Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— Miért?

— Miért? Azért, mert kérlek rá!

— Ugyan, Változtató, civakodunk itt, mint valami kölykek a majomketrec előtt! Hát gyermekek vagyunk mi?

— Igen! Azzal szemben, amit Széliét kövében láttam, gyermeknek érzem magam. Egy rémült kisgyereknek. Hívd elő a kőből a valóságot! Talán könyörögjek hozzád?

— Ne, ne! — mondta a termetes mester, de eltorzult az arca, és elfordult idősebb társától. Azután szélesre tárta a karját, ahogy tudománya leghatalmasabb varázsigéinek kimondása előtt illett, fölemelte a fejét, és elsorolta a hívó ige szavait. Miközben beszélt, Széliét kövében világosság gyulladt. A helyiség elsötétedett körülötte. Összesűrűsödtek az árnyak. Amikor már egészen mély volt az árnyék, és a kő vakítóan fénylett, tenyerébe fogta és arca elé emelte azt, és tekintetét belemélyesztette a belőle áradó sugárzásba.

Néhány pillanatig hallgatott, majd megszólalt:

— Látom Széliét szökőkútjait. A tavakat és medencéket, a vízeséseket, az ezüstfüggönyt csöpögtető barlangokat, amelyek előtt mohapárnán páfrányok nőnek, látom a reszkető homokot, a víz szökellését és áramlását, amint kitör a föld mélyében fakadó forrásokból, látom a buzgó áradat, az örök forrás csodáját… — kántálta lágyan. Azután elhallgatott, s egy ideig némán állt, arca ezüstösen csillogott a kristály fényében. Hirtelen érthetetlenül fölordított, a követ nagy koppanással elejtette, térdre hullott, és kezébe temette az arcát.

Eltűntek az árnyak. A zsúfolt szobát megtöltötte a nyári nap világossága. A nagy kő az egyik asztal alatt hevert a porban, a szemét között — sértetlenül.

A Hívó előrenyúlt tétován, és megragadta a másik kezét, mint egy riadt gyermek. Mélyet sóhajtott. Végül talpra állt, majd bizonytalan hangon, valami mosolyfélét erőltetve arcára így szólt:

— Még egyszer nem fogadok szót neked, uram.

— Mondd, mit láttál, Torion?

— Láttam a szökőkutakat. Láttam, hogy kiapadnak, a patakok kiszáradnak, a források száját eltömi a homok. Alul meg minden fekete volt és száraz. Te láttad a tengert a Teremtés előtt, de én azt láttam… ami mindenek után jön el… láttam a megsemmisülést. — Megnedvesítette az ajkát. — Szeretném, ha itt lenne a főmágusunk — sóhajtotta.

— Én pedig azt szeretném, hogy mi legyünk ott vele.

— Hol? Senki sincs, aki e percben megtalálhatná őt. — Ezzel Hívó kinézett az ablakon a sima, ártatlanul kék égre. — Semmiféle üzenet nem juthat el hozzá, semmilyen hívó szó nem érhet el a füléig. Arra jár most, ahol te az üres tengert láttad. Ahhoz a helyhez közeledik, ahol a források kiszáradnak. Ott jár, ahol a mi tudományunk mit sem ér… Bár lehet, hogy mégis akadnak olyan igék, amelyek eljuthatnának hozzá, talán a pálni törvények között.

— De azok olyan varázsszók, amelyekkel a holtak hívhatók vissza az élők közé.

— Mások meg élőket a halottak közé.

— Nem gondolod tán, hogy meghalt?

— Azt gondolom, hogy a halál felé halad, oda hajszolja valami. Ez történik velünk is. Elhagy a hatalmunk, eltávozik az erőnk, a reményünk és a szerencsénk. Kiszáradnak a forrásaink.

A Változtató egy darabig gondterhelt képpel nézett a másikra.

— Nem hiszem, hogy küldöncöt kellene utána menesztenünk, Torion. Ő már régen tudta, mi után kutat, hamarabb, mint ahogy mi megsejtettük — mondta végül. — Számára olyan a világ, mint ez a kő: szemléli és látja, mi van benne és minek kell lennie… Nem segíthetünk neki. A hatalmasabb varázsigék igen veszedelmessé válhatnak, és a legnagyobb veszély abban a törvényben rejlik, amelyről szóltál. Itt kell maradnunk, ahogy ő utasított bennünket, ügyelnünk kell Kútfő falaira és arra, hogy ne merüljenek feledésbe a nevek.

— Valóban — hagyta jóvá a Hívó —, de most megyek, és végiggondolom az egészet. — Ezzel távozott a toronyszobából, valahogy furcsán feszes léptekkel, nemes, sötét fejét magasra tartva.

Másnap reggel fölkereste őt a Változtató. Hiábavaló kopogtatás után a szobájába lépve a kőpadlón találta őt elterülve, mintha súlyos csapás terítette volna le a földre. Karjai széttárva, mintha a hívás igéjét mondaná éppen, de keze hideg volt, és nyitott szeme vakon meredt a semmibe. A Változtató mellétérdelt, és varázserejét latba vetve háromszor is igazi nevén szólította, mégsem mozdult. Nem volt halott, de csak annyi élet maradt benne, amennyitől lassan vert a szíve, és éppen csak lélegzett. A Változtató megragadta a kezét, és keményen tartva suttogta:

— Ó, Torion, kényszerítettelek rá, hogy nézz bele a kőbe. Én tettem ezt veled. — Kisietett a szobából, és hangos szóval mondta mindazoknak a mestereknek és tanulóknak, akikkel találkozott: — Az ellenség betört közénk, Kútfőre, a jól védett helyre, hogy egyenesen a szívünkre mérjen csapást. — Bár igazán nyájas ember volt, olyan túlviláginak és hidegnek tűnt, hogy mindenki, aki látta, megrettent tőle. — Nézzétek meg a Hívó Szó mesterét — mondta. — Ki hívhatja vissza az ő szellemét, ha maga a mester távozik közülük?

Elindult a saját kamrája felé. Mindenki félrehúzódott az útjából.

Gyorsan elküldték a Gyógyítóért. Utasítására ágyba fektették és meleg takarókkal bebugyolálták Toriont, a Hívót. De nem kotyvasztott semmilyen főzetet, és éneket sem mondott fölötte, amivel segített a megtört testeken és megbomlott lelkeken. Mellette volt egyik tanítványa is, egy fiatal fiú, még nem avatták varázslóvá, bár ígéretes tehetséget mutatott a gyógyítás művészete iránt. Ő kérdezte félénken:

— Mester, semmi sincs, amit tehetnénk érte?

— Nincs, a falnak ezen az oldalán — válaszolta a Gyógyító. Eljutván a tudatáig, kihez is beszél, még hozzátette: — Nem beteg ő, fiam; de ha lázas lenne vagy valami testi nyavalya gyötörné, akkor sem hiszem, hogy sok hasznát vehetnénk itt a tudományunknak. Mintha nem lenne elég gyógyítóerő a varázsfüveimben, és bár kimondom a titkos igéket, azoknak sincsen semmi hatásuk.

— Olyasmi ez, amit tegnap mondott a Dalnokmester. Megállt egy dal közepén, amit éppen tanított nekünk, és így szólt: „Nem tudom, mit jelent ez a dal” — ezzel kisétált a teremből. Néhányan fölnevettek, de én úgy éreztem, mintha a föld csúszott volna ki a talpam alól.

A Gyógyító az ifjú világos, értelmes arcába nézett, azután le, a Hívó hideg és merev képére.

— Visszatér közénk, meglásd — mondta. — A dalok nem merülhetnek feledésbe.

Ezen az éjszakán a Változtató eltávozott Kútfőről. Senki sem látta, milyen módon vagy alakban. Hálófülkéjének ablaka egy kertre nézett. Reggel nyitva volt az az ablak, neki pedig hűlt helyét találták. Gondolták, hogy átformálta magát, saját átalakító művészetével valami madárrá vagy állattá, esetleg felhővé vagy széllé, hiszen semmilyen alak vagy anyag nem volt hozzáférhetetlen számára. Így távozhatott el Kútfőről, talán hogy a főmágus nyomába eredjen. Azok, akik tudták, hogy az alakváltoztatót hogyan ejthetik csapdába saját igéi, ha valami baj van a varázserővel vagy a tudással, féltették őt, de nem árultak el semmit a félelmeikből. Így tehát már három mester hiányzott a Bölcsek Tanácsából. Ahogyan teltek-múltak a napok, és a főmágus felől nem jött semmi hír, a Hívó tetszhalottként hevert betegágyán és a Változtató sem tért vissza, a Nagy Házban eluralkodott a dermesztő bizonytalanság. A növendékek súgdolóztak maguk között, némelyek még azt is pedzegették, hogy elmennek Kútfőről, hiszen nem tanították már nekik azt, aminek az elsajátítása végett idejöttek.