőjék. Azonban észrevétlenül kisurrantak, hogy igyanak egyet a kút vizéből az udvaron. A kútnál Arha így szólt:

— Gyerünk! — és kézen fogva elvezette pajtását a nagy ház háta mögött a fal felé. Most éppen a fal tetején ücsörögtek, vagy tíz láb magasan; csupasz lábukat lóbálták a külső oldalon és elkerekedett szemmel lesték a kelet és észak felé terjeszkedő sima, végtelen sivatagot.

— Szeretném látni a tengert! — szólt Pendelyes.

— Ugyan minek? — kérdezte Arha a fal réséből kitépett keserű kutyatejszárat rágcsálva. A kietlen vidék lassacskán éppen elvirágzott. Az apró, gyorsan kifejlődő sárgás, rózsaszín, vöröses és fehér, alacsony növésű és hamar elvirágzó növénykék kilövöldözték a szerteszálló szélbe parányi, szürke pihés, horgas magvaikat. Az almafák alatt a föld hol fehéren kiégett, hol vörösen izzó volt, vagy éppen rózsaszínben játszott. Az ágakat halványzöld lomb borította. Az egyedüli zöld folt a szent hely körül, sok-sok mérföldön belül. Az egyik sápadt látóhatártól a másikig minden egyéb homályos, sivatagi szürkeségbe burkolózott. Kivéve a hegyek oldalán éppen szirmaikat bontogató vadzsályacserjék ezüstös csillogását.

— Ó, nem is tudom, miért. Csak valami mást szeretnék látni! Itt mindig minden ugyanolyan. Itt soha nem történik semmi.

— Bárhol bármi történik, az eredete csak ide nyúlik vissza — jelentette ki Arha.

— Ó, igen, ezt tudom… de azért mégis, legalább azt szeretném látni, hogy valami tényleg megesik valahol.

Pendelyes mosolygott. Mindenkihez jószívű, szolgálatkész lánynak látszott. Kinyújtott, meztelen lába ujjait a forró kövekhez érintette, és így folytatta:

— Tudod, kiskoromban a tengermelléken éltem. A falunk közvetlenül a dűnék mögött húzódott meg, ezért néha lejártunk játszani a parti fövényre. Emlékszem, egyszer láttuk, amint egy flotta húz el odakint a tengeren. A hajók úgy néztek ki, mint valami piros szárnyú sárkányok. Egyik-másiknak hosszú nyaka volt, a végében tényleg faragott sárkányfejjel. Atuan mellett vonultak el, de nem kargádi hajók voltak. A falunk főnöke szerint nyugatról jöhettek, a Belsőföldek felől. Mindenki kirohant a partra, hogy megcsodálja őket. Azt hiszem, féltek tőle, hogy esetleg kikötnek. De csak szépen elhaladtak előttünk, senki sem sejtette, hová tartanak. Lehet, hogy éppen Karego-Át ellen indultak háborúba. Ó, ha csak rágondol az ember, hogy valóban a varázslók szigeteiről származtak, ahol az embereknek sárszínű a bőre, és akárkit egy szempillantás alatt el tudnának varázsolni!

— Engem ugyan nem! — szólt Arha haragosan. — Én még csak rájuk sem néztem volna. Nyavalyás, elátkozott varázslócskák azok. Hogyan is merészeltek ilyen közel hajózni a szent földhöz?!

— No persze, én is azt hiszem, hogy az Istenkirály egyszer majd leigázza őket, és rabszolgává teszi valamennyit. Hanem a tengert szeretném újra meglátni. Apálykor a sekély pocsolyákban apró polipok nyüzsögtek, és ha az ember rájuk kiáltott, hogy „búú!”, ijedtükben mind fehérré váltak. Nézd, ott jön az a vén Kezes, biztosan utánad kajtat.

Arha testőre és szolgája közeledett lassan a fal belső oldala mellett. Lehajolt, hogy kihúzzon egy vadhagymát. Már jókora csokorral volt a kezében. Azután fölegyenesedett, és apró barna malacszemével hosszasan vizsgálgatta a növénykét. Az évek múlásával egyre jobban elhízott, szőrtelen, sárgás bőre zsírosan csillogott a napfényben.