Ursula Le Guin - Atuan sírjai

Jó darab idő múltán Tenar fölkelt, és kijött a barlang szájához. A férfi még mindig nem mozdult. Tenar lenézett az arcára. Rezdületlen volt, mintha rézlemezből kalapálták volna, tágra nyílt, sötét szemei lesütve, de szája sarkában könnyű mosoly.

Olyan távoli volt most neki, mint maga a tenger.

Ugyan hol járhat most, melyik szellemösvényen kószál? Sehogyan sem ért a nyomába.

A labirintusban kényszerítette, hogy kövesse. A nevén szólította, mire ő úgy kapaszkodott a kezébe, ahogyan a kis sivatagi vadnyúl sompolygott oda hozzá a sötétből. És most, hogy megkaparintotta a gyűrűt, most, hogy a Sírok romba dőltek, papnőjük örökre kiátkoztatott, már nincs szüksége rá. Eltávozott valahová, ahova nem tudja követni. Azt mondta, nem marad vele. Először becsapta, most pedig magára hagyja.

Odakapott hozzá, és egyetlen gyors mozdulattal letépte övéről a napokban kölcsönadott kicsiny acéltőrt. Nem mozdult nagyobbat, mint egy enyhén megtaszított kőszobor.

A tőr pengéje csak négyhüvelyknyi volt. Egyélű. Egy áldozati kés kicsinyített mása. A Sírok papnője öltözékének része volt. Együtt kellett viselnie a lószőr övön függő kulcskarikával és még néhány tárggyal, amelyek némelyikéről senki sem tudta, mire való. Soha nem használta a tőrt semmire, kivéve talán, hogy a hold sötétjének egyik tánca alkalmával föl kellett dobnia, majd elkapnia. Ott, a trónus előtt. Kedvelte azt a táncot: vad volt és lendületes. Zene nélkül, csak saját lába dobogásának ritmusára járta. Többször megvágta a kezét, mire begyakorolta, hogyan kapja el a tőr nyelét biztonsággal minden alkalommal. Az apró penge elég éles volt ahhoz, hogy csontig metssze valaki ujját, vagy éppen elvágja a torokban lüktető verőeret. Még most is urait kell szolgálnia, bár azok elárulták és cserbenhagyták őt. Ők parancsolnak neki, ők vezetik a kezét a sötétség utolsó aktusának végrehajtásakor. És biztosan elfogadják tőle az áldozatot.

Odafordult a férfihoz, a kést jobb kezében markolva rejtegette a csípője mögött. Eközben a másik lassan fölemelte az arcát, és a szemébe nézett. Úgy nézett ki, mint aki messzi útról érkezik, aki szörnyűségeket látott. Arca nyugodt volt ugyan, de fájdalommal teli. Ahogy nézett rá, és egyre világosabban látta őt maga előtt, az arckifejezése is kitisztult. Végül megszólalt:

— Tenar! — Mintha köszöntené, fölnyújtotta a kezét, hogy megérintse csuklóján a lyukakkal és vesétekkel ékes ezüstkarikát. Akárha újfent szeretne megbizonyosodni valami felől. Bizalommal. Nem törődött a tőrt markoló kézzel. Azután félrefordította a fejét, és kinézett a hullámokra, amelyek egyre mélyebben ostromolták, magasabban nyaldosták a sziklákat. Nehézkesen préselte ki a szavakat:

— Itt az idő… eljött az indulás ideje.

Hangja hallatán elszállt a harag a lányból. Most már inkább félt.

— Magad mögött hagyod őket végre, Tenar. Végleg megszabadulsz tőlük — szólt, és váratlan hirtelenséggel fölpattant. Megigazgatta a köpönyegét, és szorosra húzta az övét. — Gyere, segíts a csónaknál. Ezeken a rönkökön kell gördülnie. Úgy, taszítsd meg… még egyszer! Úgy, úgy, most elég. Készülj föl rá, hogy beugrasz, ha azt mondom, „hoppá”! Kacifántos dolog erről a helyről kihúzni. Na, még egyszer! Most ugorj! — És maga is a lány után szökkent. Megragadta őt, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Leültette a fenékdeszkákra. Szélesen szétterpesztett lábbal állt, markolva az evezőket, kitaszította a csónakot a sziklák fölött átcsapó lapos hullám hátán. Ki a mély vízre a tajtékzó hullámok nyaldosta sziklafok mellett. Ki a tengerre.

Amint eléggé eltávolodtak a zátony sekély vizétől, behúzta az evezőket, és helyére, illesztette az árbocot. Most már parányinak tűnt a csónak, hogy ő belül volt, odakint pedig a tenger!

Fölhúzta a vitorlát. Az egész fölszerelésen meglátszott a hosszú és kemény igénybevétel, bár fakó, rőt vitorláját igen gondosan befoltozták, s maga a csónak, amennyire csak elérhető volt, tiszta volt és jól karbantartott. Olyan volt minden, mint maga a gazda: hosszú út volt már mögötte, és sohasem bántak vele valami kíméletesen.

— És most — szólt hátra —, most már úton vagyunk, most már minden világos, kitisztult. Elindultunk. Érzed ezt, Tenar?

Igen, érezte. Szívén elernyedt a sötét marok életre szóló, kegyetlen szorítása. Mégsem érzett igazi örömet, olyan könnyű örömet, mint fönt a hegyekben. Karjára hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Maszatos arcán sós könnyek gördültek végig. Gúzsba kötözött, haszontalan, gonosz ármány szolgálatában eltöltött éveit siratta. Fájdalmasan zokogott, az újonnan elnyert szabadság fájdalmában.

Most meg kellett tanulnia, mekkora is a szabadság súlya. A szabadság nehéz, súlyos teher a vele megbirkózni kívánó lélek számára. Nem könnyű ez a küzdelem. Nem ajándék az, hanem választott sors, és a választás nehéz is lehet. Az út fölfelé vezet, a fénybe, de a fölmálházott vándor, meglehet, sohasem jut el az út végére.

Kóbor hagyta, hogy kisírja magát. Egyetlen szóval sem vigasztalta. Még akkor sem szólt hozzá, amikor már elapadtak a könnyei, s a hajó fenekén kuporogva szomorúan nézett vissza, Atuan lapos, kékes színben úszó partjai felé. Arcán feszült figyelem tükröződött, mintha egyedül lenne. Gyors, néma mozdulatokkal kezelte a vitorlát és a kormányrudat. Nem nézett sehová, csak előre.

Délután a velük szemben ragyogó naptól jobb kéz felé mutatott:

— Az ott Karego-Át. — És Tenar, útmutatását követve, alacsony felhővonulatnak tűnő hegyláncot pillantott meg a messzeségben: az Istenkirály hatalmas szigetét. Atuan már rég eltűnt mögöttük a látóhatáron. Nagyon elnehezült a szíve. A napsugár úgy verte a szemét, mint valami kemény aranykalapács.

Vacsorára kétszersültet és szárított, füstölt halat ettek. Tenar számára vad és idegen volt az íze. Vizet ittak rá a csónak tartályából, amelyet Kóbor még előző este feltöltött Felhőfok egyik csermelyéből. A téli éjszaka gyorsan és hidegen ereszkedett alá a tengerre. Messze, északon még láttak egy darabig valami halványan pislákoló fényt, a falusi tűzhelyek sárgás csillogását Karego-Át távolodó partján. Azután ez is elenyészett az óceánról fölszálló párában. Egyedül maradtak a csillagtalan égbolt alatt, a vizek mélységei fölött.

Tenar összegömbölyödött a csónak hátuljában, Kóbor a hajóorrban heveredett le, egy vizestömlőt téve a feje alá párna gyanánt. A csónak nyugodtan haladt előre, alacsony hullámok paskolták az oldalát könnyedén. Csupán enyhe fuvallat lengedezett dél felől. A sziklás partoktól távol a nyílt tenger is elcsendesedett, csak a hajófalhoz ütődve sóhajtott egyet-egyet.

— Ha dél felől fúj a szél — suttogta Tenar, mivel a tenger is csak suttogott —, nem észak felé kellene haladnia a hajónak?

— De igen, hacsak nem oldalcsapással vitorlázunk. De ezúttal nyugat felé fújó varázsszéllel hajtom a vitorlát. Holnap reggelre elhagyjuk Kargád-föld vizeit. Akkor majd hagyom, hogy a világ szele hajtson bennünket tovább.

— S a hajó… kormányozza magát?

— Igen — válaszolta Kóbor megfontoltan —, ha megfelelően beállítom. Nincs is szüksége sok utasításra. Járt már kint a nyílt tengeren, a Keleti peremvidék legszélső szigetén is túl, járt a nyugati végeken, Pendornál, ahol Vandór-Akbé elesett. Ügyes, okos csónak az én Messzilátó m. Megbízhatsz benne.