Ursula Le Guin - Atuan sírjai

— Olyan fiatalon elvittek onnan?

— Ötéves koromban. Csak a tűzre emlékszem… tűzhelyre… semmi másra.

A férfi megdörgölte az állát, amely, bár ritkás szakáll ütközött ki rajta, legalább tiszta volt. A metsző hideg ellenére mind a ketten többször is megmosakodtak a patakban. Megdörgölte az állát, és elgondolkodva, borúsan nézett maga elé. A lány pedig őt nézte, és meg nem tudta volna mondani, mit érzett iránta a szívében, amint ott ült előtte a tűz fénykörében, a hegyvidéki szürkületben.

— Mihez kezdesz majd Enyhelyen? — kérdezte végül a varázsló. A kérdést inkább a tűzhöz, mintsem a lányhoz intézve. — Igazán újjászülettél… jobban… inkább, mint gondoltam volna.

A lány bólintott, ajkán halvány mosollyal. Valóban újjászületettnek érezte magát.

— Mindenekelőtt meg kell tanulnod a nyelvet.

— A te nyelvedet?

— Igen.

— Szeretném.

— Akkor jól van. Ez itt kabat — pöccintett egy kis kavicsot a lány fekete ruhájának ölébe.

— Kabat. Ez sárkánynyelven van?

— Nem, nem. Hiszen te nem a varázsigékre vagy kíváncsi, inkább más emberek és asszonyok beszédére, nem?

— És hogy hívják a kavicsot sárkányul?

— Tolk — felelte Kóbor. — De igazán semmi kedvem, hogy a varázslóinasommá avassalak. Azt a nyelvet tanítom meg néked, amelyet a Szigetvilágban a Belső-földeken beszélnek. Én is megtanultam a ti nyelveteket, mielőtt idejöttem.

— Eléggé furcsán beszéled.

— Kétségtelenül. Most pedig arkemmi kabat . — Ezzel kinyújtotta a tenyerét, hogy a lány odaadja neki a kavicsot.

— Föltétlenül el kell mennem Enyhelyre? — kérdezte.

— Hová máshová mehetnél, Tenar?

Nem tudott mit mondani erre.

— Az enyhelyi kapu szép város — folytatta. — És te elviszed oda a gyűrűt, a béke jelét, az elveszett kincset. Úgy fogadnak majd Enyhelyen, mint egy fejedelem-kisasszonyt. Magasztalnak majd a nagy ajándékért, amit viszel nekik. Tisztelettel és hódolattal árasztanak el. Nemes és nagylelkű emberek lakják azt a várost. Fehér úrnőnek neveznek majd a világos bőröd miatt, s különösen szeretnek majd, mivel ilyen fiatal vagy. És mert ilyen szép vagy. Százával lesznek olyan ruháid, amilyet varázslattal mutattam neked, csakhogy mind igaziak. Magasztalásban, megbecsülésben és szeretetben lesz részed. Neked, aki semmi mást nem ismertél, csak a magányt, az irigységet és a homályt.

— De ott volt Kezes — szólt a lány védekezőn, ajka enyhén megremegett. — Ő szeretett engem, mindig kedves volt hozzám. Védelmezett engem mindentől, ahogy csak tudott… és én mindezért megöltem őt. Belezuhant a fekete verembe. Nem akarok Enyhelyre menni! Itt akarok maradni!

— Itt… Atuanban?

— A hegyekben. Itt, ahol most vagyunk.

— Tenar — szólt szomorú, nyugodt hangján —, ha így akarod, itt maradunk. De még egy késem sincs… ha pedig megindul a havazás, nehéz dolgunk lesz. De mindaddig, amíg találunk magunknak valami ennivalót…

— Nem. Tudom én, hogy nem maradhatunk. Csak hát olyan bolondos vagyok — szólt Tenar, és fölállt.

Szerteszét röpködött a sok mogyoróhéj. Jól megrakta a tüzet. Karcsún és szálegyenesen állt ott megtépázott, sárfoltos ruhájában és fekete köpönyegében.

— Amit csak tudok, többé semmi haszna — dünnyögte. — Mást pedig sohasem tanultam. De majd igyekszem, tanulok… új dolgokat.

Kóbor a távolba nézett. Megrázkódott, mintha fájdalom érte volna.

Másnap átkeltek a szürkésbarna hegylánc legmagasabb gerincén. A hágón erős szél fújt, kavarta a bőrbe vágódó, vakító hópihékét. Amíg a túloldalon, hosszú, keserves úton leereszkedve ki nem értek a csúcsokat borító hófelhők alá, Tenar nem is láthatta a hegyfalon túl elterülő vidéket. Minden zöld volt: a fenyvesek, a rétek, a sarjadó búzamezők, még a parlagföldek is. Még télvíz idején, amikor a bozót csupaszon hajladozott, az erdők szürkés ágai kopáran meredeztek, odalent még ekkor is zöldben úszott az egész szemhatár. A hegyoldal sziklás magasából tekintettek le rá. Kóbor szó nélkül mutatott nyugat felé, ahol éppen alábukóban volt a hap a sűrűn kavargó rongyos szélű felhők mögé. Maga a nap már nem látszott, csak valami halvány ragyogás a látóhatáron, majdnem olyan, mint a mélysírkamra sejtelmes csillogása, játékos vibrálás a látható világ peremén.

— Mi az? — kérdezte a lány, mire ő:

— A tenger!

Nem sokkal ezután kevésbé nagyszerű, de mégis csodálatos élményben lett része. Rábukkantak egy útra, s azon mentek tovább. Szürkületre egy kis faluba vezette őket: tíz-tizenkét ház sorakozott a poros út hosszában. A lány ijedten pillantott a társára, amikor rájött, hogy most emberek közé kell menniök. Ránézett, de nem látta őt. Mellette, Kóbor ruhájában és cipőjében, sőt az ő lépteivel — egy másik ember haladt. Bőre fehér volt, és nem volt szakálla. Kék szemével odanézett, és rákacsintott a lányra.

— No, becsapom őket? — kérdezte. — Hogy tetszik a ruhád?

Tenar végignézett magán. Egy parasztasszony barna szoknyája és rövid kabátkája volt rajta, és széles gyapjúsál a nyakában.

— Ó! — kiáltott, megtorpanva egy pillanatra. — Óó, de hiszen te… te vagy Kóbor! — Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, maga előtt látta őt, igazi alakjában: sötét, sebhelyes arcát, ismerős, barna szemét, s mégis a tejfehér képű idegen állt szemben vele.

— Mások előtt ne mondd ki az igazi nevemet! Én sem ejtem ki a tiédet. Nővér és fivér vagyunk, Tenakbából jövünk. Azt hiszem, némi vacsorafélét is kapunk, ha valami rendes emberre bukkanunk. — Megfogta a lány kezét, és besétáltak a faluba.

Másnap reggel indultak tovább, teli gyomorral, egy szénapajtában töltött kellemes, álomteli éjszaka után.

— Gyakran koldulnak a mágusok? — kérdezte Tenar, már a zöld gabonaföldek között kanyargó úton.

Az árokparton kecskék és tarka tehenek legelésztek.

— Miért kérded?

— Gyakorlott koldusnak látszottál. Tulajdonképpen nagyon ügyesen csináltad.

— Hát… igen. Végül is egész életemben koldultam, ha te annak nevezed. A varázslóknak nem sok mindenük van, tudod. Vándorlás közben csak a botjuk és a ruhájuk van velük. A legtöbb helyen szívesen látják őket az emberek. Ételt és szállást adnak nekik. És rendszerint ők is adnak valamit viszonzásul.

— Ugyan mit?

— Nos, például annak az asszonynak a faluban meggyógyítottam a kecskéit.

— Mi bajuk volt?

— Mind a kettőnek begyulladt a tőgye. Tudod, gyerekkoromban én is legeltettem kecskéket.

— És megmondtad neki, hogy meggyógyítottad őket?

— Nem. Hogy mondhattam volna meg? Miért tettem volna?

— Látom, hogy a varázslótudományod tényleg csak nagy tettekre való — szólt kicsivel később a lány.

— A vendégszeretet — szólt Kóbor —, az idegen iránti bizalom nagyon nagy dolog. Persze a köszönet is elegendő érte, de én igazán megsajnáltam azokat a kecskéket.

Délutánra nagyobb városhoz értek. Vályogházak sorakoztak benne, és fal vette körül, mint a karg városokat általában. A falakon gyilokjárók, négy sarkán őrtornyok, egyetlen kapu, amelynek közelében népes birkanyáj legelészett. A sárgás téglafalak fölött legalább száz, ha nem több ház piros cserépteteje leselkedett. A kapu előtt két strázsa állt, az Istenkirály katonáinak vörös tollas sisakjával a fején. Tenar már látott ilyen sisakos vitézeket. Évente egyszer jelentek meg a szent helyen, amikor valami ajándékot, rabszolgákat vagy pénzt hozó karavánt kísértek az Istenkirály templomához. Amikor a fal külső oldalán haladva elmondta ezt Kóbornak, a férfi így felelt: