Ursula Le Guin - A legtávolibb part

A haldokló sárkány és a tenger széle közötti part homokját földúlták és megszaggatták a többi sárkány lábainak és súlyos testének nyomai, szétszórt belső részeit beletiporták a földbe.

Sem Arren, sem Karvaly nem szólt mindaddig, amíg jócskán el nem távolodtak ettől a szigettől és kint nem jártak a Sárkányok útjának szűk, sziklazátonyokkal és szirtekkel teli csatornáján, a kettős szigetlánc északi sora felé haladva. Ekkor Karvaly csak ennyit mondott:

— Kegyetlen volt ez a látvány. — És hangja hidegen, gyengén csengett.

— Ezek meg… megeszik a saját fajtájukat?

— Nem. Nem különben, mint mi, emberek. Inkább megőrjítette őket valami. Elveszítették a beszédkészségüket. Ők, akik korábban beszéltek, mint az ember, akik régebbiek bármely más eleven teremtménynél, ők Segoy gyermekei… még őket is visszataszította valami az állatok tudatlan némaságába. Ó, Kalesszin! Hová röpítettek szárnyaid? Hát azt kellett megérned, hogy fajtádat ilyen szégyen érje? — Hangja úgy zengett, mint egy megkondított fémharang, miközben magasra emelt fejjel fürkészte az eget. De a sárkányok elmaradtak mögöttük, alacsonyabban keringtek a sziklás szigetek fölött, a vérmocskos partnál. Fölöttük nem volt semmi más, csak a kék égbolt és a déli verőfény.

Abban az időben a főmáguson kívül nem élt olyan ember, aki megjárta már a Sárkányok útját, vagy egyáltalán látott valamit belőle. Húsz vagy tán még több évvel azelőtt ő már végigment rajta egyszer, keletről nyugatra és vissza. Egy tengerjáró ember számára ez rémálom volt és maga a csoda. A víz kék csatornák és zöld tocsogók útvesztője volt, ahol most kézzel, varázsigékkel és a legnagyobb óvatossággal haladtak előre Arrennel, kicsiny hajójukkal a szirtek és zátonyok között. Jó részük sekélyen rejtőzött a víz alatt, némelyiket csak félig takarták el a hullámok, és legtöbbjüket vastagon benőtte a vízikökörcsin, a kacsakagyló és a hosszú levelű tengeri hínár. Olyanok voltak, mint kagylós hátú moszatszakállú gonosz szörnyetegek. Mások meredek sziklákként, tornyokként emelkedtek a tengerszint fölé, teljes vagy félbetört íveket alkotva, akár valami csipkés falak, fantasztikus állatformák, medvehát vagy kígyófej alakjában. Mind nagy volt és torz, elmosódott, mintha eleven élet pislákolna bennük. A hullámok harsány lihegéssel ostromolták őket, s nedvesen csillogott rajtuk a lecsapódó kesernyés pára. Az egyik sziklában déli irányból világosan felismerhető volt egy ember csapott válla és nemes feje, amint gondolataiba mélyedve hajol a tenger fölé. Miután azonban észak felől megkerülték, az emberalak semmivé vált, s csak egy mély üreg tátongott előttük, amelynek nyílásán dörögve és csattogva törtek be és tolakodtak ismét elő a tarajos hullámok. Hangjuk majdnem érthető szavakat vagy szótagokat formált. Ahogy távolodtak tőle, a zavaros locsogás elhalkult, a hang világosabbá tisztult, mire Arren meg is kérdezte:

— Miféle hang szól abból a barlangból?

— A tenger hangja.

— De valami szót mormol.

Karvaly hegyezte a fülét. A fiúra nézett, majd vissza az üregre.

— Te mit hallasz benne?

— Mintha azt mondaná: áhm.

— Az ősi nyelven ez a kezdetet jelenti vagy a régi időket. Én viszont úgy hallom, azt mondja: óhbb, ez pedig a „vég” szónak egyik formája. Oda nézz, előre! — kiáltott föl hirtelen, mintha Arrent figyelmeztette volna.

— Sekély zátony! — És bár a Messzilátó macskaügyességgel siklott át a veszedelmek között, jó ideig lefoglalta figyelmüket a kormányzás nehéz feladata, miközben az érthetetlen szót mormoló barlang lassan eltávolodott és elhallgatott mögöttük.

Most már mélyebb vizeken jártak, kitörtek a szirtek világának fantáziaszüleményei közül. Előttük toronymagasan emelkedett ki a vízből egy sziget. Fekete sziklái sok-sok hasábból álltak össze, amelyek élükkel illeszkedtek egymáshoz, lapos felületükkel néztek feléjük, és töretlenül emelkedtek vagy háromszáz lábnyi magasságba, egyenesen a tengerből.

— Ez Kalesszin csonkatornya — mondta a varázsló. — Így mondták nekem a sárkányok, amikor sok évvel ezelőtt erre jártam.

— Ki az a Kalesszin?

— A legöregebbik…

— Talán ő építette ezt a tornyot?

— Nem tudom. Nem tudom, hogy egyáltalán úgy építették-e. Azt sem, hogy milyen régi. Kalesszint is mindig férfiként emlegetem, de még ebben sem vagyok biztos… Hozzá képest Orm Embar csak totyogó csecsemő, te meg én pedig, mint a tiszavirágok. Végigfuttatta tekintetét a lenyűgöző oszlopsoron. Arren szorongva nézett föl rájuk: arra gondolt, hogy egy sárkány milyen könnyedén leszökkenhetne arról a magas, sötét peremről, hogy árnyékával majdnem egy időben zuhanjon a hajóra. De nem volt ott semmiféle sárkány. Lassan úsztak el a sziklák lábánál húzódó nyugodt vízen, és nem hallottak semmi mást, csak az árnyékba vesző hullámok sistergését és locsogását a bazaltoszlopok tövénél. A víz itt hirtelen mélyült, nem volt benne sem homokpad, sem sziklaperem.

Arren kormányozta a hajót, mialatt Karvaly elöl állt az orrban, figyelmesen vizsgálva a szirteket és az előttük kitárulkozó tiszta égboltot.

A csónak lassan bújt elő Kalesszin csonkatornyának árnyékából, hogy elmerüljön a késő délutáni napsütésben. Túljutottak a Sárkányok útján. A varázsló fölemelte a fejét, mint aki látja is, amit látni akar, s ekkor az előttük kitárulkozó, végtelen, aranyló tér távolában arányló szárnyain megjelent Orm Embar, a sárkány.

Arren hallotta, amint Karvaly feléje kiállt:

— Aro Kalesszin? — Sejtette, hogy mit jelenthet a kérdés, de a sárkány válaszából nem értett meg semmit. Mégis, valahányszor hallotta az ősi beszédet, úgy érezte, hogy ott van valahol a megértés határán, hogy majdnem érti. Olyan volt neki, mint valami nyelv, amelyet elfelejtett, s nem olyan, amilyet nem is tudott sohasem. Amikor a mágus ezen a nyelven beszélt, hangja tisztább volt, mint a köznyelvi szavak kiejtésekor. Valami különleges csönd burkolta be ilyenkor, mint egy leheletfinom kondítás a nagyharangon. A sárkány szava viszont gongütésként bongott, egyszerre mélyen és vibrálón, vagy úgy, mint a cimbalom megpendülő húrja.

Arren elnézte társát, amint ott áll a csónak keskeny orrában, és társalog azzal a szörnyű nagy teremtménnyel, amely közben fölöttük lebeg, és félig eltakarja az eget. A fiú szívét ujjongó dicsőség érzése töltötte el látván, milyen parányi lény az ember, milyen törékeny és mégis mily veszedelmes. Hiszen a sárkány, kormos mancsának egyetlen suhintásával lecsaphatná nyakáról az ember fejét, a csónakot elsüllyeszthetné, mint egy kő az úszó falevelet — ha csak a nagysága számítana. De Karvaly legalább olyan veszedelmes volt, mint maga Orm Embar, és a sárkány jól tudta ezt.

A varázsló hátrafordította a fejét.

— Lebannen — szólt, mire a legényke fölkelt helyéről, és előrejött, bár egyetlen lépéssel sem óhajtott közelebb kerülni ahhoz a tizenöt lábnyi hosszú tátongó szájhoz, a keskeny pupillájú, sárgászöld szemekhez, amelyek perzselő tekintetet vetettek rá a levegő magasából.

Karvaly nem szólt hozzá semmit, csak vállára tette a kezét, és ismét a sárkányhoz fordult.

— Lebannen — szólt a mély hang röviden és szenvtelenül. — Agni Lebannen!

Arren fölnézett. A mágus kezének óvatos szorítása emlékeztette az intelemre, és elkerülte a zöldarany sárkányszem tüzes pillantását.