Ursula Le Guin - Atuan sírjai

A lány feküdt a feneketlen mélységek fölött a varázsszél hajtotta hajóban, és a sötétbe bámult. Egész eddigi életében csak a sötétségbe nézett, de ez valami sokkal hatalmasabb feketeség volt, ez a tengeri éj. Vége nem volt sehol. És nem volt fölötte tető. Túlterjedt még a csillagokon is. Földi erők mit sem számítottak neki. Itt volt már a fény születése előtt, és itt lesz holta után is. Ebben nem volt helye a gonosznak.

Egyszer csak megszólalt a lány a sötétben:

— Az a kis sziget, ahol a talizmánt kaptad… ezen a tengeren van?

— Igen — jött a válasz a sötétség túloldaláról. — Itt van valahol. Talán a déli részén. Sohasem találtam rá megint.

— Én tudom, ki volt ő, az az öregasszony, akitől a gyűrűt kaptad.

— Tudod?

— Elmondták nekem a történetét. Ez is része a főpapnő tudományának. Thar mesélte el, először Kosszil jelenlétében azután részletesebben, amikor egyedül voltunk. Ez volt az utolsó történet, amelyet halála előtt elmondott nekem. Élt Hupunban egy úri nemzetség, amelyik harcolt az avabáti főpapok hatalomra jutása ellen. Toreg király volt e ház alapítója. Egyéb kincsei mellett utódaira hagyta azt a fél gyűrűt is, amelyet Vándor-Akbétól kapott.

— Igen, így szerepel a Vandór-Akbé tettei ben is. Így hangzik… a ti nyelveteken így szól: „Amikor a gyűrű eltörött, a fele Intatin főpap kezében maradt, fele pedig a nagy hős kezében. Az pedig a maga felét elküldte a Névteleneknek, az ősi földerőknek Atuanba, így került a sötétség mélyére, az elveszett helyre. Vandór-Akbé viszont a bölcs király lányának, a szűzi Tiarátnak kezébe tette a magáét, mondván: ‘Maradjon ez a darab a fényben, e szűz kelengyéjében, maradjon e földön, míg újból nem egyesül.’ Így szólt a hős, mielőtt elvitorlázott a nyugati széllel.”

— Így szállt azután lányról lányra, azon a nemzetségen belül, végig az évek végtelen során. Nem veszett el, mint a te néped hitte. Ezalatt azonban főpapokból papkirályok lettek, s amikor a papkirályok egyesítették a Birodalmat, és azóta Istenkirálynak neveztetik magukat, ezalatt Toreg nemzetsége csak szegényebb és elesettebb lett. Végül azután — így mesélte Thar — az egész házból csak ketten maradtak, két gyermek, egy kisfiú és egy kislány. Akkor a mostani Istenkirály apja uralkodott Avabátban. Elraboltatta a gyermekeket hazájukból, Hupunból. Volt ugyanis egy jóslat, amely szerint a hupuni Toreg házának egyik leszármazottja dönti majd meg végül a Birodalmat, s az Istenkirály rettegett ettől a próféciától. Elrabolta hát a gyermekeket, és kitétette őket egy parányi szigetre, valahol az óceán közepén. Otthagyta őket egy szál ruhájukban, valami csekély elemózsiával. Félt tőle, hogy vassal, kötéllel vagy méreggel végezzen velük, mégis királyi vér folyt az ereikben, s a királygyilkosság átokkal sújtja — még az isteneket is! Enszár és Antil volt a két gyermek neve. Antil volt az, aki neked ajándékozta a talizmánt. A varázsló sokáig szótlan maradt.

— Így kerekedik ki tehát a történet — szólalt meg végül —, ugyanúgy, ahogy a gyűrű is újraegyesült. Milyen kegyetlen történet ez, Tenar. Azok a kisgyermekek… az a sziget… és azok a gyámoltalan öregek, akiket ott láttam… Alig értették az emberi szót.

— Szeretnék kérdezni tőled valamit.

— Kérdezz.

— Nem akarok elmenni a Belső-földekre… Enyhelyre. Nem vagyok én odavaló, a nagyvárosba, idegenek közé. Nem tartozom én semmilyen országhoz. Elárultam a saját népemet, így aztán népem sincs most már. Nagy gonosztettet hajtottam végre. Tegyél ki engem egy lakatlan szigeten, valahol, ahol nem élnek emberek. Hagyj ott egyedül, és vidd el te Enyhelyre a gyűrűt. Hiszen nem az enyém. Semmi közöm hozzá! Sem a te népedhez. Kérlek, hagyj egyedül engem!

Lassan, fokozatosan, mégis félelmet keltően halvány fényrózsa jelent meg a lány előtt a sötétben, mint valami eltévedt holdsugár. A mágus által előparancsolt varázsfény. A botja végén lebegett, amint ott ült, és nézte őt a csónak farában. Megvilágította a vitorla alját, a hajópárkányt, a palánkot, és a férfi arcát is ezüstös körbe foglalta. A mágus keményen nézett a szemébe.

— Miféle gonoszságot követtél el, Tenar?

— Megparancsoltam, hogy három embert zárjanak be egy kamrába a trónterem alatt, hogy ott éhen haljanak. Végzett velük az éhség és a szomjúság. Kimúltak és eltemették őket a mélysírkamrában. S most a kövek ráomlottak a sírjaikra. — Elhallgatott.

— Tovább!

— Kezes.

— Az ő halála az én lelkemen szárad.

— Nem. Azért tette, amit tett, mert szeretett engem, hűséges volt hozzám. Azt hitte szegény, hogy engem védelmez. Ő fogta vissza a pallost a nyakam fölött. Amikor kicsi voltam, mindig kedves volt hozzám… amikor sírtam… — Itt megállt megint, mert szemét elárasztották a könnyek, és nem akart már sírni többet. Kezét ökölbe szorította ruhája fekete ráncai között: — És én sohasem voltam gyengéd hozzá — hüppögte. — Nem megyek Enyhelyre! Nem megyek veled! Keress egy szigetet, amerre senki sem jár, tégy partra ott… és hagyj ott engem. A gonoszságokért meg kell bűnhődnöm. Én nem vagyok szabad!

A tengeri párától elszürkült lángnyelvecske ott pislákolt közöttük.

— Hallgass rám, Tenar! Figyelmezz reám! Te a gonosznak edénye voltál csupán. A gonoszság immár kiömlött belőled. Vége van. Saját sírjában eltemettetett. Te nem kegyetlenségre és nem árnyékvilágra születtél. Arra inkább, hogy a fény hordozója légy, ahogyan az égő lámpa hordozza és sugározza a világosságot. Meggyújtatlanul találtam ezt a lámpást, de nem hagyhatom egy lakatlan szigeten, mint valami véletlenül előbukkant és félrehajított kacatot. Elviszlek magammal Enyhelyre, és így szólok majd Óceánföld fejedelmeihez: „Ide nézzetek! Az árnyak világában megtaláltam a fényt, a világosság szellemét! Általa vált semmivé az ősi gonoszság. Általa tértem vissza én, sírom fenekéről. Az eltörött kincs általa újraegyesült, s ahol eddig gyűlölet volt, ezután béke lesz!”

— Nem, nem megyek! — kiáltotta Tenar kétségbeesetten. — Nem tehetem! Hiszen ez nem igaz!

— Majd azután — folytatta a varázsló rendületlenül —, azután elhozlak a fejedelmek és gazdag urak köréből, mert igaz, hogy az a hely nem való neked. Túl fiatal s egyben túl bölcs is vagy hozzá. Elviszlek az én hazámba, Gontra, ahol születtem, öreg mesteremhez, Oromonhoz. Vénember már, de hatalmas varázsló. A nyugodt szív embere. Egy kis házikóban él, Re Albi égbe nyúló szirtjein, magasan a tenger fölött. Van néhány kecskéje és egy talpalatnyi kertje. Minden ősszel vándorutat tesz a szigeten, az erdőkön, a hegyeken, a folyók völgyein át, egyedül. Laktam ott nála egy darabig, amikor még fiatalabb voltam, mint most te vagy. Nem voltam ott sokáig, már nem volt értelme maradnom. Elindultam a gonosz nyomában… és… biz isten, rá is találtam. De te most már nélküle jössz, keresve a szabadságot, keresve a nyugalmat egy darabig, míg rá nem lelsz igazi utadra. Ott gyengédségre és csöndre lelsz, Tenar. Ott egy darabig szélárnyékban loboghat a lámpás. Ugye megteszed, Tenar?

A tengeri pára szürke függönyt vont közéjük. A hajó könnyedén ringott a hosszú hullámokon. Beburkolta őket az éjszaka, és alájuk simult a tenger.

— Igen, megteszem — sóhajtotta hosszan. Majd, jó idő múltán: — Ó, csak minél hamarabb ott lehetnék… azt szeretném, ha most nyomban oda mennénk…